Opel Commodore - 1982

Mi legyen, úristen, mi legyen? Walter Röhrl Asconája? Egy Kadett? Bitter CD vagy egy V8-as Diplomat? Két nap a harsányzöld mezők és a csodás, nyári napsütés között. Lehúzott ablakkal, könyökölve, bele az alkonyba. Súlyos romantika, ugye? De higgyék el: a kimerítő hét után nagyon vágytunk már Csikóssal egy sima, egyszerű autózásra valahol messze a várostól, csak úgy céltalanul. Mert autózni jó.

Végül a kíváncsiság és a megfáradt test győzött: nem kell ide üvöltő versenyautó kőkemény futóművel, sem tohonya, hatméteres V8-as hetvenliteres fogyasztással. Kényelmes, nyugodt, halk limuzin, valami, amiből mára már hírmondó sem maradt, ha igen, akkor leginkább vasoxid formájában. Halvány emlékként élt bennem a Commodore, az kell. Gyermekkoromban még akadt belőle néha-néha a Béke Szálló előtt vagy az Alacsony-Tátra hólepte parkolóiban, de mára? Semmi, hullaszag. Pár megszállott talán babusgat még valahol egyet-egyet, de ilyen nincs már, talán egy sem.

A Commodore C-t 1977 és 1982 között gyártották, lényegében a Rekord picit nagyobb luxusváltozataként, Európában kizárólag soros, hathengeres motorral, eleinte 115 - majd az L-Jetronic befecskendezőrendszerrel - 130 lóerős változatban. Ami azonban ezt a konkrét autót igazán különlegessé teszi, az nem a tény, hogy az utolsó legyártott C-k egyike, nem is a korabeli szinten bőséges extrafelszereltség, hanem a 35 745 kilométeres futásteljesítmény.

Ez egy új autó. Csak éppen 31 éves, és ideje túlnyomó részét kiállított darabként, majd az Opel Classic-gyűjtemény mozgó bemutatóautójaként töltötte, rendszeres és gondos karbantartás mellett.(Ni, a kisfilm végén fel is tűnik egy pillanatra.)

Önök sosem voltak kíváncsiak, milyen lehetett egy ma már veterán vagy youngtimer újkorában? A költséges és aprólékos restaurálás előtt? Úgy, ahogy kigördült a gyárból? Én majd szétrobbantam az izgalomtól, pedig egy metálszürke szedán kulcsait szorongattam, nem egy tűzpiros Ferrariét. Mondjuk nem cseréltem volna le ott és akkor semmire, az biztos.

Ha Csikós lennék, most biztosan előhúznék a kabátujjamból valami zseniális hasonlatot, milyen egy ilyen autó, milyen érzéssel közelít hozzá az ember, de nem megy, hiszen sosem voltam még hasonló helyzetben, nem hasonlítható semmihez. Még ahhoz sem, hogy ilyen lehet egy hibernálásból ébredt Claudia Cardinale, amikor a kapszulából ájultan az ember karjaiba omlik. Ropogós, feszes, 31 éves, hibátlan.

Imádtam, ködlámpájától a hátsó lökhárítóbabáig, az időutazás az első kilincstapintással kezdődött, szinte szégyelltem is magam, hogy nem masszív barkóval keretezett arccal, bézs kardigánban és répagatyában süppedek a puha, pszichedlikus mintájú barna plüssülésbe.

A mai kor szeme kell ahhoz, hogy észrevegye az ember a szépet és a harmóniát egy ilyen autóban. És persze az, hogy ilyen makulátlan állapotban legyen. A lökhárító krómbetétein nemhogy pörsenés, egy árva görbe sincs, a sárvédőívek szélesítései hetykén és élesen domborodnak és maga az autó is büszkén feszít, mint ólomkatona a műanyagpotyadék között. Pedig csak egy Opel. De milyen szép!

Bár a korabeli konkurensek közül az E28-as BMW-t illik dizájnikonnak nevezni, a helyzet azonban az, hogy a Commodore formája számomra sokkal megnyerőbb. Nem csak azért, mert súlyos centikkel hosszabb, szélesebb és nagyobb a tengelytávja, hanem azért is, mert a magassága ugyanannyi (1415 milliméter). Ugyanakkor csónakfenekű, lejtős a csomagtartója és kicsit visszafelé csapott feneke van, amitől – oldalról nézve – van benne valami olaszosan nagylimuzinos.

