Az utastérben pontosan ugyanez a helyzet. Az előző tesztautóban világos volt, bézsszínű kárpit virított az üléseken, és a műszerfal is bézs volt. Ebben minden fekete. Nehéz pontosan megtalálni a határvonalat az ingerszegény és a depresszív között, de hajlok rá, hogy az általam próbált Sportage utastere inkább ez utóbbi tartományba csúszik át.
Van azonban sok tárolórekesz, kétzónás klíma, ülésfűtés, bőrkárpit és egy csomó hely. Mindkét sorban példás a helykínálat, a csomagtartó a gyári adatok szerint 332/1411 literes, de szemre sokkal nagyobbnak tűnik, ha pedig a rolót elhúzzuk felőle, és úgy pakolunk, természetesen jóval több csomag fér bele, mint egy hasonló méretű négyajtós limuzin rakterébe.
Van azonban még egy baj. Szubjektív, tudom, de Svékus kolléga is így gondolta, és én sem tudok elmenni mellette szó nélkül: az ülések kényelmetlenek. Nem fapad vagy szőrős deszka, de nem az igazi; ha valaki Sportage-ot szeretne vásárolni, először mindenképpen üldögéljen legalább fél órát a vezetőülésben, hogy biztos lehessen benne, neki megfelel.
Elérkeztünk a cikk leglényegesebb momentumához, az igazi különbséghez, ami alapján azt a tesztautót, amit én próbáltam ki, ténylegesen meg lehet különböztetni attól, ami 2006-ban járt nálunk. Ez a dízelmotor már 150 lóerős, csúcsnyomatéka 305 Nm, a hozzá kapcsolódó váltó pedig hatfokozatú. Előbb a váltóról, az egyszerűbb téma. Hibátlan. Azt nem mondom, hogy tökéletes, de a célnak tökéletesen megfelel.
Most nézzük a motort. Én benzinsoviniszta vagyok, vállalom, de belátom, hogy ezekben a nagy tömegű 4x4-es autókban, vagyis SUV-kban, terepjárókban valóban nagyon hasznos a nagy nyomatékú, de relatíve kevés üzemanyagot fölemésztő dízel. El kell azonban fogadnunk, hogy feelinget dízelmotor három liter alatt nagyon ritkán ad. A Kia dízelmotorja alapjáraton elég hangos, egyébként olyan átlagos, vagyis − mint hasonszőrű barátai − a vezetés élményének még a legapróbb szikráját sem nyújtja. Igavonónak jó, de sok örömünk nem lesz benne.
A dízel Sportage használati tárgy, a szó legszorosabb értelmében. Sem a karosszériája, sem az utastere, sem a technikája nem kínál olyasmit, amiért őszintén megszerethetjük. Ez persze nem tökéletesen igaz, szerethetünk egy jó kis seprűt, egy öreg, de jól működő rádiót vagy akár egy törlőrongyot is, mert hasznos számunkra, de ez nem ugyanaz a szeretet, amit egy igazi, szívvel-lélekkel tervezett autó iránt érezhetünk.
A Sportage-dzsel a hosszú távon kényelmetlen üléseket leszámítva az ég adta világon semmi baj nincs. Praktikus használati tárgy, kényelmes a futóműve – bár cserébe eléggé dülöngél a kasztni −, bőven elfér benne egy egész család csomagostul, a váltója pontos, a motorja pedig bőven elég erős ahhoz, hogy akár városban, akár autópályán magabiztosan manőverezzünk. De a személyiség, az nagyon hiányzik belőle.
