A Nürburgringet látni… ha már ott vagyunk, akkor versenyezzünk

Eifel Classic 2010. szeptember 30–október 2.

2010.10.30. 08:21
Erre való a jó veteránautó, pláne, ha egy kis NSU. Az ember átszeli vele Európát pályatempóban, napokon át üveghangon nyúzza a Nürburgringen, begyűjti a díjakat, majd hazateper 180-nal. Nem mindennapi beszámoló egy nem mindennapi túráról.

Erős volt az idei év, sok versenyen vettünk részt a riminigelb Nusival. Hogy Rimini mitől sárga, azt nem tudom, de a mi családtagunk, az 1000-es NSU leginkább a madártej sárgáját hozza. Vavra Zoli barátom kis NSU Prinz 4-ese miatt figyeltem fel a színre, én is ezt választottam jó 10 évvel ezelőtt, amikor Nusit restauráltuk. Az azóta beletett több mint 80 ezer kilométer nagy boldogságunkra szolgál

Amikre külföldön járunk – a Silvretta, a Sachsen és az Eifel Classic 1/100-as oldtimer versenyek –, mind a német Motor Klassik szaklap rendezvényei. Sokáig úgy nézett ki, hogy idén csak az első kettőn tudunk részt venni, hiszen sok az elutasítás és nincs hiány várólistásokban sem. Nagy örömömre szolgált, amikor egy baráti sms-ben Harald Koepke főrendező visszaigazolta részvételünket.

Bárkinek is említettem az Eifel nevet, mindenki Franciaországra gondolt először. Eiffel mérnök és Párizs neve elválaszthatatlan. Ez az egy f-es Eifel azonban Németország tájegysége, szívében a híres Nürburgringgel, aminek meglátogatása, a rajta való autózás sokaknak – köztük nekem is – gyerekkori álom. Sokat foglalkoztam az Audi múltjában az Auto Union márka versenyautóival. Legjobb versenyzőjük Bernd Rosemeyer volt, aki egy sebességi rekordkísérlet közben veszítette életét 1938 elején. Két évvel korábban legendás győzelmet aratott a Nürburgringen megtartott Eifel GP-n, az előző évi győztes, a másodikként befutó Nuvolarit egyes körökben 30-40 másodperccel verte… A ring dicsőségtábláján találni még Rudolf Caracciolát, Alberto Ascarit, Juan Manuel Fangiót, Stirling Mosst, Phil Hillt, Graham Hillt, John Surteest, Jim Clarkot, Jackie Stewartot, Jacky Ickxet, Michael Schumachert, Fernando Alonsót. Nagyon vártam a találkozást.

Némi fejfájást azért okozott a lehetőség, mert ugyan az NSU bal hátsó felfüggesztését a drezdai balesetet követően már rendbe tettük, de egy brassói versenyen indultam az előző hétvégén és túlélő tréninghez volt hasonlítható az oda-vissza utam, amit az 1,4-es Clióval küzdöttem le/meg. Az előjelek jók voltak: ottani barátommal, Dudi Leventével és 1100-as Daciájával (ami az R8-as Renault klónja) megnyertük a másodszor kiírt Kronstadt Classicot. Őszinte legyek? Sima ügy volt, de hamarosan onnan is számíthatunk tehetséges részvevőkre hazai Oldtimer szuperkupás futamainkon. Vasárnap este leeresztett lufiként hullottam a párnára. Hétfőn szaladgálás, ügyek intézése. Nusi is kapott némi figyelmet: ellenőriztem az olajszintet, letisztítottam a szélvédőt, kiráztam a gumiszőnyeget, elvégre hosszú útra megyünk. Kedd hajnalban fél 6-ra terveztem az indulást, sikerült tartani az időtervet. Felkaptam 11 éves lányomat, Annát, majd felébresztettük a hegyvidéket a sportkipufogóval, és már robogtunk is a pályán. Illetve volt egy torpanás a budai dombok egyik emelkedőjén. Biztosan hideg még. Aha…

