Bejáratós

A szalonban átvett autó motorja rendszerint zöld. Zsír új. Szűz. Bejáratós. Már ha szerencsénk van. Az új típusok bevezetésekor az első pár ezer darabbal könnyen megeshet, hogy egyikük-másikuk a gyárban még ilyen-olyan teszteken, méréseken esik át, netán az utolsó pillanatban változik a vezérlőegység programja, vagy egy-egy alkatrész cserélődik, aztán a kilométeróra nullázása borít jótékony fátylat a történtekre.

Gondolkozott már azon, miért lehet az órát olyan könnyen manipulálni, mikor bármelyik harmadéves mérnökhallgató percek alatt összedob egy olyan kapcsolást, ahol ez nem lehetséges? A válasz egyszerű: mert a gyártónak (és alkalomadtán a szerviznek) szüksége van rá. Az is igaz, hogy a nevesebb gyártók ezügyben is szigorú belső szabályokat követnek, így jó esélyünk van, hogy a vadiúj járgány legföljebb 2-300 km-t futott az átvételig.

Feltéve, hogy a gyárból való kigördülés és az átvétel között senki más nem piszkál bele az órába. És feltéve, hogy nem sajtóbemutatóra készül a motor, mert azt előtte napokig hajkurásszák a terhelőpadon, hogy inkább ott essen szét, mint valami firkász alatt. Aztán ott vannak még a minőségbiztosítók által a tömegből kiemelt motorok, amik pár órás bejáratás után alapos, a maximális terhelésre is kiterjedő vizsgálaton esnek át. A tulaj ezt persze sosem fogja megtudni, de ha tudná is, legföljebb azon töprenghetne, hogy ez most rossz neki, mert használt motort kapott, vagy jó, mert legalább minden rendesen működik benne.

De ne tekintsünk olyan bizalmatlanul a világba, és tegyük fel, hogy tényleg szűz az a motor. Igaz, hogy az emberrel ellentétben a motoroknál a szűzségnek különböző fokozatai vannak. Induljunk a motorgyárból. Az elkészült darabot általában beröffentik. Ez egy legföljebb néhány percig tartó procedúra, a motort üzemállapotban, közepes terhelés alatt vizsgálják. Nem szükséges teljes gázt adni, hogy kiderüljön, minden rendben van-e: a vezérlőegységből kiolvasott és a terhelőpad által mért jelekből kiderül, ha gáz van.

A motorgyár azonban ott spórol, ahol csak lehet, így egyre nagyobb teret hódít a hidegtesztelés. Ezzel nemcsak a benzint és a kipufogógáz-elszívást takarítják meg, hanem a bazi nagy robotot is, ami a teszt végén fejjel lefelé rázogatja a motort, hogy végre kifolyjon belőle a hűtővíz. Az eljárás lényege, hogy egy villanymotorral megforgatják a főtengelyt, és a nyomatékigényből, a gáznyomásokból és különböző szenzorokkal felvett zajokból és rezgésekből döntik el, jó-e a motor.

Nevezhetnénk az eljárást akár előjátéknak is, és mindenki maga döntse el: ezek után még szűz-e az a motor, és mennyire. A mérnökök mindenesetre esküsznek rá, hogy így jobban kiszűrhetők az aprónak tűnő, de később könnyen végzetessé váló hibák.

Elvileg megvan tehát az esély, hogy motorunkat úgy szerelik az autóba, hogy a dugattyú üzemanyagnak még a szagát se érezte. A szüzesség végleges elvesztése azonban már csak percek kérdése: az autógyárban a szalag végén mindig beindítják. A teljes erőátvitel mellett a futóművet is tesztelik: különböző mesterséges huplikon hajtanak át fülelve, csörög-zörög-nyikorog-e valami, és elképesztő pénzeket költenek arra, hogy az udvarban nagy műgonddal megépítsék a Thököly út százéves, kicsorbult macskaköveit vagy a Hungária körút reménytelenül megsüllyedt csatornafedeleit.