Nyílthétvége-horror a kétezres évekből

2017.08.31. 16:56 Módosítva: 2017-08-31 16:56:32
53 hozzászólás
A gazdasági világválság tüneteit még ma is sokan nyögik - ha máshogy nem, törlesztőrészletek formájában. Gyakran hangoztatják az egyén felelősségét az autóhitel-kérdésben, de sokan elfelejtik, hogy ebben a buliban vastagon benne voltak a márkakereskedők is. Milyen volt új autót vásárolni a válság előestéjén?

Tizenöt évvel azután, hogy apám eladta használtan vásárolt 100-as Skodáját, valamikor 2003. környékén hangzott el otthon a jelmondat: autót vesz a család. Akármilyen újabb (nyugati) autó felért volna egy hipertér-ugrással, de az elvárások nagyjából a kétezres évek első harmadában jellemző hazai trendnek megfelelőek voltak:

  • új autó (mivel a Škodára annyit kellett költeni)
  • 510 literes csomagtér
  • 72 hónapos hitel, alacsony önrésszel

Miután összeállt ez a nem túl bonyolult követelményrendszer, bele is merültünk a márkakereskedésekben szervezett (családi!) nyílt hétvégék, devizahitellel tarkított, nulla százalékos világába. Számomra az egész már tízéves fejjel is bizarr volt.

Akkoriban a népszerű, de mégsem feltétlenül piacvezető márkák látszólag hihetetlen pénzeket különítettek el ezekre a programokra, sőt, egy-egy új modell bemutatása szinte felért egy ünnepéllyel, pedig marketing szempontból a dolog nem volt különösebben bonyolult.

A célközönség tagjai, valamilyen előzetes feliratkozás után kaptak egy személyre szóló színes-szagos meghívót, hogy érezzék, most igazán fontosak. Az esemény túlnyomórészt egy új autó hazai bemutatója köré épült, ahol apuka megismerkedhetett a kínálattal, míg anyuka és a gyerekek arcfestésen, íjászaton, pónisimogatáson, légvárban ugrálással múlatják az időt.

A történet idáig egészen idilli, hiszen elképesztő tömegeket vonzottak ezek az rendezvények. Gyakran fél napra is be kellett rendezkednie az embernek a márkakereskedésbe, ha sorra akart kerülni a tesztvezetésre. Anélkül viszont ritkán volt szó üzletről. A kívánt autót elvihettük egy átlagosan nem több mint 20 perces körre, a jobb egyen pedig jellemzően a kerekedés egyik értékesítője ült. Itt kezdődött a beetetés.

Az autóvásárlás, különösképpen a hitelfelvétellel párosuló üzlet, nagy felelősséggel jár, de aki csak egy kicsit is naivabb volt az átlagnál, azt könnyedén átejthették. Félreértés ne essék, egy értékesítőnek az a dolga, hogy a végsőkig higgyen a termékében, de amikor négyen ültünk egy Renault Thaliában és a rossz úton ki akartam esni a tetőn, érdekes magyarázatnak tűnt, hogy nincs megterhelve az autó.

Akadtak már akkori szemmel is vicces, de abszolút bevett dolgok is. Ilyen volt például, amikor a szalonos kolléga arról beszélt az Octavia tesztútján, hogy bár a konszern olcsó autójában ülünk, a padlólemeze megegyezik egy prémium modellével (Audi A3). Nincs ebben semmi hazugság, csak attól még Škodából nem lesz Audi.

Persze mi, az autóbuzéria fellegvárában gyakran csak nevetünk azokon, akik az ilyen dolgokat benyelik, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az autó sokaknak nem több egy újabb használati eszköznél. Szeretnének hinni abban, hogy végül jó döntést hoznak. A témában nem különösebben jártas vásárlókat így könnyedén befolyásolták az eladók.

A változatos rábeszélő taktikák működtek, hiszen a következő években, a nyílt hétvégékre járók közül rengetegen valóban vettek is autót. A magyarországi autóeladások évről-évre rekordokat döntöttek a kétezres évek derekán. De milyen áron?

