Már ufót is gyárt a Toyota

Menetpróba: Toyota C-HR – 2016.

2016.11.15. 06:07 Módosítva: 2016-11-15 06:45:51

Tehát ez áll a dolog mögött: érdekes autót akartak készíteni. Már értem. Azaz majdnem. Mert amíg csak az új Priust láttuk, majd kicsivel később szemeinket véletlenül a Miraira emeltük ebből az újkori felhorgadásból, olybá tűnt a Toyota fejeseinek e szándéka, mint valami súlyos fenyegetés. Most, a C-HR-nél kicsit megnyugodhatunk: a japánok lehet, hogy nem csupán büntetni akarják az emberiséget, hanem szándékukban áll olykor némi jutalmazás is.

Amikor a C-HR első, még mechanikai és utastér-tartalom nélküli, rikító kék példányát megláttam forogni a 2014-es Párizsi Autószalon Toyota-standjának központi dobogóján, arra gondoltam – ehh, itt egy jópofa manga-szkeccs-vágen, pár elemét majd nyilván viszontlátom valamelyik jövőbeli Yarison vagy RAV-4-en, jó volt látni ilyet is, pipa, továbblép.

Aztán Krajcsovits Sándor, az akkori, nagyon lelkes PR-es, aki a tüdeje, az orra és a vállízületei helyén is Toyota-alkatrészeket hordott, felvilágosított, hogy ebből bizony létező autó lesz a szalonokban. Sándor, Sándor, nagyon átmosták ott fent neked a tekervényeket ezek a toyotások, az is lehet, hogy túl sok volt a céges bulin a szaké, hogy elhiszel ilyen badarságokat – gondoltam erre. De nem vitáztam.

Tekerjünk, 2016 októberére. Amikor is, a dániai Tannisby-ben állva csak vakartam a fejem, és Sándorra gondoltam, aki ebben a pillanatban, ahogy a soraimat olvassa, nyilván röhög rajtam. Mert a Toyota bizony megcsinálta. Nem pont azt az autót, ami Párizsban két évvel ezelőtt az elszédülés művészetét gyakorolta a forgó dobogón, de annak minimum az ikertesóját. Tény: nem egy- hanem csak kétpetéjű fajtából való iker ez. De akkor is; ha nem tesszük mellé azt a két évvel ezelőtti, párizsi mangaszereplőt, megesküdnénk rá, hogy a színét leszámítva ugyanaz.

Nem, ilyen autó nincs, nem is lehet, egyszerűen nem fér bele egyetlen dobozba sem. Miközben az én felfogásom és nyelvi eszközeim szerények ahhoz, hogy megfogalmazzam miért oly fura, megteszi ezt helyettem az esti Toyota-vacsorán Koba Hirojuki, a C-HR tervezője - „nincs másik autó a kompakt crossover szegmensben, amelyiknél ennyire extrém kicsi lenne az autótest/kerékméret arány, s olyan sincs, amelyiknek ennyire lapos, 25 fok alá döntötték volna a hátsó szélvédőjét. Lényegében fogtunk egy merészen lapos hátú, kupé karosszériát, megemeltük, alátettünk négy 18 collos kereket, a keletkezett hézagot pedig vastagon kitöltöttük műanyaggal.” Jó megfogalmazás... Néha a japánoknak is van humorérzékük.

Ami tény: a vetélytárs Nissan óriásit szakított a csúnya, de kretén, a kompakt szabadidőautó-szegmens alján egyensúlyozó Juke-kal, pedig mindenki azt hitte, valami ínyencek által ismert rétegmodell lesz csupán. Egyszerre találták akkor telibe az azóta leggyorsabban fejlődőnek bizonyult szegmenst, valamint a 2010-es évek vicctűrő-képességét. A Juke sikeréből kiindulva a Toyotánál tehát jól spekulálnak, ha úgy vélik: egy annál kicsit nagyobb, nem vicces, de jópofa, szintén kretén járművet, pláne az örök megbízhatóságot garantáló emblémával az orrán, szívesen a keblükre ölelnének a vevők. Már csak a kretén kinézetet kellett valahogy létrehozni, ami – mint látják – sikerült. Élőben tényleg nem csúnya, bár van egy homályos érzésem, hogy ez a sötét kakaószürke-metál, amiben a Tannistesten sikerült rátennem a kezemet, nem a legmegfelelőbb árnyalat neki. Ennél még a dögunalom-ezüstszürke is jobb lenne.

