Elpusztíthatatlan

Nem is értem, hogyan volt képes szinte minden akadályt teljesíteni. A futómű konstrukciójában semmiben sem különbözik a normál Octaviától. Szokásos McPherson elöl és a több lengőkaros megoldás hátul. A különbség talán csak a 60 literes üzemanyagtank, hogy ne legyen gáz, ha eltévedünk a pusztában - bár ennek semmi köze a futóműhöz. A terepszögekről dunsztom sincs, nem említi még a sajtóanyag sem, de talán nem is annyira lényeges, hiszen a felhasználási terültet azért jelentősen behatárolt.

Mégis minden elképzelést felülmúlt már az első néhány percben. Olyan könnyedén röppent fel a kijelölt dombra, hogy észre sem vettük. Ott viszont egy pillanatra bennem akadt szó, mert nem tudtuk, hogyan fogunk lejönni. A motor alatt tekintélyes méretű, fémből készült kartervédő vigyáz a lágy dolgokra, viszont a műanyag lökhárítónak van egy teljesen felesleges, függőlegesen lefelé lógó, néhány milliméteres pereme. Ahhoz pont elég, hogy az ereszkedéskor megakadjon, és minden leszakadjon. Ha nem lenne, vész esetén simán lecsusszanna.

Szerencsénkre úgy tűnt, a pálya pontosan ehhez az autóhoz készült, alig mikronnyi réssel, de nem ért le a lökős. Aztán ugyanez megismétlődött a következő bakhátnál, ami már sokkal komolyabb feladat, eredetileg ki is akartuk hagyni, mert azt hittük, ezt már tuti nem mássza meg.

De igen. Nincs akkora nyomaték, hogy az ilyen meredek mászási-ereszkedési dolgokat egyesben, alapjáraton elvégezzük. Gázt adni ilyen esetben hatalmas rutint igényel, egyszerűbb a kuplunggal játszani. Ennek meg szaga van, de az autó legalább nem akad el.

És felmegy három keréken is, mert a negyedik bénán emelkedik, mikor a karosszéria már nem bírja követni a domborzat hirtelen változását. Aztán lefelé ugyanez, de lejön szép lassan. Eszem megáll! Aztán az oldaldőlés-kanyar farönkjein is simán átbukdácsol, úgy tűnik, nem tudunk kifogni rajta. A kuplung illata viszont egyre jobban terjeng a környéken, le is állunk a kínzással.

Pihenés után a homokkal feltöltött gödörben még megnézzük, hogyan kapar. Betolatás előtt készenlétbe helyezzük a telefonokat, hogy hamar tudjunk traktort hívni a kivontatáshoz, de nem akad el. Úgyhogy még egyszer megpróbáljuk. Akkor sem. Megnézzük, mit szól, ha csak az egyik oldalon állnak kerekek laza talajon, a másik oldal alatt szilárd az aljazat. Az Octavia a képünkbe röhög, és minden gond nélkül kijön.

A tempós szlalompróba a bemutatón is produkált jelenséget hozta. Ez olyan autó, amiben a bekapcsolt vezetési segédelektronika tényleg segít. Laza talajon nyomtuk a bójakerülgetést, és emberközeli viselkedést tényleg az ESP-vel sikerült előhozni belőle. Nélküle volt orrtolás, farkitörés, még talán lefulladás is, de erre azért nem esküdnék meg. Az ESP viszont mint egy óvó kezű őrangyal, nem szólt bele a barbárkodásba, nem fékezte meg az elszabadult indulatot, csak valahogy szép finoman a helyes útra terelte az autót.

Eredetileg ez is kéne, hogy a dolga legyen, de eddig csak azt éreztem más autóknál, hogy brutálisan beleszól a vezetésembe. Vezetni akart helyettem, és azt nagyon nem szeretem, ezért is szoktam kikapcsolni, ahol lehet. Az Octavia viszont elromlik nélküle. Nem ott akar megállni, ahol én szeretném, nem fordul be oda, ahova én szeretném. Az ESP pont annyit segít, hogy ezeket ugyanolyan feltételeknél mégis megcsinálja.

Egyértelműen bebizonyosodott, hogy az Octavia nem is ronda, és finom, fabatkát sem ér az első ítéletem. Megállja a helyét, ha kényszerhelyzetben szükség lenne a terepezési tulajdonságaira. Persze a vizesárkot kihagytuk, mert mindennek van határa, de ha nem szánt szándékkal akarjuk elpusztítani, csak élünk a tudással, amivel felruházták, nem fogunk csalódni benne.