És nem csak külsőre olyan. Mert ez az autó még egy őszinte korban készült. Akkor, amikor egy kicsi autó tényleg kicsi volt és kényelmetlen, amikor egy sportautó zajos, gyors és teljes embert kívánó... és amikor egy 4,7 méteres limuzin maga a pihepuha lágyság és kényelem. Sportos futómű és drámai dizájnelemek nélkül.

Négy elektromos ablak, tetőablak, automataváltó és barna műszerfal, vastag, puha szőnyegek és mindenütt krómozott, fém apróságok, amik tényleg azok. A hangulat mint egy dohányzószalonban, a motor pöccenésre indul és semmi hangja nincs, a vibráció is olyan finom, mint egy hatalmas turistahajó fedélzetén, ahol inkább sejtjük a mélyben dohogó gépezetet, mintsem érezzük.

Hat henger sorban, két és fél literes hengerűrtartalom és 130 lóerő. Nem egetrengető érték, 1982-ben is éppen elég volt, de 130 ilyen nyugodtan bandukoló ló teljesen más, mint ugyanennyi, amint éppen turbóval töltve rángatják az istrángot hétezres fordulaton. A kormány is nagy, kormányozzuk ezt az autót, nem vezetjük, és ez adja a sajátos romantikát, magát.

Rohanásra nem csábít semmi, a háromfokozatú automataváltó pláne nem. Ha letapossuk a gázpedált, hosszú idő telik el, mire megrázza magát és visszakérdez most tényleg, komolyan, sietni akarsz? Minek? Ettől függetlenül felkapja az orrát, mint egy torpedónaszád és határozottan, szépen gyorsít. Ilyenkor pedig pontosan olyan szép, zengő és fémes hangja van, mint egy BMW-motornak.

És ez az összehasonlítás óhatatlanul adódik, hiszen volt szerencsém egy közeli ismerősöm alig 70 ezer kilométert futott E28-ához és az érzés nagyon-nagyon hasonló. Tény, hogy a kétliteres, soros hathengeres BMW-motor érezhetően fickósabb és könnyebben pörög fel, ellenben hangosabb és nem érződik erősebbnek. Az Opel kormánya pontatlanabb, de a futóműve kényelmesebb, ugyanakkor – és ez csak a korabeli mérnökök munkáját dicséri – kanyarban sokkal kevésbé dől a karosszériája és az úthibákat is tökéletesen elnyeli.

Tény, nincs benne tűz, csak izzó zsarátnok, ellenben nem lobban el, hanem kitartóan vöröslik és meleget ad. A zajszigetelés csodás, sehol semmi sustorgás, csak nyugodt, puha tovalibbenés a Felső-Rajna lankáin, mint megannyi női csípő, olyan lágy és pihentető érzés.

Eszméletlen egy komfortos, csendes utazóautó a Commodore, a térkínálatot teljesen fölösleges feszegetni, minden szempontból elégséges, az apró kapcsolók, csúzlik – de még a kazettatartó is – határozottan és halkan klattyannak a helyükre. Kezelni mindent könnyű, finom, mintha gumiágyban mozogna minden mozgatni való dolog, még a fék is. Zörej nincs, százharmincas tempó mellett sincs szélzaj, nem tudom hová tenni: ez egy 1982-es prémiumtermék, némi műanyagból, fémből és sok-sok hangulatból.

Éjszaka az erkélyről nézegettem, egyedül a vacsorához elfogyasztott vörösbor tartott vissza attól, hogy beleüljek, betoljam a Bee Gees kazettát és hajnalig sustorogjunk a csodásan sima vidéki utakon. És ilyet eddig csak nagyon kevés autónál éltem meg.

Egy közös volt bennük: óriási lelkük volt. Szeretetreméltó, olyakor jóindulatú, máskor kőkemény és aljas de kellőképpen távol a ma elfogadott világtól, mint egy lázadás. Balzsam a testnek-léleknek. A 35 ezret futott 82-es Opel Commodore. Életem egyik meghatározó autós élménye.