Használtteszt: Peugeot 307 1,4 - 2002

Bokszoló barátomnak is volt 307-ese, úgy hívta: Az Agy. Volt ebben kis önkritika, mert elég gyakran el szokta felejteni, miért is hívott, mire fölveszem, a 307-es viszont magától felkapcsolta a világítását a garázsban. Szerette Az Agyat, csakúgy, mint kiadóm, aki negyvenes, könyvkiadással foglalkozó nő, tehát tekinthető a másik végletnek. Akárhányszor beül az új Toyota Avensisébe, elszontyolodik, mennyivel jobb érzéssel töltötte el a 307-es. Nehéz is megfogalmazni, mert a 307-es, mint általában a jobb francia autók, műszaki paraméterekkel nem kifejezhető dolgokban igazán erős.

A Peugeot 307-estől 2001-ben teljesen el voltam ájulva . Már a külseje is annyira megfogott, hogy elképzeltem, amint 10-15 év múlva veszek egy közepesen szakadtat, és egy durva, ültetett orrú, közveszélyes french rod-ot pimpelek belőle. A formája hat év után ugyanolyan friss, ha elvonatkoztatok tőle, hogy már megszoktam. Az elegánsan agresszíven körbefutó domborítás a géptetőn, a gyárilag morcos lámpák - stílus, arányérzék, jó ízlés.

Annyiszor csapott már be az autóipar, hogy kicsit féltem a találkozástól egy hatéves 307-essel. A Peugeot, ahogy mások is, néha nagyon eltalálja, hogy az ember elsőre igen jól érezze magát egy tesztautóban. Aztán néha elszégyellem magam, legutóbb például megláttam az utcán egy új Corsát, és sehogy se egyezett azzal a képpel amit a bemutatón festettem róla. Más felni, más felszereltség, hiányzik a metálfény, béna a dísztárcsa, oda a varázs. Ugyanezt éltem át a Peugeot 206-osban, pár évvel a bemutató után: egyszer jó ötletnek tűnt, később értetlen arccal üldögéltem benne: úristen, mit ettem én ezen?

A 307-estől sokat várt a szaksajtó, aztán az autó és a szaksajtó együttes erővel igazolták a várakozásokat: 2002-ben ez lett az év autója. A 307-est mára szinte el is felejtettük, a konkurensek többsége azóta rég modellt váltott. Bejött a Golf V, a Focus II, a kacsaseggű Mégane, márpedig ha az ember végigteszteli a frissebb modelleket, az időnként katasztrofálisan retró megvilágításba helyezi a régebbi fejlesztéseket.

A belseje várakozásaimmal ellentétben nem hullott szét. Nem is kellett volna persze, de láttam pár használt 206-ost, azok elég gyorsan romló árunak tűntek. Azt hiszem, ülést érdemes lenne másoknak is a Peugeot-tól rendelni. Ülést és plüsst, meg valahogy a hangulatot, mert az autóipar mai tudományossági szintjén valószínűleg azt is úgy gyártják. A könyöklő pont jó helyen, a kormány is, igaz jó oka van rá: nem állítható. Semmi nem kopott ki, a kárpit ránézésre hibátlan, az első ülések oldalában továbbra is ott vannak régi kedvenceim, a pompás, nagy, kemény műanyag rakodózsebek, amiket még nagyjából ezredfordulós méretű mobiltelefonok elhelyezésére terveztek.

Volt néhány franciás baja. Az esőérzékelős ablaktörlő bénázása miatt kicserélték az érzékelőt, aztán végül a teljes vezérlőelektronikát. A légzsák kábelei, amik a kormányagyban futnak, megunták a jobbra-balra tekergetést, és légzsákhibát kezdtek jelezni, ebből is csere lett. Egyébként így 60 ezer kilométernél az autónak nincs baja. Na jó, a váltó, illetve a kuplung, vagy mindkettő. A rükvercet nem szívesen vagy nem mindig szívesen veszi be elsőre. Előrelátó francia extra, hogy tolatáskor pittyegő hang figyelmeztet, hogy hátramenetben vagyunk, és ha nem találtunk bele a fokozatba, el se kezd pittyegni.

A legtöbb 307-es tulajdonosa a Népítéletben panaszkodik , hogy az autó néhány év után eléggé nyiszog. Ez se panaszmentes, de úgy látszik, süketülök, igénytelen vagyok, vagy a kellemes beltérben túl jól érzem magam, esetleg mindhárom, mert én ilyet nem hallok. Nagyobb úthibákon a futómű nem ad valami kellemes hangot, egyébként nagyszerű.

2001-ben azt gondoltuk, inkább kényelmes, mint sportos, bár a 307-es elég jól kanyarodik. Aztán kiderült, hogy övé a kategória legjobb futóműve, és egzakt, stopperes-trafipaxos teszteken jobban szerepelt a szlalomban, mint a sportosabbnak gondolt Ford Focus. Így, hogy ezt utólag már tudom, még jobban tetszik a futóműve, tényleg fantasztikus, hogy valami egyszerre legyen kényelmes és ennyire agilis.

Az 1,4-es motor épp elfogadhatóan megy - a mi szakmánkban már nem vár csodát az ember egy szívó 1,4-estől. Az ergonómiával nincs baj, minden jó helyen van, leszámítva, amit már el is felejtettem, hogy mennyire zavaros a klíma vezérlése és mennyire hülye a hifié. A szélvédő közepe alatti pluszkijelző jó helyen van, a színe is kellemes. A váltó se vészes, ez ebben a kategóriában még pont tolerálható. Ezt a lötyögősséget egy 407-esben már hosszasan pocskondiáznám, egy 60 ezer kilométeres 307-esben viszont csak a rend kedvéért teszem szóvá. Valószínűleg a kuplung se teljesen homológ, elég nehéz vele simán váltani kettesbe-hármasba.

Motorikusan rendben van. Fékikusan és kasztnikusan is, nem is beszélve a kárpitikusságról. Egyedül váltóikusan problematikus. A fék jól adagolható és hatékony, a klasszikus autóalkatrészek közül inkább csak a rugókra-lengéscsillapítókra panaszkodnak a 307-es-tulajdonosok. Akik alapjában véve boldogok, csak néha egy kicsit szomorúak, bizonyos esetben a márkaszervizek és a gyári alkatrészellátás hiányosságai miatt emberölést vagy ámokfutást fontolgatnak, de a többség alapvetően boldog.

Az autóipar egyik legszebb formai kontinuitása, hogy annak idején a 307-es a 206-osból következőnek tűnt, ma pedig az új 207-est nehéz megkülönböztetni a 307-estől. Akár bravúr, akár nem, ez már nem jött be a gyárnak. Annyira jól sikerült a hasonlítás, hogy a 207-est az utcán észre se lehet venni.

Rá is merném mondani, hogy érdemesebb használt 307-est venni, mint új 207-est. Az első franciás nyűgökön már túl van, a férgese már elhullott, kicserélték gariba' vagy sok pénzért. Az időtálló szépség, a kényelem és a kellemes vezetési élmény viszont szinte jobb, mint újkorában.