Izgalmas kinézet, vigyor a kormány mögött, szemre, fülre és tapintásra egyaránt kifogástalan minőség – ha ezeket sikerül hozni vele, dőlnek majd a megrendelések. Az izgalmas kinézet eléggé megvan, ezt mutatja, hogy amikor azt a 2014-es prototípust végighurcolták a világ autószalonjain, nemcsak a célközönségnek szánt Európa, hanem Amerika és Ázsia is egy emberként nyomult rá a járműre, amely a következő Csillagok Háborúja-epizódban is jó eséllyel kaphatna kiemelt statisztaszerepet. Akkora volt a nyomás, hogy ha 2014 elején még akadtak is kételyek a Toyotánál arra nézvést, érdemes-e belevágni, e C-HR Concept nevű véres kard világméretű körbehurcolása után nem maradt kérdés: meg kell csinálni.

Megkönnyítette a fejlesztést, hogy a Toyota akkorra már könyékig benne volt az új, variálható méretű TNGA-platform megalkotásában, hiszen nem sokkal később az első rá épülő autót be is mutatták: az lett a negyedik generációs Prius. Ha úgy vesszük, a C-HR az első olyan autó az új bázison, amelyet nem alternatív hajtás mozgat, hanem hagyományos. Pontosabban: hagyományos is.

A C-HR ugyanis most kezdetben háromféle motorizáltsággal bukkan fel a világ Toyota-szalonjaiban, egyik az ebben a menetpróbában is szereplő, 1,2-es, turbós, négyhengeres benzines (a motor már ismerős lehet az Aurisból), amelyhez létezik majd hatgangos kézi váltó és elsőkerékhajtás, CVT-váltó és 4x4-es lánc, illetve szintén CVT, de csak elsőkerék-hajtás – ilyen utóbbi fajtájú volt a mi tesztautónk is.

Toyotáról van szó, tehát természetesen lesz hibrid is, méghozzá nagyjából azzal az elsőkerekes gépészettel és elektronikával a háttérben, ami a mostani Priust viszi, illetve bizonyos konzervatív piacokra gyártják majd kétliteres szívó benzinmotorral is, de ilyen utóbbiból Európa hagyományos országaiba nem jut majd.

Sokat elmond a C-HR-be vetett előzetes bizalomról, hogy a tervezés első stádiumában Hirojuki-szan, a főkonstruktőr Európába költözött, és egy éven át a helyi vezetési stílust tanulmányozta, hogy annak megfelelő autót szüljön majd. Nem kis sokk volt számára a forgalom dinamizmusa és viszonylagos könyörtelensége. „Tudja, az egyik érdekes vonása az európai autósnak az, hogy nem szeret lendületet veszíteni. Ha akadályt észlel a kocsi előtt, gyakran nem a lassítást választja, hanem inkább az akadályt kikerülve, a szembejövők mellett elcentizve tovább száguld. Természetesen az átlagsebességek is jóval magasabbak, mint Japánban vagy Amerikában, helyi érdekesség pedig a körforgalom, ami egészen egyedi vezetési képességeket követel – előre kell látni, ki, honnan, mikor lép be a körbe, s ívmenetben, gyakran még rá is gyorsítva kell elhelyezni az autót az adódó résekben, amihez egyszerre kell jól megválasztani a fokozatot, ügyesen kezelni a kormányt, számolni a futómű átterhelődéseivel. Nem a félénk sofőrök világa ez.” Pedig Hirojuki úr nem is nagyon járt Kelet-Európában, amint megtudtam...

A C-HR-bagázs ezért az akkor már készülőben levő TNGA-architektúrát erősen elkezdte átalakítani. A kezdeti előpéldányok próbáin kiderült: nagyobb merevségre lenne szükség. Lejjebb kellene vinni a tömegközéppontot. Érzékenyebbé a kormányzást, finomabbá a hátsó futómű letapogatási képességét. Nosza, belement még két kereszttartó a padlólemezbe. A 4-es Prius akkor már meglevő, kettős keresztlengőkaros hátsó futóművének alsó lengőkarjában egy szilentet gömbcsuklóra cseréltek. Áthangolták a kormánygépet. Lejjebb tettek mindent a motortérben, amit lehetett. Masszívan rámentek a sportosságra hát.

Én meg ezt, a mindent egybevetve már hat éve fejlesztgetett (beláthatatlanul hosszú idő ez az autóipari gyakorlatban, pláne a japánokéban) munkagyümölcsöt kaparintottam a csokifoltos kezeim közé. Vártam is ezt a pillanatot, mert nagyon érdekelt az autó, ugyanakkor féltem is tőle, mert a Toyota az elmúlt tíz-tizenöt évben nagyon elkezdett érteni hozzá, hogy ígéretesnek látszó autókkal hellyel-közzel vagy teljesen leszerepeljen: gondolok itt a második generációs Auris belső kidolgozására, a GT86 papírhangú motorjára, a Yaris zajaira. Ez a C-HR viszont annyira bátor kis csávó, hogy nem akartam csalódni benne.

