Honda NSX

A tapadáshatárt úgy érezni benne, mint tán semmiben, mintha tálcán nyújtaná: parancsol uram egy kissé kevésbé diszkrét farkúszást? Döbbenet. Az igazán félelmetes, hogy egyáltalán nem félelmetes. Ez a hatalmas dolog egy 300 lóerő közeli autóban, mert mi tagadás, egy 400 ló fölötti Corvette-ben én már nem megyek végig felszabadultan egy szerpentinen. Végigmegyek, lehet, hogy tolom is neki, de igazából fosok bizony egész úton, és a végén örülök, hogy megúsztam élve. Az NSX-ben meg annak örülök, hogy részesülhettem az élményben, és hogy de jó volna ilyet minél gyakrabban átélni.

Ha álló helyből rúgjuk el, tvisztelve szórja a gumiport maga mögé, de a riszáló mozgás ugyanúgy egy konkrét irányban összegződik, mint a sprinteré a száz méteres síkfutásban. Teli talppal tiporjuk, 7000 fölé forgatjuk, ott elváltjuk, kicsit még mindig csóvál, de nem félünk – egy tökéletes autó úgy tart a tenyerében, mint egy dzsinn, aki a múlt héten véletlenül agyonnyomta a hörcsögét, úgyhogy most nagyon vigyáz. A hangja?! Hahaha! A mai napig kész vagyok tőle. Kis csalás, hogy nem a gyári kipufogó van rajta, hanem egy titán rendszer, amitől jelentősen megércesedett, de ebből csak egy a tanulság: titán rendszert minden NSX-re. Ez trombitál, fickósan és diadalmasan, és ahogy felharsan az induló a hegyek között, az emberek pedig lenn a parton felkapják rá a fejüket, szerintem nem sokan mondanák meg, hogy nem Ferrarit hallanak. A menéséből meg aztán végképp nem; bár négy decivel és két hengerrel rövidebb, mint a konkurens Ferrari, a 348-as motorja, a tesztek szerint két tizeddel hamarabb van százon. És nem azért, mert olyan kurva hosszú volna az 1-es.

A szerpentinezés után együtt mentünk vadas knédlizni a pilisszentkereszti szlovák étterembe, és az alkoholmentes sör fölött megbeszéltük, mennyire tökéletes is ez az NSX úgy, ahogy van. Mennyire nem kíván bele az ember nagyobb/erősebb motort, és hogy ezt sokan mennyire nem értik. Majdnem egyszerre mondtuk ki a varázsszót: balance, amire a magyarban nem nagyon van szakszó, mert a kiegyensúlyozottság kicsit más jelent. A balanced autó az egy olyan dolog, ami pont úgy jó, ahogy van, se nem sok, se nem kevés.

A 276 lóerőtől senki nem kap szívszélhűdést, hiszen erre a teljesítményszintre simán felhúzgálnak kétliteres turbómotorokat is. De a turbó sajnos olyasmi, ami erős, de otromba – egyszer nagyon rég szerettem a turbós autókat, de minél több jó autót vezettem, annál kevésbé. Ez a 3 literes szívómotor többek között azért is olyan jó, mert ez már 1990-ben sem a Honda hátba vágós VTEC rendszere volt: a vezérlés egészen észrevétlenül vált, nagyjából 6000-es fordulat körül. Csak megy, megy és egyre jobban megy; kicsi gázra kicsit, nagy gázra nagyon, de a kettő között van egy tökéletesen érezhető, kromatikus skála. Erre mondják, hogy kulturáltan megy, de tényleg annyira finoman és érzékien, hogy az már-már buzifeszt.

Másfelől kitaposhatjuk a belét. Egy Dodge Viper nekem nem sportautó. Lehet, hogy versenyautóként sikeres, de mint sportautó számomra egyszerűen nem létezik. A sport lényege, hogy alaposan meghajtjuk magunkat. A technikai sportnak pedig, hogy kitapossuk a gép belét. Egy Viper-szintű autónak sose tudunk rendesen odalépni, mert még egy egyenesben is leesünk vele az útról – két milliméternyi tévedés a gázpedálon a kanyarban, és hopp, meg is haltunk. Az NSX valami káprázatos módon tökéletes arra, hogy kitapossuk a belét, még közúton is, ez a csodálatos szívómotor tökéletes analóg rendszert képez az agyunkkal, annyi információval lát el a futó- és kormánymű, és annyi a hang a skálán, hogy azonnal rákapunk a muzsikálásra. Esetleg rossz helyen váltunk vissza, akkor lehet valami gebasz, de mivel ezzel a váltó-motor kombinációval amúgy is merő élvezetből egyfolytában gázfröccsökkel kapcsolgatunk, ha kell, ha nem, valahogy annyira eggyé válunk a géppel, hogy a gerincvelőnk az igazi fordulatszámmérő, és egyszerűen kizárt, hogy sok legyen. Mert az NSX nem attól jó, hogy a nagy tempót is lassúnak érezzük, hanem mert a gyors az gyorsnak is tűnik.

És a futómű kényelmes. Jó, persze, alacsony súlypontú autónál könnyű kényelmes, ugyanakkor sportos futóművet konstruálni, hiszen nem kell a billegés visszafogása érdekében halálba keményíteni a rugókat. A Honda persze már az anyagválasztással megnyerte a csatát, hiszen alacsony a súlypont, és maga a súly is csekély: 1405 kg. Na ezzel autózunk úgy, hogy még a nagyobb gödrök se fájnak, pedig tudunk róluk. Még hogy a gödrökről, az elgázolt hangyán is észrevesszük, ha esetlen női bugyit hordott volna. És ez a mérhetetlenül sok telemetriai tárgyú információ mind könnyedén, észrevétlenül, természetes módon áramlik az agyunkba, de úgy, hogy nem is gondolunk olyasmikre, mint tapadás vagy oldalgyorsulás, egyszerűen toljuk neki, mert tudjuk, mi van. Teljes élményt adni, minden megbízhatatlansági para nélkül, se nem kevés, se nem sok, ellenben pont megfelelő teljesítménnyel; ezt tudja például a Mazda MX-5 és a Honda NSX is. Természetesen teljesen más stílusban, hiszen az egyik kis nyitott roadster, a másik szupersportautó, de az élmény sokban hasonlít.

Vezettem én már Ferrarit, úgyhogy én lennék az utolsó, aki rámondja egy autóra, hogy jobb, mint a Ferrari. Ha viszont valaki megkérdezné tőlem, miféle autó a Honda NSX, és nem akarnám hosszúra nyújtani a beszélgetést, azt mondanám, olyasmi, mint egy Ferrari. Mert tényleg nagyon az a kategória. Legalábbis imidzsre és vezetési élményre. Fenntartási költségre természetesen nem, és ez már a beszerzésre is igaz: a neten 6-7-8 millió forintokért mennek az NSX-ek. Akárki akármit mond, egy autó vezetési élményébe szerintem beletartozik, hogy mennyire féltjük. És hiába jó valami, ha sose merünk vele egy rendeset autózni, még versenypályán sem, mert egyszer odacsapjuk valahová, és az autóból egyből átszállhatunk a szopórollerre. Mi leszünk a gazdag hülye, aki még vezetni se tud, és vihetjük külföldre szervizelni az egzotikus csodamasinát, miközben olyan tömegben repkednek a tízmilliók, mint a csigaforgatók az őszi vonulási időben a holland tengerparton.

Úgyhogy kiszálltunk a Pistával, rögtönöztünk egy gyors hálaadó istentiszteletet, aztán sokáig mondogattuk magunkban: nem vagyunk rá méltók, nem vagyunk rá méltók!