Amiről nem szívesen beszélünk

Átszeltük a fél országot Pákától Kunmadarasig esőben, szélben, felhalmozott alváshiányal, lendületből. Valahol a Duna-Tisza közén adtam át a vezetést, majd a jobb első ülésen kuporogva, hajnali két óra körül azt álmodtam, hogy egy üléskárpitba kent rágógumi vagyok, és nem tudok megmozdulni. Felülről láttam a szituációt, nem kívánom senkinek. Pistának közben éber látomása volt: egy fekete kutya rohant keresztbe az úton, a sötétben, ráadásul többször egymás után. Ezt a műfajt én lóval ismerem, az még ijesztőbb.

Nem mehettünk végig terepen, mert soha nem értünk volna Kunmadarasra. Az eső úgy feláztatta a földutakat, hogy amikor megálltunk tanakodni a szántóföldek és erdei ösvények közt, azonnal süllyedni kezdett a két tonnányi autó és felszerelés. Másfelől hatalmas hangulata van azoknak a pillanatoknak, amikor állunk a kocsival, száz méterekre, vagy kilométerekre bármilyen lakott területtől éjszaka, a korom sötétben. A semmibe hasít a fényszóró, átfúj a szél a leeresztett ablakok közt és tényleg semmit nem látni a csóva útjában. Néha lefulladt a motor, és az a csend, ami ilyenkor következett, arra évekig emlékezni fogok.

Vagy én mondtam Pistának, hogy lépjen a gázra, vagy ő nekem. A kérdés mindig ugyanaz: mi van a dagványon túl, érdemes vagy végzetes arra menni? Terepjárózni az egyik legjobb dolog, ami autóssal történhet, de nagyon le tud fárasztani a folyamatos küzdés a tenyérnyi tapadó felületekért. Az autó fara vízmosásokban pattog és az egész kaszni mintha szappanokon csúszna a neki tetsző irányba. Öt napig egy Nissan X-Trailben laktunk, ez nem csak az utastéren látszik már nagyon, de az arcunkon, reakcióidőnkön és mozdulatainkon is. 

Amint partot értünk valahol, Pista magától elkezdett főzni a kempinggázon. Mindig olyasmit állított össze, amiért egy átlagos életű irodista talán szégyenkezne, aztán derűs beletörődéssel elhízna. Aki viszont napok óta úton van és tizenkét-tizennégy órákat tölt a szabadban, talán nem is tudna működni a bevitt kalóriák ezrei nélkül. Tészta tésztával, kolbászos lecsó, szószok, nyolc deciliter paradicsomleves, felvágottak, mintha csak az Éhezők viadalát forgatnánk. Egy másik csatát is vívtunk, mégpedig a telenoros mobilnettel. Nagyon felkészültünk a Totalsár-kalandok folyamatos közvetítésére, hoztunk modemet kiegészítő antennával, de ahol a madár se jár, ott a hálózat is csak éthordóban szállítja a biteket. Itt, a katonai bázison találtunk néhány falból kitépett vezetéket, ezeket kötötte egymáshoz Pista, majd mindent összesodort a mobilantennánkkal. Aznap működött, másnap már ez sem. 

Kunmadaras volt katonai repülőbázisa egy igazi kelet-európai legenda. Ez Magyarország legnagyobb kiterjedésű repülőtere, ahol 1991. előtt szovjet katonák ezrei éltek családtagjaikkal, ahol sokáig atomfegyvert is tároltak, és ahol ma minden az enyészeté.

Találkoztunk a hely felelős gazdájával, Halasi Zoltánnal és Vándor Károly történésszel, aki csak a kedvünkért utazott ide Budapestről és a téma talán legnagyobb szakértője. Olyannyira, hogy külön múzeumot is alapított a közeli Beregfürdőn. Ahol - többek között - a világ első, exportra gyártott Mi-24-es harci helikopterét is csodásan restaurált állapotban találni. Láttuk, hogy ezek az emberek mennyit küzdenek az álmaikért. Megmutatták a szupertitkos objektum irányítóközpontját, a gigantikus hangárokat, száguldottunk egyet a Nissannal (százhatvan fölött volt a mutató, amikor fékezni kellett) a betonon és bemásztunk olyan helyekre, ahol élő ember aligha járt az elmúlt húsz évben. Károly pedig csak mesélt és mesélt. A hazánkban állomásozó repülőcsapatok nagy ismerője ő és meglepően jó előadó. Talán ezért is történt az, hogy csak akkor vetük észre a bekapcsolt kamerát, amkor az jelezte, hogy lassan túlmelegszik és most ő kikapcsolna.

Ezért most így, ömlesztett formában adjuk elő a vele Kunmadarason rögzített riportot. Telis-tele rengeteg tévhit-oszlatással. Maga az atomraktárról egy külön képes anyagban is megjelent tegnap Pistától, mert másnap bementünk oda is. Kemény hely, elhihetik.

Egy elhasznált marionettbábu vagyok, de egy lelkes bábu. Dőljenek hátra, és élvezzék a monstre sétariportot (fülhallgató ajánlott, mert egyszerűen nem voltunk felkészülve ilyesmire, de kihagyni kár lett volna). Én is hátradőlök, de nem biztos, hogy valaha felkelek még.  

A túráról készült összes cikkünket megtalálja ezen a linken.