Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy terepjárót csak presztízsből, kivagyiságból és péniszhosszabbítás céljából használ a nép. A Totálsár gondolt egy merészet, és terepjárókat rendeltetésszerű használatra késztette.
Egy szokásos hétfő esti kocsmázás alkalmával kérdezte nagypályás autós újságíró haverom: "Nem akarsz elmenni szombaton egy dzsipes kirándulásra?". Nem kimondottan kirándulós fajta vagyok, de valamiért tetszett az ajánlata. Kiderült, hogy a kirándulásnál kicsivel bonyolultabb az ügy, mert nekem kellene vezetni egy böhöm nagy Nissant a Pilisben. Mivel terepjárós múltam nem valami fényes - mindössze egyszer álltam arrébb a csajom RAV4-esével, amikor a házmester rátolta a kukákat -, közöltem fenntartásaimat. Mint kiderült, ez egyáltalán nem gond, terepguru lesz a túravezető, a kocsiban pedig ott lesz majd valaki, aki szintén nem ma kezdte. Jól van, menjünk!
Szombat hajnali 8 órára jött értem az egyik csapattársam egy Hyundai Tucsonnal. Az Eurosporton vagy százszor láttam már reklámozni, ott valahogy szép nagy állatnak nézett ki, de a látszat sokszor csal. Csinos kis városi kamudzsip, leendő háziasszonyoknak, ülésfűtéssel, kazettás magnóval(!). A találkozó előtt még el kellett szaladnunk valakiért, útközben ordít a ZZ Top, a kesztyűtartóban még egy tucat kortárs zene a műsoros kazik fénykorából.
Alig késünk a találkozóról, a Bécsi úti benzinkút mellett már ott áll egy Toyota, ami ránézésre mindenhol elmegy (el is ment), egy Mitsubishi L200-as Pick Up és egy Nissan Pathfinder, de nagy kedvencem, az X5-ös BMW sajnos mégsem tudott eljönni. Bemutatkozás, néhány udvariassági kör, oké, akkor húzzunk. Nem mondom, kicsit hülyén érzem magam a bézs bőrkormány mögött.
A gép full extrás, bőr mindenütt, fedélzeti komputer, automataváltó, anyán kínja, érdekesen mutatunk benne félkatonai öltözetben és fémbetétes bakancsban. Viszont pikk-pakk sikerült akklimatizálódni: 200 méter Csobánka felé, és már fél kézzel fogom a kormányt (ballal), jobb könyökömet letámasztom a két ülés közötti könyöklőre, enyhén ránehezedek és leheletnyit előre is döntöm a testem.
Mentségemre legyen mondva, automata kocsit ugyanannyiszor vezettem, mint terepjárót, ráadásul a két időpont egybe is esett. Alig ér véget a második szám az előző Thievery albumról, már kanyarodunk is le a műútról. Kicsit parázok, pedig erre semmi ok, laza földúton kanyargunk néhány percet, és már meg is állunk egy várrom tövében. Klassz.
Mint kiderül, az egri vár falai alatt állunk, vagyis majdnem, ugyanis itt forgatták az Egri csillagok várbevevős jeleneteit a kvarcórás janicsárokkal. Körülnézünk, ürítünk, a Hyundai kerekeiből levegőt is, szigorúan érzésre, mert keréknyomásmérő nincs nálunk - a puhább gumi állítólag nem csúszik annyira. Szállunk is vissza a kocsikba, mert pillanatok alatt elkezd esni valami, amitől olyan lesz a terep, mintha takonnyal locsolták volna föl.
Csúszkálgat is a Nissan ide-oda, rázza a seggét, de semmi komolyabb. Egészen míg meg nem szólal az adóvevő: nagyon csúszik az út, óvatosan ereszkedjünk lefelé. Az első fontos szabály, hogy mindig úgy helyezkedjünk, hogy ha az előttünk lévővel történik valami (visszacsúszik vagy megáll), ne legyen ütközés. Szépen megvárom, míg leér, addig segítőm elmagyarázza, hogy ilyenkor egyesben, a motorfékre hagyatkozva kell menni.
Mióta a földúton vagyunk, bekapcsoltuk a négykerékhajtást, most rányomjuk a felezőt is. Elengedem a gépet, ami annak rendje és módja szerint elkezd gyorsulni, persze, hogy fékezek. Talán ez volt az a pillanat, amitől kezdve délután háromig összesen ha hét másodpercet lehetett egyenesben a kormány. Megjelennek az első izzadságcseppek a homlokomon, de lent vagyok, bakker, nem hiába néztem annyit a tévében, hogy csinálja Loeb!
Ablak lehúz, szellőztetés, másodszor is elkezdődik a Thievery, mert kiderül, hogy csak ez az egy CD van nálunk. Megint kanyargás van műsoron, amíg el nem érjük az első komoly akadályt, egy szép, hosszú, lucskos emelkedőt. Hamar fent van mindenki, én jövök, valami azt súgja, ez lesz az, ami miatt futkosott a hideg a hátamon. Hátulról jön az ukáz: nyomjad!
Nyomom én, de ez a rohadék gyakorlatilag arra megy, amerre akar, és richtig úgy akar, hogy beleesik egy fél méter mély keréknyomba, onnan aztán se előre, se hátra. Hiszem én, mert persze rosszul csinálom. Rükverc, ráállok a gázra, és láss csodát, tényleg elindulunk. Azt nem mondom, hogy 100 százalékig azt csinálja, ami a fejemben van, de kiszedjük magunkat és leérünk az emelkedő aljára, jöhet a második nekifutás. Gáz, de hiába, az első meleg helyzetnél elengedem, fennakadunk - megint visszatolat.
Ez megy még kétszer, már a hátamon folyik az izzadság, a p*****ba kívánom az egész helyzetet. Oktatóm ötödször is elmondja: nyomd a gázt, ne engedd vissza soha és maradj a nyomban! Végre sikerül felülkerekedni a beidegződéseken, 20 perc bénázás után csak felérek a dombocskára, ahol karba tett kézzel áll az egész csapat, és engem néz. Kiszállok, és mintha mi sem történt volna, közlöm velük: mehetünk!
