Megyünk is. Egyre undorítóbb idő van, egyre jobban csúszik az út, és egyre jobban szokom a szántást. Ebből kifolyólag elkezdem élvezni az egészet, alkalmi útitársamnak ezzel egy időben kisimulni látszanak a ráncai. Már harmadszor szól a Thievery, kicsit kezd uncsi lenni, de hamar megfeledkezünk róla, mert a terep egyre durvább. Elég hülyén festhetek, amint a melegebb helyzetek előtt hangosan mondom, mit is kell csinálni, de nem nagyon érdekel, mert egyre gördülékenyebben haladunk, és már érzem, hogy az adrenalin szintem rendesen megy felfelé.
Kicsit megállunk megint, akkor szól a túravezetőnk, hogy nem ártana leengedni az én gumimból is, akkor talán nem fogok majd annyira csúszkálni, nyári gumi ide vagy oda. Köszi! Szakszerűen végezzük a műveletet, körömmel nyomjuk be a szelepet, először 18 másodpercig, aztán meg érzésre. Tulajdonképpeni vendéglátóm, aki eddig tanácsokkal bombázott a hátsó ülésről, átül egy másik kocsiba; ami, ha innen nézem király, mert már egyedül is rám meri bízni a 15 millás dögöt, ha meg onnan, akkor elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja a süllyedő hajót.
Valamivel jobb lett, de mivel esik folyamatosan, egyre nagyobb a sár, ugyanúgy csúszkálunk, mint eddig. Újabb okosságot vések a fejembe és ismételgetem mantraként: a kerék mindig arra álljon, amerre menni akarok. Ez látszólag elég egyszerű feladat, ellentétben azzal a hellyel, ahova pont akkor érkeztünk meg, amikor tele lett a tökünk a Thievery-vel. Az út olyan 20 méterre szélesedett ki, jobbról egy part zárta, balról valami más, a jobb szélén a közepéig térdig érő keréknyomok a méteres sárban, a balon pedig olyan tócsák, amiket csak medencéknek vagyok képes hívni.
A Hyundai persze előttem elakad. Amíg a Toyota kihúzza, kicseréljük a CD-t a csapat birtokában levő másik lemezre, az első Yonderre. Mielőtt nekivágnék a lehetetlen küldetésnek - miszerint jussak át a másik oldalra - jót röhögök a kocsin és magamon, tök sárosak vagyunk mind a ketten. Megpróbálok felkapatni a jobb oldali rézsüre, azt tervezem, onnan valahogy átevickélek a túlpartra, a nagyok is így csinálták.
Persze én az első pillanattól kezdve csúszok középre, ebből kifolyólag kimondottan be vagyok szarva, hogy 1: beleborulok a medencébe, 2: nem borulok, csak beleragadok a közepébe, és ki kell úsznom onnan. Miután már csak egy köpésre voltam a víztől, szerintem teljesen érthető okokból megszegtem a legfontosabb szabályt és leléptem a gázról. Ezzel nem arattam valami nagy sikert, de legalább alaposan oldalra dőlve beragadtam a sártengerbe.
Mivel felszólítottak, hogy próbáljak meg kitolatni, lehúztam az ablakot (akkor láttam, hogy az ajtót nem is lehetne kinyitni) és ráálltam a gázra, amivel annyit sikerült elérni, hogy az utastér és a hajam is sáros lett. Jött a Toyota, kihúzott, természetesen a medencén keresztül. Felrobban életem első adrenalinbombája.
Túl az első igazi nagy traumán nem kellett sokat várni a következőre. Szokásos félméteres sár, emelkedő, egy autónyi szélességű út, ami egyszer csak élesen jobbra fordul. Megállunk, felmérjük a terepet, amíg visszaszállok, átértelmezem magamban a "barázdált" szó jelentését. Előre látom a sorsom, és bár most már tényleg addig nyomom a gázt, ameddig bírom, beragadok. Szerencsére keresztbe, így könnyen felránt a Toyota a domb oldalára. Ahol technikai szünetet tartunk, mert a bonus track elég húzósra sikerült.
