Az öreg rája
Teszt: Opel Manta
Az események 75 után felgyorsultak:
1976-ban megjelentek az 1.2 N, 1.9 N motorok (Az N jelzésű modellekre az éppen tomboló olajválság miatt egytorkú karburátort szereltek, ezzel kisebb fogyasztást értek el.
1977-ben az OHV. 1.2-es motorokat OHC 1.3-assal, az 1.9-eseket 2.0-essel váltották fel.
1978-ban piacra dobták a 3-ajtós modellt, amely a 'CC' (Combi-Coupe) típusjelet kapta.
1979-ben a krómozott lökhárítókat műanyagra cserélték.
1982-ben bemutatkozott a Mantában az 1.8-as OHC motor is. A különböző modellek közül magasan a GT/E jelű volt a legnépszerűbb, amely 2.0-es Bosch L-jetronik befecskendezővel készült, és 110 LE-s volt. Ugyanebben az évben egy kis modernizálás következett be. Különböző felszereltségű változatok kerültek piacra, amelyek készülhettek akár dupla kerek fényszórókkal, alumínium keréktárcsákkal, küszöb spoilerekkel, különböző hátsó szárnyakkal, műanyag lökhárítókkal vagy akár RECARO sportülésekkel és sportkormánnyal is. A homlokfal 4 nyílást kapott - az eddigi kettő helyett. A négysebességes váltót ötsebességesre cserélték. Az Irmscher jóvoltából rendelhetők lettek speciális típusok is.
1983-tól az i200, 1984-től az i240 jelzésűek is megjelentek. Míg az előbbiben a 2.0-es motor teljesítményét sport vezérműtengellyel és speciális kipufogórendszerrel növelték, addig az utóbbiba egy 2.4-es motor került (átdolgozott váltó, futómű és fékek mellett). 1986-ban a GT/E -t leváltották a GSI modellel, amiben egyszerre megtalálható volt az összes eddig kínált extra felszerelés.
A B változatot aztán kemény 13 éven át gyártották, az NSZK-beli fiatalok legnagyobb örömére. Időközben a rendelhető extrák közé befurakodott a klíma, a fényszórómosó, a kvarcóra, és a vonóhorog. Az automata váltó, a könnyűfém felni, a sport ülések és a ködlámpa maradt továbbra is, bár a hírek szerint majdnem az összes extra rendelhető volt már a kezdetektől fogva. Egyszer valaki látott egy 72-es GT/E-t is. Az utolsó, 1056436. példány 1988 június 28-án gurult ki az antwerpeni gyár kapuján.
A B Manta a versenysportban is sikeresnek bizonyult. 1980-ban született a döntés, hogy a Rallye világbajnokságban leváltják az akkor futó Ascona B -t, helyette a Manta lesz az Opel új versenyautója. Az i400 nevű példány négy tárcsafékkel, 2.4 literes motorral 1983-ban váltotta le az Ascona 400-at. A homologizáció miatt persze utcára is gyártottak 245 darabot, szerették is őket a gyűjtők. (Ugyanis ilyet nem mindenki engedhetett meg magának. Akkoriban egy sima GT/E ára 15000 DM körül mozgott, az i400-é pedig 42000 DM volt. Manapság is, ha egyáltalán valaki megválna az i400-ától 30000 DM alatt tuti, hogy nem adná oda.)
A 16 szelepes motor szériában 144 LE-t tudott 5200-as fordulaton, és 3800-nál adott le 210 Nm-t. A 960 kg-os rallye változat pedig a szintén ötsebességes váltóval 275 LE-t. 0-100 km/h 5,5 s, a végsebessége pedig 222 km/h körül alakult. Sikerei szépen gyűltek, mind az országos bajnokságokban, mind az EB futamokon. Aztán a négykerékhajtású versenyautók lemosták őket a pályákról. Ekkor Opelék megpróbálkoztak négykerékhajtású Mantával felvenni a kesztyűt, de ekkor meg beszüntették a raliban a B csoportot amivel a hőskor is lezárult.
Tiszta Lada, leszámítva a fogasléces kormányművet. Az első futómű is eltér kicsit, de nem sokban. Van alsó és felső lengőkar, a kettő között csavarrugó, viszont a lengéscsillapító a felső lengőkartól indul felfelé a doblemezhez. Az autó kezelhetősége kicsit jobb, meg némileg erősebb a motor, de a merev hidas hátsókerékhajtás, az elöl tárcsa-hátul dobfék, a négysebességes váltó, valamint az utastérben érezhető olaj és benzinszag (na jó, ez nem általános) egyértelműen az orosz hangulatot idézik. Nyugaton minden kicsit jobb, kicsit nagyobb, kicsit erősebb. A Mantához például gyári extraként rendelhető volt a sperr difi, ami a hátsókerekes autók számára megváltás.
Ich fahre Manta (Kiss Lajos klubelnök) |
A zöld csoda a magyar Manta Club egyik alapítója és elnöke, Kiss Lajos tulajdona (egyelőre, mert eladó). Az autóval elindulva az ember egyszerűen visszatarthatatlan indíttatást érez a padlógáz folyamatos használatára. A kőkemény, alacsony futómű, a sperr difi, a két fekvő karbi hátborzongatóan brutális szívóhangja (ez az ami a mai injektoros autókból hiányzik) egyértelműen állatkodásra insprirálja a sofőrt.
Ezt az autót nem is lehet másképp vezetni. A másik, ezüst színű szintén kétezres, de injektoros és automata váltós, teljesen széria autó, mely ráadásul az eredeti állapotában áll ma is (leszámítva a homlokfalat, mert az egy picit fiatalabb), a ló túloldalát jelenti. Amellett, hogy ezzel is lehet tisztességesen haladni, az embernek eszébe sem jut, hogy egy kanyarba keresztben érkezzen. Ez való az öregedő Mantásoknak, az érzés egyértelműen Mantás, de már nem ösztönöz kockázatkereső magatartásra.
|
|
Mielőtt bármilyen használt autót megvenne, kérdezze le kártörténetét a Totalcar kártörténeti adatbázisban.