Az eget bedeszkázták, szürkeség mindenhol, de nem esik. Suhanunk 120-130-as tempóval, csodás egy öreg autó… Erre a 80-as kilométernél leáll a motor, világít az olajnyomás és a töltés lámpája. Hogy az a… Abban a pillanatban, ott meghaltam: elmúlt az életem értelme. Annyira szerettem volna látni a híres pályát… Szépen, mint hajdanán Baumgartner Zsolti, félrehúzódtam, még tartott a lendület egy szervizkitérőig. Lelki szemeimmel már láttam, ahogy hazafelé trélerezzük Nusit. De nem sokat szarakodtam a lélekvándorlás lelki terheivel, haló poraim parányi kupacával kutatni kezdtem a bajok forrása után, és meglett! Egy egyszerű érintkezési hiba miatt ment el a gyújtás. Kitöröltem az elolajosodott elosztót, megtisztítottam, majd WD40-nel befújtam az érintkezőket, és mintha mi sem történt volna, vígan robogtunk tovább. A Budapest–Nürburgring távolság 1200 kilométer, amiből hátra volt bő 1100. Bátor vagyok vagy vakmerő? Döntsék el.

Egy utolsó tankolás hazai földön, és már Ausztriában vagyunk. Bécsnél kisüt a nap. Megőrizzük emlékezetünkben, mert a várost a Bécsi Erdő felé elkerülő autópályán villámgyorsan beborul, Linztől meg ömlik az eső. Az erős, viharos szembeszelet ajándéknak kapjuk. Anna hátul bevackolt, olvas, zenét hallgat, alszik. Jó fej, zokszó nélkül tűri a gyűrődést. Oednél a kötelező tankolás kipipálva. Németországban is tempósan nyomulunk. Passau–Regensburg–Nürnberg–Frankfurt–Würzburg–Mainz a főbb töréspontok. Csak egyszer jöttünk le a pályáról, mert fogytán volt a nafta, el is veszítettünk jó háromnegyed órát a tervünkhöz képest.

Az eső fáradhatatlanul jelen van, a hidegben 80–90 fok között tanyázik az olajhőmérő mutatója. Vastagon vagyok öltözve, nem fázom, Annát a motor hátsó ülés felől jövő melege tartja komfortosan. Hogy a pára ne lepje be az üvegeket, huzatot kell csinálni. Helyi hurrikánunk jól működik bent, kint a parányi, primitív lapátok még győzik a tisztítást. Pontosan 13 óra alatt érjük el a regisztrációs irodát a ring régi boxudvarában. 1237 kilométerrel a hátunk mögött jólesik a meleg fogadtatás. Anna megélénkül, intézi a nevezési formaságokat, én meg kvaterkázok a szervezőkkel. Előkerül az Unicum és a tokaji törkölypálinka, alaphang belőve.

Döttingeni szállásadónk Diana és férje, David. Takaros kis Marvin hoteljüket Anna rögtön két fokozattal magasabbra zárja szívébe, hiszen a cicája is erre a névre hallgat. A ház asszonya kedves anyuka és jó tündér. Itt, a pálya szélén nőtt fel, ő is szokott túraautóval versenyezni férjével, két versenyautójukat bérbe adják alkalomadtán. Boldogan mondja, hogy Walter Csaba és Wéber Gábor szintén náluk szoktak megszállni. A hosszú út végén kellemes meglepetés a vízágy, Anna nem is tud egykönnyen betelni vele. Nagyot alszunk.

Nyolcra kértük a reggelit, de csak kilencre sikerült összeszednünk magunkat. Szerda van, az idő hideg, nyirkos, felhők vég nélkül: hiába, ez már szeptember vége. Nusiból kipakoljuk az összes terhet, csak a szerszámok maradnak. Lemossuk kis lieblingünket, jól áll neki a tisztaság. Mi kaptuk a 104-es rajtszámot. 13 órától tréning az egyik vezetéstechnikai telepen. Kisüt a nap! Gyakorolunk rogyásig, elég jól megy, bizakodunk. Benzinpára, olajillat a levegőben, mi kell még a boldogsághoz? Egy jó alvás, holnap verseny.

