Van Mazda öt méter felett!

Kiköpött CX-7, csak minden irányban nagyobb. De ez nem látszik rajta. Lapos kis arca van, sportosan felhúzott övvonala, kiegyensúlyozott arányai, formás feneke, keskeny, szép lámpái. Hogy lenne már nagy?

Öt méter hét centi. Az MPV volt eddig nekünk „a” nagy Mazda? Höhö, kis csipszar, 4775 milliméter csupán. De ez...

Még a vezetőülésbe felkapaszkodva, a széles bőrfotelban elnyúlva se tűnik fel rögtön, milyen hatalmas, annyira a helyén van, annyira kézre esik benne minden. De kelljen csak beállni egy áruházi parkolóhelyre! A CX-9 épp csak befér a vonalak közé, hátul pedig, akármennyire is betoljuk az orrát a sorokat elválasztó bokrok közé, mindig kilóg.

Némi kényelmetlenség és jajmegnehúzzák-félelem a tulajnak, sok tér és relaxált utazás a benn ülőknek. Az első sorban, nem kérdés, remekül elférni, sok a hely. A második sorban szintén, a derékban kiszélesedő karosszéria még válltérből is többet ad, mint amennyit megszoktunk a kategóriában. 1/3-2/3 arányban osztva síneken tologathatók a székek, középállásban is jó gyerekarasznyi űr volt még a térdem előtt. És leghátul?

Nem hittem el, mikor beültem. Semmi klausztrofóbia, az ülések nem kőkemény szükségpadok, és még attól sem rettennék meg, ha padtársam akadna itt pár órára. A CX-9 harmadik sora nemcsak szomszéd gyerekek iskolába hurcolására jó – mint ezt a klisét remekül ismerjük az amerikai filmekből –, de simán levihetők itt akár felnőtt haverok is a tengerig. Térdhely a középen hagyott középső sor mögött háromujjnyi – és mögöttem még van egy jó kompakt kombira való csomagtartó. Ha nincsenek haverok, van karakuri: egy mozdulat, és az ülések besimulnak a padlóba. (A középsők nem tudnak ilyet, azok csak felhajtva előretolhatók.)

Beszállok, becsapom az ajtót – kész a süketszoba. A CX-9 a külvilág szinte minden zaját kívül rekeszti a kabinon, amit beenged, csak egy kis saját muzsika: bodobácsbüfögésnyi V6-moraj, hangyaláb-dobogásnyi futóműsurrogás, lepkeszárny-libbentésnyi menetszélsuhanás.

És milyen vezetni? Hát, olyan. Bő két tonna, 263 lóerő jut rá; ez elég, szó se róla, impozáns a gyorsulás egyenes szakaszokon, de az ekkora test már ritkán nagy élvezet. A futómű is sokkal inkább kényelmes, mint hegyi versenyre hangolt, a hatfokozatú váltó – szerencsére – nem kapkodós, inkább nyugodt, megfontolt, kényelmes darab.

Pedig az idén bemutatott új, alul-felül alumínium, 3,7 liter lökettérfogatú (a tavalyi 3,5 literes volt), de könnyű motoron érződik, hogy menne. Lelkesen pörög fel, vidáman lubickol a négy-öt-hat, hat és fél ezres sávban. Csak az a gyarló test, ugye... Szegény V6, valószínűleg legszívesebben itthagyná ezt a lomha, súlyos porhüvelyt, és örömmel születne újjá valami széles, lapos, és legfőképpen könnyű sportkocsiban.