A piac szereti a gyors autókat, de elvárja, hogy használhatóságukon ne essen csorba. Olyan sportautó kell a népnek, ami hétköznap halk, csak akkor ordít, ha kell, átlibben az útegyenetlenségeken, mégis keményen tartja magát a kanyarokban, bevásárolni éppoly tökéletes, mint versenypályán csapatni. Márpedig ilyen autó nem létezik. Vagy mégis?
Volt egyszer, hol nem volt egy olyan világ, ahol az alsó-középkategóriás sportautók nyers, brutális, élvezetes élményautók voltak. Persze volt bennük öt ülés, tágas csomagtartó, de üvöltött a motorjuk, a futóművük kirázta az ember lelkét; bizony megannyi kompromisszummal kellett szembenéznie annak, aki egy hagyományos modell helyett ilyet választott. De megérte. Mert ezekben az autókban a rázkódás és az üvöltő motor miatt a sebesség és a vezetés élménye fenomenális volt, a tulajdonosok boldogan áldozták fel mindennapi kényelmüket egy másfajta hedonizmus oltárán.
Volt egyszer, hol nem volt egy másik világ, ahol a környezetvédelmi és biztonsági elvárások egyre csak szigorodtak, az emberek egyre kényelmesebbé váltak, ezért hát az autógyártók, akik természetesen minden erejükkel azon munkálkodtak, hogy eleget tegyenek a szigorú elvárásoknak, elkezdtek vértelen, halk, kényelmes sportautókat gyártani. Ezek a kocsik is gyorsak voltak, de nem rázkódtak, nem dobáltak, nem üvöltött a motorjuk úgy, hogy az utastérben ne lehessen beszélgetni, sőt, hétköznapi használat során tulajdonképpen nem is nagyon különböztek mezei testvéreiktől; és az autózás élménye szép lassan kiveszett az alsó-középkategóriás sportautókból.
Az emberek nyilván nagyon elégedettek az új, univerzális hot hatch-ekkel, hiszen különben nem vennék meg őket, de akinek volt egy RS Escortja, egy Golf GTI-je, egy Astra GSI-je vagy egy Civic VTI-je, az soha nem fogja magát igazán jól érezni sem egy Megane RS -ben, sem egy Focus ST-ben, de még egy Astra OPC-ben sem. Pedig ezek a modellek lényegesen gyorsabbak elődeiknél, viszont nehezebbek, csöndesebbek, kulturáltabbak, ami a hétköznapokban nagy előny, élményautózás során azonban kiábrándító.
Mikor a Mazda 3 MPS-t megkaptam, már nem is számítottam semmi jóra. A Golf GTI-t kivéve vezettem az összes manapság kapható sportos hot hatch-et, és bár volt köztük jobb, rosszabb még több, igazán egyik sem nőtt a szívemhez. Az MPS kívülről nem túl izgalmas; a 3 viszonylag sportos széria, de mivel – ahogy azt Rácz kolléga is megírta – nem sokat faragtak rajta, az MPS külseje semmivel sem sportosabb egy átlagos alsó-középkategóriás autóénál.
Belül jó kis sportülések fogadtak, egy leheletnyit vékony, de jó fogású, sportos bőrkormány, pirosan világító műszeregység és vagány alupedálok meg taposó. Az első jó pontot az MPS az üléspozíció beállításakor szerezte. A modern autókban valamiért nagyon magasan kell ülni, most meg végre el tudtam süllyeszteni magam mélyen, jó közel a padlólemezhez, ahogy egy sportkocsiban illik. A kormány mind a négy irányban állítható, gyorsan magamhoz idomítottam hát, aztán beindítottam a 2,3-as turbómotort.
Nagy csalódás volt. A motor hangja egy kicsit sem sportos. Sebaj, gondoltam, várjuk meg, amíg felmelegszik, tapossuk meg keményebben, hátha fordulaton megélénkül, de nem. Az MPS 260 lovas, 6,1 másodperc alatt ugrik százra, és eközben olyan hangja van, mint egy 1,3-as Swiftnek. Miért, miért, miért? Kiábrándító. Sportos autó ÜVÖLTSÖN. Legalább magas fordulaton, ha alul nem is.
Az MPS azonban hangorkán híján is borzalmasan gyors, miközben a motor csöndesen duruzsol, az autó már az autópályán megengedett sebességhatárt is átlépi, pedig csak ötvennel volna szabad. Éppen csak elindulunk, normálisan, nyugisan, észre sem vesszük, és máris száz felett jár a mutató. Ezzel az autóval szinte lehetetlen ötvennel menni, olyan érzés, mintha elromlott volna; vagy mi lennénk rosszul, és azért. A kilométerórát 280-ig skálázták, az ötven olyan közel van az alsó határhoz, hogy tényleg maximum húsznak tűnik.