Csütörtök reggel. Eifel Wetter, vagyis eső, köd, hideg. A kocsiig megtett pár méter alatt szivacsként nyeli el ruhánk és cipőnk a vizet. Az üvegek rögtön bepárásodnak, le kell kurblizni az ablakokat, hogy valahogy kilássunk. A körülbelül öt kilométeres úton Nusi 70 lóereje magára talál. A helyszűke miatt – mondjuk úgy – kaotikus, de felügyelt állapotok uralkodnak a rajt környékén. Az állam a sok látnivalótól a földet söpri. 160 sportkocsi és versenyautó, Porschék, Jaguarok, Mercedesek, Ferrarik, Opelek, Audik, BMW-k, brit roadsterek, VW-k mindenfelé, van három NSU is!

Egy piros Wankel Spyder, ami valahol a mezőny első felében halad majd, de a másik kettő a mi Nusink közvetlen testvére. Egy komoly kinézetű, minden porcikájában versenyre épített targanarancs német TTS, és svájci barátom, Hans-Peter Blandow fehér TT-je képviseli Neckarsulm egykori márkáját.

Vigasztalanul ömlik az eső, amikor rajtolunk. Az első mérés Kempenichnél rögtön egy dupla (470 m 49 mp; 1050 m 105 mp). 43 pont, 19. hely, ami nem rossz, de ennél tudunk jobbat is. A nap szenzációja, hogy Viaro elprogramozta digitális műszerét és bő 12 másodperccel korábban tette meg az első szakaszt (131. hely). Később nagy jelentősége lett a hibának. Mending reptere a következő Wertungsprüfung színhelye. Hely vég nélkül, a kitűzött hármas nem bonyolult: 100 m 11 mp; 200 m 27 mp; 200 m 21 mp. Itt a hullámzó sebességet kell figyelembe venni, ez adja a feladat nehézségét. Meg a három fotocella…

40-re hozzuk, amivel negyedikek vagyunk. Előttünk a Motor Klassik újságírója, Hans-Jörg Götzl (14) Porschével, Luciano Viaro egy piros Quattróval (24) és a hazai versenyekről jól ismert Hans-Werner Wirth gyári, ’81-es Opel Asconával (26). Mögöttünk a cseh Fialáék 1965-ös Ferrari 330 GT-je (44).

Az erősen dombos táj csak sejteti, hogy vannak színek. Az alacsonyan lógó felhők megpróbálnak mindent egybemosni, alapvetően sikerrel. A falvak kihaltak, életnek jele alig. Nekünk viszont jelentős esemény közeleg: 1/100-as szakasz jön a Nordschleifén, amit Jackie Stewart „zöld pokolnak” nevezett el. Niki Lauda 1976-os balesete után már nem rendeztek itt Formula–1-es GP-t.

A Nordschleife rendkívül trükkös, technikás, egyébként bárki kipróbálhatja 22 euró ellenében saját kocsival vagy a Ringtaxi szolgáltatásaként gyakorlott sofőrök felkészített versenyautóiban. A 20,75 km-es távra adott 17:45-ös idő 70-es átlagnak felelt meg, a felesleges száguldozástól egy radaros mérés óvott, nehogy a 90-es átlagot átlépjük, mert az már veszélyes. Hát… De csak sorjában. Csak sisakban lehetett felhajtani a versenypályára. Jókat vigyorogtunk egymáson, de a feszültség ettől nem csökkent. Átbeszéltük a taktikát és már indítottak is.

