Nem bírja az ablaktörlő. Mi legyen?
Egyre erősebb befőttes gumival húzzák egymás felé a szemgolyóimat, érzem, ha engedek többé nem tudok majd előre nézni. Egy másodperc alvás, csak ennyit kérek. De nem, nem állunk meg a határig. A pontos idő hajnali 3 óra 6 perc. Ömlik az eső, de eszünkben se jutott megállni.
Törlöm az arcom a kezeimmel, mintha egy laza rántással le tudnám rántani az álmot róla. Néha már az arcomat sem találom el rendesen. Hányadika lehet most? Még 21. vagy már 22? Teljesen mindegy, a baj elénk jött, itt vagyunk a kellős közepén.
Nem sokkal Visz előtt csepegni, később lágyan esni, majd zuhogni kezdett az eső. A meteorológusok visszanyerték becsületüket, ítéletidőt ígértek, és igazuk lett a Balaton déli partja alatt.
A Nissan bírja a könnyű terepet, elvan a nedves mezőkön, harapja a legelőket, nem akad fent a traktornyomokon, de mély sárban esélytelen, ahhoz túl alacsony és a gumik is ellene dolgoznak. Ilyenkor hiába állítom fix összkerékhajtásra, amikor az első és hátsó tengelyek közt egyenlő arányban oszlik meg a nyomaték, csak oldalazni tudunk.
Néha az útmenti fákat, máskor a túloldali kerítést világítja a fényszóró. Rutinból nyomom ki a start-stop rendszert, de percek alatt haladunk keserves métereket valami erdő mélye felé. Vaksötét van, ha lehetne a távfény erejét is megkétszerezném, az sem volna túlzás. Tolatás, majd újabb ösvény, a ki tudja milyen nevű faluból kifelé, oda, ahol a terképek szerint egyáltalán semmilyen út nincs.
A rádióban a Seven nation army sikít, a következő hely határától bágyadt sárga utcai lámpák fénye festi elénk a lakkfeketén csillogó aszfaltot. Úton vagyunk, és ott is maradunk.
Három órája még Kareszék udvarán álltunk, három öreg Mercedes közé ékelődve. A Totalcar kedvenc Mercedes-szerelője házat épít a fiának az udvaron, de még így is pont elfér a neki vásárolt, piros Hyundai Coupé, két W126-os (az egyik egy valódi S500) és egy úgynevezett pápaszemes E osztály.
Minden idők legrosszabb Mercedesének tartják, de Karesz most elkezdte felfedezni magának a típust. Állítólag nem is rohad annyira, mint a legenda tartja, vagyis nem rohad jobban, mint szinte bármi, ami minimum 14-16 éves. Ebben a kaszniban a legjobb motor a 290-es turbódízel, a Sprinterbe is szerelték, nagyon sokat bír. Ez soros, öthengeres, nem common rail, vagyis többé-kevésbé egyszerű technika. Eltekintve néhány apróságtól.
IIyesféle információk próbáltak utat törni az agyam felé miközben a birodalom közepén állva hallgattuk a mestert. Ha minden adatot és összefüggést átfuttattam volna, ma talán én is konyítanék a viszi autós népművészethez, de esélyük sem volt, mert nem sokkal korábban még a konyhában ültünk, ahol rettenetes adagokat mérnek az ember elé. Békében él itt egymással Micike a család macskája, akinek örökbérlete van az ebédlőpad támláján és az egyik fotónkon bizonyítja, ösztönből megy neki a photo bombing. Onnan tökéletes panoráma nyílik Margó kiadós gulyáslevesére is, a tányér mélysége végtelen, és nem mellesleg Zeusz is látható, aki nem fogyaszt macskákat, de jobb a béke, elvégre egy bernáthegyinél egy pillanatnyi ízlésbeli megingás is végzetes lehet.
Éjfélkor, egy óvatlan pillanatban búcsúztunk el a Benz Krúdy Gyulájától azzal, hogy régi C osztályból a kettőötvenes turbódízel a tökéletes választás, Mika Hakkinennel reklámozták amikor új volt. Magam sem értem hogyan sikerült a kitörés a végtelen vacsorák harcmezejéről, és arra sem emlékszem, miként került egy friss kenyérszeletekkel, erőspapírka krémmel és hat cső, főtt kukoricával kibélelt ellátmánycsomag a hónom alá, miközben visszamásztam a vezetőülésre.
Az X-Trail ablaktörlője hármadik fokozatban pofozza a vizet, reménytelenül. Most Pista vezet mert megint eltelt pár óra. Ha elengedi a kormányt, a szél átfúj minket a szembejövő sávba. Nem engedi el, azt hiszem berakok valamit Lenny Kravitztől, hátha nyerünk még egy marék ébren tölthető kilométert amíg elérünk egy fedett helyre, ahol felpattinthatom a sátrat.
A túráról készült összes cikkünket megtalálja ezen a linken.