A sorstárs Hyundai jobb első kereke leereszt, ki kell cserélni (a sár betüremkedett a felni és a gumi közé - a szerk). Mindezt egy csúszós, sáros fűvel borított emelkedőn, egy olyan gyári(!) emelővel, amivel még egy kaszinó ablakát sem lehetne betörni. A szakik persze megoldják, két perc alatt teszik fel a pótkereket, egy hamisítatlan virsligumisat, így szegény kis Hyudainak fel kell mutatni a piros lapot, mehet haza.
De ahhoz el kell jutni a betonútig, így kóricálunk még egy kicsit, végignézzük, hogy megy fel a virsli pótkerékkel egy hóborította, 45 fokos emelkedőn, amitől ugyan én is tartok egy kicsit, de alig várom, hogy nekimehessek. Padlógáz, azt' gyerünk, ami kifér a csövön, a végén még egy flash: a meredek fal és a nagydarab autó miatt nem lehetett látni, hova is érkezünk, így a földet érés altesti tájékon is bizsergést okoz. A Tucson elköszön, de mivel kisütött a nap, maradunk még. Megyünk egy olyan kört, amire tuti, hogy sokáig emlékezni fogunk.
Túravezetőnk közli, hogy oké, akkor a végén még egy "kicsit sarazhatunk meg vizezhetünk". Két perc múlva oda is érünk egy teljesen befagyott, kisebb tószerű gázlóhoz. Egy domb tetejéről látom, hogy a többiek már a szélén állnak. A Toyota gondolkodás nélkül nekimegy, lassan araszol előre, kis tolatás, aztán megint előre. Töri a jeget. Nekünk, mert hogy mi is megyünk bele a vízbe. A Mitsu már simán át is ért, aztán persze mi is.
Jó magyar focista módjára ettől vérszemet is kaptam, és már nem egyesben pötyögés megy a sárban, hanem harmadik és gyerünk. Sikerült is majdnem pofára esni, de még idejében kapcsoltam, ezért egy kínos tolatással sikerült megúszni a harmadik mentést. Visszagurultunk oda, ahonnan indultunk, közben azért az élvezet kedvéért még egyszer átmentünk a vízen. Útközben csatlakozott egy haveri Toyota Hilux is, aminek a környéken lesz bemutatója, a srácok éppen a tesztkört indulnak bejárni, szerintük 35 perc az egész. Ebéd vagy bevállaljuk?
Az az igazság, hogy az a 35 perc nekünk 128-ig tartott.A sok kínos részlettől ezért eltekintenék, és inkább két sikeres manővert állítanék fókuszba. Az első az volt, amikor a nap folyamán először végeztünk összetett gyakorlatot. A méteres sárban 180 fokos jobb kanyar, majd 180 fokban vissza balra, fel egy dombra, ahol az úttal párhuzamosan megáll. A Mitsu másodszorra tökéletesen megcsinálta, én szintén másodszorra, de a párhuzamossággal volt egy kis probléma: merőleges lett.
A nap talán legszemetebb esete azon a bizonyos medencés útakadályon történt, ezúttal visszafelé. A mai napig tisztázatlan körülmények között, az úton keresztbe állva, ám előre haladva sikerült átverekedni Nissanunkat a másik oldalra. Délután háromkor vetettünk véget önmagunk kínzásának, amikor is már a fáradtságtól reszkető térdeinkig voltunk sárosak.
Abban a pillanatban semmit nem kívántunk jobban, mint egy kád forró vizet és egy vájling körmös pacalt kovászos uborkával, úgyhogy nem indultunk el lángosost keresni, hanem elhúztunk haza. Útközben még jól beindult a fantáziánk: legközelebb már nem bohóckodunk, hanem lemegyünk mondjuk a Balatonra, halászlevet enni, de úgy, hogy nem ér aszfaltúton menni. Meglátjuk, meddig jutunk.