Ami először feltűnt, hogy egy Aston Martin DB6 Volante irgalmatlan tempóval és ájulásosan szép hanggal húzott el mellettünk. Hűha, micsoda vaddisznók vannak a mezőnyben, hogy lehet így bánni egy koronaékszerrel?! Mi is elkezdtük nyomni, de hamar kiderült, az aszfalt nagyon csúszós, Nusi már rakta is formás seggét csupa olyan irányba, ami kizárólag csak lassított. Tojástáncot jártunk, hirtelen salétromot, ammóniát és ciánt izzadtam, mert ha megperdülünk vagy korlátnak csapódunk, oda az egész verseny.

Itt tényleg elemükben voltak a sportfutóműves kocsik. Egy Triumph Spitfire úgy megy el, mintha száraz lenne a pálya. Később kiderül, 2,5 literes, körülbelül 140 lóerős, hathengeres motor és versenyfutómű magyarázza a furcsaságot. Anna szól, hogy kéne már nyomni, mert lekéssük az időnket. Még jobban tornázom a kormánnyal, másodikban és harmadikban ordít a motor. Kezdem kapizsgálni, miért tolták annyira a többiek. Egy TR6-os Triumph a biztonsági korlátra rásimulva várja a segítséget. Pocsék lehet nekik, de minimális horzsolásokkal megúszták.

A fogyó idő miatt padlóig taposom a gázpedált. Szerencsére ez már a célegyenes. Eredetileg úgy volt, hogy be lehet várni az ideális időt egy sárga táblánál, de Nusival tempózunk, hogy ott legyünk a fotocellánál és kezdjük második körünket. Az astonostól ellesett sebességgel (na, jó, majdnem) hessegetem el a boxutcából érkezőket. Itt kérem, nincs mese, nincs barát, le kell küzdeni a Nordschleifét. Szerintem a motor kábé 2000 kilométert öregedett ezalatt, de bírja, és zokszó nélkül lelkesedik minden gázadásra, motorfékre.

Annyival voltunk gyorsabbak a második körben, hogy a sárgánál szépen rákészülhettünk az ideális időre. Viaróék nyerik 5 ponttal, a Kahle–Göbel páros a gyári Skoda 110R-rel a második 34-gyel, Wirthék 39-e az 5. helyre jó. A papa–fia felállású Stumppék 2002-es Turbo BMW-je a hetedik, mi nyolcadikként futunk be. A verseny végén Malte Jürgens szerint a pálya síkossága miatt Nordseife (= szappan) névre nyugodtan át lehetett volna keresztelni ezt a feladatot. Sok csapat, vagyis a mezőny bő negyede kikéste az időt…

Jól álltunk az eredményeinkkel, már csak egy Wertungsprüfung, azaz mért szakasz volt hátra. A kimondhatatlan nevű Fahrsicherheitszentrum, magyarul vezetéstechnikai pálya duplája (600 m 1:27 mp; 100 m 13 mp) következett. Felkészültünk, beterveztük a lehetséges titkos szakaszt is, és indultunk. A rendezők nem remekeltek a pálya kitűzésekor, túlbonyolították a vonalvezetést. Nagy meglepetésünkre eldugtak benne egy titkost, amit sikerült jól összehozni 10 mp-es stopperünkkel, de utána a 30 mp-es órán már nem találtunk vissza az időnkre. Vége mindennek, Anna mécsese eltört, bosszantotta a dolog. Próbáltam nyugtatni, de nem igazán sikerült. „Pedig olyan jól álltunk!” – zokogott a tenyerébe. Óriási malacunk volt, mert a bonyolult pályavezetés miatt sokan letértek és törölték a szakaszt. Alig hittünk a szemünknek. Megfogadtuk, hogy ezt az ajándékot nem fecséreljük el, vigyázunk a hátralévő etapokon.

Gyors átöltözés után vissza a pályához. Vacsorás buli az esti program a Ring°Werk komplexumban. Csuda helyre vittek minket, volt bőven látnivaló. Szimulátorok sokasága, régi versenyautók, panoptikum és a jó konyha jutalmazott a szenvedéseinkért. Az asztalnál ért a hír, hogy ötödikek lettünk. Örültünk, de nem szálltunk el magunktól, van még két nap.