Ásító unalom

Aki úgy érzi, sportosan vezet, vigyáz a kocsira, de nem fél leforgatni a motort, ha kell, a sávok között cikázik, így emelkedvén felül a forgalom nyomasztó lassúságán, az is nyugodtan lapozhat. Aki kíméli autóját, nem rángatja, nem ad nagy gázt, nem húzza-vonja, de mások tempóját elfogadni képtelen, így a többieknél még mindig gyorsabb úgy 10 km/h-val, be-be bújik egy-egy lyukon a sávváltásoknál, hát ő is ejtheti a témát tüstént. Ha viszont olyan emberfajtához tartozunk - és lássuk be büszkén, szerencsére ez az általános - aki folyik az árral, nem siet, nem tolakodik, a KRESZ-ben foglalt szent és sérthetetlen szabályokat - a sebességkorlátozással mindfelett - mint becsületkódexet illeszti saját gondolatai közé, akkor akár jó napot is kívánhatok, megérkeztünk.

A Xantia minden vonatkozásban igazi családi autó. Bárhonnan néztem is, mindig erre a következtetésre jutottam. Család és mértéktelen türelem híján azonban - bármily tökéletesen látja is el a ráruházott feladatot - nekem azért voltak vele problémáim, természetesen tisztán személyes jellegűek. Mindenki emlékszik még Lütyő felügyelőre, aki Citroën-háton üldözte esküdt ellenségét, a nagy Fantomast. A gonosz mindig meglógott, a francia dizájn viszont etalont teremtett.

Azóta is magas a mérce és ezt szerencsére a Xantia esetében sem felejtették el. Az orr-rész szolíd, de határozott. Az akkoriban éppen divatos, lapos, nyúlánk fényszórók néznek velünk farkasszemet, a fehér indexbúra és a színre fényezett lökhárító teszi teljessé a hatást. Oldalról már a pimasz kis hátsó vezetőszárny is megmutatkozik, hátul pedig a már-már kvattroportésan egyszerű, egyenes vonalú lámpatestek keltenek jóleső érzést gyomortájékon. Egyszerű és dinamikus - gondolhatnám, ha csak a fotókat nézegetném, de mivel a fotózást megelőzően már vezettem az autót, egészen más gondolataim vannak.

Odabenn kényelmes ülések fogadnak, elöl-hátul van hely bőven. A dizájn egységes, tükrözi a kívül tapasztaltakat. Elsőre feltűnik a középen elhelyezkedő négyállású kar, amivel a hidraulikus munkahengerekben lévő folyadék mennyisége, és ezzel összefüggésben az autó hasmagassága állítható. Van két szervizállás, ilyenkor az autóval menni értelemszerűen tilos. Az egyik a kerékcserét segíti, a másik különböző javítási munkálatoknál, például a rugógömbök cseréjénél használatos. Ezenkívül van egy sima és egy magasított terep funkció. Értelemszerűen most a normális, városi állásban hagyom, beindítom a motort és várom, hogy az autó visszaállítsa a magasságát parkolóból utazószintre, ám eközben megkezdődnek a bajok.

A kormány ugyan állítható, de a spektrum nagyon kicsi, azonkívül, hogy dicsekedhetünk a funkcióval, sok mindenre nem jó. Az ülésmagassággal nem ez a helyzet, viszont ki kell nyitnom az ajtót, hogy a megfelelő karhoz kényelmesen hozzáférhessek. Lassan megtalálom a lehetőségekhez képest ideális pozíciót, de nem vagyok igazán elégedett. Persze ha mindezt a kényelmet otthon a fürdőkádban reprodukálhatnám, az csodálatos lenne, most azonban kicsit úgy érzem, mintha nagypapa kényelmes foteljében készülődnék valami szimulátor játékhoz.

Az érzésre rájátszik, hogy gyakorlatilag az összes elektronikát két karról vezényelhetem. Ez csodálatos, csak éppen nem könnyű vezetés közben rájönni, hogy éppen a fel-le, előre-hátra vagy az oda-vissza technikát, illetve ezeknek mely kombinációját válasszam. A hátsóablak-fűtés például az ablaktörlők mozgatásáért felelős kar legvégén lévő gombbal kapcsolható be. Egyszerű, csak találd meg.