Hogyan nem jutottam be a sanghaji VW-gyárba?

A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, egy angol szót azért tud: a welding megvan neki, mert az apja hegesztő egy gyárban. Ekkorra már zöld tealevélkék vannak az arcunkon, mert az jó pandaszemek ellen (kínaiul így mondják, ha karikás), túl vagyunk a kézzel, egyesével gyömbérporral összesodorgatott teagombóckákon, a jázminos kombinációkon, meg persze ott nyiladozik az orchideás változat a talpas pohárban. Én pedig azt ajánlom neki, hogy ha a fater szeme begyulladna a hegesztéstől, próbálja a reszelt nyers krumplit, az lesz csak a zöld tea alkonya.

Kamu, gondolom, nincs is olyan, hogy kínai teaszertartás. Utólag persze megnéztem a neten, hogy pedig van, így-úgy öblögetünk, megsimogatjuk a friss teával leöntött kerámiabékát, mert szerencsét hoz, satöbbi, csak sajnos a kínaiak szervileg alkalmatlanok az öncélú, szertartásos fontoskodásra, ami a japánoknak annyira megy. A srác rendszeresen bemondja a figurát, hogy akkor ez a háromféle tea jön, ennyiért, kérem-e, a végén pedig annyit fizetek, amennyit mondott. Tuti, hogy a vesémet veszik ki mindjárt.

Úgy kerültem tehát ide, hogy kimentem a Bund parti sétányára, elkészítendő a kötelező Sanghaj-panorámaképeket. Ez a világ egyik leghíresebb városképe: balról a Bund, Sanghaj 100 év körüli, komoran elegáns kereskedőépületei, szemben meg a Pudong kerület a Gyöngy-toronnyal. Utóbbi azért egyedülálló, mert a felhőkarcolók sziluettjét előre, egyben tervezte meg egy holland építész. Na itt fotózkodik mindenki, és itt kért meg a két csaj, hogy kapjam le őket együtt. Innen követett szó szót, vidáman mondogatták, milyen jó lesz, majd meglátom, én meg felhagyok a paranoid turista hozzáállással, lesz, ami lesz, jöjjön a teaszertartás.

*A Volkswagent nem hangzásra fordították: Da Zhong Qi Che, szó szerint Nagy Tömeg Gőz Jármű. A Qi, vagyis a gőz ugyanaz a szó, ami ezóséknál a szervezetben áramló csí, az ejtése is hasonlít valamelyest.

Tizenöt éve voltam Sanghajban. Akkor is járt már a metró, a kínai utasok pedig minden gátlás nélkül, közvetlen közelről mutogatták ujjal a gyerekeknek a külföldit: látod, Lao Wang fiacskám, ez a bácsi visz majd el, ha nem eszed meg rendesen a tofut. Akkor még külön egyenruhások foglalkoztak azzal, hogy a megállóknál benyomorgassák a tömeget egy-egy metrókocsiba. Sanghaj lakossága közben vagy tízmillióval nőtt, de a metróhálózat lépést tartott a népességgel, mert még a péntek esti csúcsforgalomban, két csomaggal is beférek.

Durva volt akkoriban a szmog, bár autóforgalom alig lézengett a futballpálya szélességű sugárutakon, a jádeszínű derengés stílszerű szmogot kölcsönzött a városnak. Most viszont egyfelől nincs büdös, és éjjelente látszik legalább egy csillag nagyjából délen, középtájt (igazság szerint valójában inkább bolygó, mert ott ilyenkor leginkább a Szaturnusz lehet). Na de – csillagásztrollkodás ide vagy oda – ellátni az égig. 1997-ben Sanghaj úgy nézett ki, mint egy hatalmas, félkész épület. Azóta nem csak elkészült, de be is lakták. Mondanék néhány durva alapadatot. Budapest (agglomerációval) és Sanghaj területe majdnem ugyanannyi: 7 ezer km². Budapest népessége elővárosokkal 2,5 millió, Sanghajé a 2013-as állás szerint 24.

*Tudta, hogy Bruce Lee eredeti neve (Li Xiaolong) azt jelenti, Szilva Kissárkány?

Még az irodaházas, Gyöngy-tornyos, kereskedelmi központos Pudong kerület lakossága is ötmilliós. Hihetetlennek tűnik, de stimmel a méret: Anting, ahol a Volkswagen gyára működik, nagyjából ugyanannyira van a központtól, mint Budapesttől Gödöllő, és Anting hasonló, közeli kisváros. A 24 millió embert pedig úgy sikerül elhelyezni, hogy a metropolisz jelentős részét borítják harminc emeletes toronyházak. Ugyanúgy néznek ki, mint Madrid, Valencia vagy Lisszabon külvárosainak barna harmincemeletesei, és a lakásokban elég sokan élhetnek. Legalábbis az alapján, hogy a teaszertartáson csodálkoztak a csajok, hogy én, a feleségem és a gyermekem nem a szüleimnél lakunk. És de jó nekünk.

A kínaiak egyik fele mufurc; széles ívben szarik a világra. A másik fele, vagy inkább része, hiszen százalékot nem mernék mondani, annyira barátságos, mint egy túlpörgött dél-olasz. Oké, van, aki szerint a kínaiak egyszerűen tahók, de ez ugyanolyan méltánytalan, mintha a sevillai világkiállításon a magyar pavilonba beköltöztették volna a kofákat a Garay-piacról, hogy reprezentálják Magyarországot. A kínaiaknál a bunkóság, mint fogalom nem igazán értelmezhető – tedd, ami jól esik, bár tény, hogy Sanghaj központjában nem köpik ki, amit az orrjáratukból kiszívtak. A bunkóságon kívül valahogy a ciki fogalma sem létezik. Hajnalban tájcsiznál a parkban egy szál pizsiben? Hajrá!

*A kínaiak szemléletére jellemző, hogy a mandarin nyelvben nincs szó a köcsög külföldire. Lao wai, ez a külföldi, de nincs benne pejoratív, és a lao önmagában tiszteletteljes hangulatú szó. Még a nankingi mészárlás alatt felfoghatatlan szörnyűségeket művelő japánokra is csak annyit mondanak, hogy riben guizi, vagyis japán ördög, de ez is kifejezetten nankingi vérengzés-viszonylatban vonatkozik a japánokra.

Flashmobra emlékeztető táncot adnál elő valami sötét parkban nyekergő kínai szintipopra, bácsikkal és nénikkel? Szolgáld ki magad! Széklábon lógatnál bőrdzsekit amúgy Toldi Miklós-stílusban az utcán? Hálóingben sétálatnál egy rózsaszínre festett fülű, sárgára festett farkú, eredetileg fehér törpeuszkárt? Tedd csak, senki nem fog kiröhögni. Hát ez az igazi szabadság. A kínaiak undorítóan esznek. Böfögnek is, de leginkább szürcsölnek. Most komolyan: azon túl, hogy gyerekkorunkban belénk verik, hogy a szürcsölés undorító, mégis mi a baj a szürcsöléssel? Olyan ez, mint a nyelvtannáciság: alig várjuk, hogy valakit lenézhessünk valami általunk önkényesen kiválasztott kategóriában.