A mennyei tesztút után kezdődhetett az utolsó felvonás, a konkrét ajánlattétel és a végső döntés. Talán csak az én memóriám szelektív, de visszagondolva sehol sem emlékszem arra, hogy az üzlet szempontjából bárhol is komolyan számításba kerültek volna a vásárlók valós érdekei. Amikor az értékesítő megtudta, hogy olcsón fenntartható autót szeretnénk, rögtön egy kis dízeles ajánlatot kaptunk, ami bár kicsit magasabb árról indult, cserébe kevesebbet fogyasztott a tíz éve még valóban olcsóbb gázolajból.

Persze, hogy ilyen ajánlatot kaptunk mi is, hisz' a katalógus szerinti 4,7 literes átlagfogyasztás lebegett az átlag magyar autóvásárló fejében és nem a rövid távokon használt dízelmotor várhatóan magasabb fenntartási költségei. Érdemes most, több mint tíz évvel később belegondolni, milyen lehetett az élet egy devizahiteles, majd idősebb korában drága alkatrészeket kérő autóval.

A leggyakrabb módszer a last minute típusú ajánlat volt. Valahogy mindig akadt egy fehér színű, full-fapad, de azért klímás autó raktáron, amelyből már csak 1-2 darab van, szóval jó lenne azonnal dönteni. Ha azt hinnék, ez volt a csúcspont, tévednénk. Jött 2005, amikor a devizahitelek éppen csak elkezdtek igazán pörögni.

Tömeg és hisztéria. Anyuka könyörög az értékesítő pultnál, három gyerekkel a hóna alatt, hogy elvihesse az autót 0% önrésszel. Csak a saját érdekében remélem, hogy nem sikerült neki. Amikor az értékesítők látták, hogy felvonjuk a szemöldökünket az újabb last minute ajánlatok hallatán, elkezdték szórni a hitelválság koporsójába az utolsó marék szöget: az autócserének nevezett lízingét.

Ennek lényege annyi volt, hogy ha a leendő vásárló látszólag drágának talált egy típust, rábeszélték egy régebbi/kisebb autóra, amit aztán 3 éven belül egy nagyobb, újra cserélhetett. Ne kérdezzék, mi volt ebben a logika, ekkor már én és apám is inkább csak mosolyogtunk és integettünk.

A több mint egy évtizede még nagyon népszerű családi autós nyílt napoknak volt egy sajátos, szürreális hangulata. Mai szemmel hihetetlen, hogy az emberek akkoriban nem ismerték fel, hogy a márkakereskedések mosolyogva hajtják őket egy elérhetetlen életszínvonal felé, ezért tízezrével mondtak igent a hosszú eladósodással járó ajánlatokra.

Három évvel később, tehát 2008-ban a hazai hírekben még alig ízlelgették a válság szót, miközben az autószalonokban már rég látszott, hogy nagy a baj. Magányos, szellemjárta üvegkalitkává változott az összes, és ahová az ember betért, hiénaként vetődtek rá az eladók: remélték, hogy végre valódi vevő érkezett. A tesztvezetés közel félórás időtartama néhol egy apró háztömbre redukálódott, az anyósülésen őrködő eladó pedig inkább meg se szólalt. A kereskedésben sem mosolygott többé senki. Akkor már mi is csak érdeklődők voltunk.

Most, hogy újra ébredeznek a hazai újautó-eladások, csak reméljük, hogy nem ismétlődik meg a katasztrófa. A hitelfelvétellel kapcsolatos szabályok sokat szigorodtak, nem adnak nulla forintért új autót, és a bankok eleve megválogatják, hogy kinek adnak kölcsönt. Végső soron azonban továbbra is vásárlók józan eszén múlik, hogy belevágnak-e egy ilyen kockázatos kalandba.

A szüleim szerencsére azóta sem ugrottak bele az autóhitelbe, én meg közben felnőttem, és vettem egy 23 éves Opel Corsát, amit egy darabig közösen használtunk. A német rozsdakupacon már túl is adtam, rájöttem, hogy nincs szükségem autóra, hobbinak meg nem egy Corsát tartanék. A szüleim pedig - látván, hogy egyszer sem maradtam az autó hibájából az út szélén - használt autókat nézegetnek. Igyekszem meggyőzni őket, hogy ne az összes félretett pénzüket költsék el vásárlásra.