Drága, drága, de jó benne üldögélni. Elegáns és szép a világos bőrkárpit, az IKEA-székhez hasonlatos légies középkonzolt már számtalanszor méltattuk, aluborítással pedig még szebb. Az S40 belül nagy luxusautónak látszik. Amíg bele nem ülünk, csak az árulhatja el a turpisságot, hogy a vaskos kormány mögé nem fért el egy rendes, klasszikus négyszámlapos műszeregység, ezért a benzinórának és a vízhőfokmérőnek a kilométerórában és a fordulatszámmérőben kellett helyet szorítani.
Vezetni is jó. A szerény típusjelzésnél (1.6D, röhej, ilyet utoljára '80-as évekbeli Escortokon, Kadetteken láttam) a motor többet érdemelne. Az 1560 köbcentis PSA-Ford fejlesztésű univerzális kisdízel már számtalan tesztautóban okozott nekem kellemes csalódást 206-os Peugeot-tól Mazda 3-on át 407SW-ig, és most megint. Szó se róla, nem ment úgy, mint kétezres testvére , városban néha bosszankodtam is a lassú gázreakció és a nehézkes felpörgés miatt (alapjáratról leszabályzásig üresben padlózva háromig kell számolni), de autópályán simán tartható volt a 150-es utazó - háromezres fordulaton. A 12 másodperces 0-100 nem valami jó, de egye fene, a 190-es végsebességet elhiszem az autónak. Nyugodt autózáshoz elegendő a 110 ló és az 1750 1/min-től jelenlévő 240 Nm. A fogyasztás pedig hóban-fagyban, sok reggeli melegítéssel vegyes üzemben sem volt több 6,3 liternél száz kilométerre. És ez egy 1466 kilós autó.
A legjobb mégsem a motor, hanem ahogy az S40 érezni engedte: a 110 ló semmi neki, kétszer ennyivel is simán megbirkózik. A négy masszív tárcsafék, a precíz, direkt kormányzás és az igényes futómű messze többet tudott, mint az autó. A 16 colos, 205/55-ös téli Pirellikre sem volt panasz. A futómű hangolása a kényelmes-stabil skálán a "még épp nem túl durva" pozícióban helyezkedik el. Utasaim közül senki nem panaszkodott a többi ülésen - én meg élveztem a vezetést.
Nagy szívfájdalmam, hogy a DSTC kikapcsolhatatlan, még a gombot hosszan nyomva is csak a kipörgés gátlása szűnik meg, így a havas útviszonyokat nem tudtam maradéktalanul kiélvezni. Szerencsére azonban az elektronika nem agresszív, csak legvégső esetben avatkozik be (legalábbis akkor, amikor már úgy érzem, itt a vég), szóval egye fene, hiába gyűlölöm a gépek uralmát, maradhat.
Indítás kulcs nélkül
A Volvo kulcsnélküli rendszere igen okos, az autó mindig tudja, hol a kulcs és programozható arra, hogy akár csak azt az egy ajtót nyissa, amelyik kilincsét a kulcsot zsebében hordó beülni vágyó épp meghúzta. Persze a rendszer nyithatja azonnal mindet is, ha a menüben ezt állítottuk be. Ha járó motornál a kulcs kikerül a kocsiból, intenzív bippelés veszi kezdetét, amit a komputer READ gombjával elhalgattathatunk. Automatikus zárás nincs, viszont ha elvittük a kulcsot, az autóban maradt gyerekek nem tudják beindítani az autót. Érthetetlen viszont, hogy az indítás miért nem automatikus, mint a Toyotákban-Renault-kban-BMW-kben: a műszerfalon lévő kulcsnyílásba helyezett bumfordi műanyagot épp úgy kell kezelni, mintha rendes slusszkulccsal akarnánk életre kelteni a motort.
A drága szedánsághoz képest idegesítően kevés hely mellett alig-alig tudnék negatívumot találni az autón. Néhány apróság és egy nagyobb gond: a középkonzol szép, de igenis nagyon könnyű egyszerre kettő, három, vagy épp négy gombot megbökni. Elöl nincs normális hely egy térképnek vagy újságnak: a kesztyűtartó kicsi, az ülőlap elején lévő zseb rövid, az ajtókon lévő tárolórekesz meg egy vicc, talán ha öt centi mély. A bal külső tükör még legfelső állásban is csak épphogy jó, ha öt centivel magasabb lennék, csak a hátsó kerékig látnék benne. És a váltó. Az ötsebességes szerkezet nagyon helyes és kézreálló kis karban végződik, a kar megvezetése is pontos és egyértelmű, de gyorsan átrántani egyik fokozatból a másikba nem lehet. Különösen hármasba tolásnál volt gond, akár föl, akár lefelé kapcsolgatva ér ide az ember, ha nem fékezi kissé a mozdulatot, megakad a váltó. Persze nem zárom ki, hogy egyedi hiba volt.
Ami viszont nagyon tetszett, az a Volvo átgondolt kényelmi elektronikája. A tempomat szerintem továbbra is tökéletes, már csak ezért a négy gombért megéri Volvót venni. A számítógép magyarul is beszél és mindenről tájékoztat, az IDIS nevű információs rendszert úgy tervezték, hogy a legkevésbé zavarja a vezetőt és engem nem is zavart. A biztonsági öv bekötésére szolgáló bimmbamm kétfokozatú, egyesben-kettesben szeliden sutyorog, hogy kösd már be, naaa, kösd be, de harmadikba kapcsolva NEM ÉRTED? KÖSD BE!!! üvöltésre vált. Persze csak képletesen.
A középkonzol kis kijelzőjén pedig kimondottan szórakoztató jelenetek zajlanak le a mindennapi volvózás közben. A rádió bekapcsolásakor megjelenik egy kis S40-es az LCD-n. A rádió egy kis grafikus skála segítségével kézzel is hangolható. Menüből állítható az automata klíma ventilációjának erőssége. A képernyő négy sarkán mindig látjuk, a négy fő tekerentyű közül épp melyik aktív. Jó móka.
Az S40 1.6D hátrányos helyzetű autó, hiszen márkája legkisebb
modellje, elejében pedig kommerszebb gyártóktól átvett tucatmotor
dolgozik.
Mégis: van karaktere, nem unalmas jószág. Szóval ez egy jó kis
autó. A hangsúly a "jó"-n is és a "kis"-en is ott van: akinek ennyi
pénzért mindkettő megfelel, viheti, nem fog benne csalódni.