Majdnem jól jöttünk ki mi ketten ebből az első találkozásból. Először inkább a majdnemet tisztázom, mert úgyis mindenkit az érdekel a legjobban: a CVT-váltót, még ha ez egy sokadik generációs, már virtuálisan diszkrét fokozatokba kapcsolható, hamar nagy áttételt kiválasztó fajta is, nem tudtam megszeretni. Az ilyen szerkezet mifelénk robogóba való. Lehet, hogy jó Japánban, ahol kevésbé hektikus a forgalom, lehet, hogy jó Amerikában, ahol egy váltónál még mindig az a fontos, hogy automata legyen, s leszarják, hogy a motor mennyire nyugis, de ezt az érzékeny európai gyomor egyszerűen nem veszi be. Hiába nyomatékos és életteli amúgy az az egykettes turbómotor, s elvileg izomból képes lenne elvinni a könnyű kis bódét, a nyúlós, gyorsításkor dühödten óriási fordulatszámot feltárcsázó váltó-motor együttes rövid úton az ember idegeire megy, s elveszi a kedvet a jóízű autózástól.

Pedig, amikor a kellő terhelésen, otthonos forgalmi lüktetést kell követnie, egész más ez az autó. Súlyos, egyben megalapozott feltevést tehetünk: a Toyota erőlteti ugyan ezt a CVT-t, de szerencsére még mindig van nála a listán kézi váltó is - ha pedig valaki azzal rendeli a C-HR-t, szerintem egy szinte teljesen féregmentesített, jópofa, egyben jó autót ismer meg benne. Megpróbálok túllépni hát ezen a nyomorult fokozatmentes automatikán, mert ha rám hallgatnak, kipróbálják, aztán megrendelik a manuálist.

Mert különben ügyes ufó ez. Nem tudok elszakadni a Juke-kal való összehasonlítástól, annyira ugyanazokat az embereket tudom a C-HR kormánya mögé képzelni – elsőre tehát ez az új Toyota tágasabb, sokkal jobb minőségű, finomabban rugózó jármű a Nissan-ellenfélnél, s bár szintén eléggé metroszexuális belül, az utastere közel sem tűnik annyira Toys'R'Us-díszletnek, mint a Juke-é.

Masszív, zörejmentes, a tartósság portói hordós leheletét ontó utastér ez, az ilyen japán belső az, amit majd tizenöt év múlva mutogat a Becsületesnepper a telepén - „ezt nézd meg öregem, kétszázötvenezer van benne, kapott egy takarítást, és azt hiszed, új!” S nem is igénytelen, bár a rikító díszítés és az absztrakt formák elsőre gyanússá teszik. Ajtóbecsapásra, közeli nézésre, ujjnyomogatásra minden a vártnál jobb kivitelűnek bizonyul, puha az összes felület, ami sötétkék (elsősorban a műszerfaltetőre gondolok ezzel), de még az ajtókárpit is, utóbbi pedig a kompakt SUV-kategóriában messze nem megszokott.

Sokan, akik megpillantották a monitoromon a képeket, aggódva kérdezték a szerkesztőségben, hogy nem reménytelen-e a kilátás hátrafelé – erre csak azt mondom: mai autóban úgyse hátranézve tolat az ember, mert mindegyiknek óriási tűzfal a fara, és úgyse látni arrafelé semmit, ami másfél méternél alacsonyabb, hanem használja a tükröket, a csipogó radart és a tolatókamerát. Persze, összefutó elágazásokba érve, ferdén hátra illik kinézni, sáv-átlépésnél sem árt megsasolni a szomszéd sávban a holtteret, de ezekre pont elég a lőrésszerű oldalablak. No meg, érdemes arra is gondolni, micsoda slágercikk lett a Range Rover Evoque, pedig az voltaképpen egy teljes páncélzatú PSZH, ha közelebbről megnézzük. Ahhoz képest a C-HR egy üvegbura.

Előrefelé viszont csúcs a kilátás. Nem vékonyak, de kellően elvékonyítottak a tetőoszlopok, a szögük is épp jó ahhoz, hogy ne takarjanak sokat. Eltalálták az üléshelyzetet is, mert nem akarták szándékosan, SUV-osan magasra tenni, de annyira nem vették komolyan ezt a kupés dolgot sem – valahová a kettő közé lőtték be, nekem speciel kvázi ideális helyre. Igaz, az ülőlap ettől még rövid maradt, a kormány pedig hiába állítható fel-le és ki-be, jó Toyota-szokás szerint legjobban kihúzva sincs elég közel. Hátul... hátul, ahogy sejtik, egy fekete kút az egész, ezt a helyet láthatóan a fapad-szintről upgrade-elő utasoknak találták ki. Kicsi ablak, szurokmasszaként hömpölygő feketeség, de maga az ülés egész kényelmes, van előre, felfelé hely is, tehát annak, aki nem akarja használni a szemét, vagy egyfolytában a tabletjét/telefonját nézi, nem lesz rossz itt.

Az ígért sportosságból egy adag tényleg átjön. A C-HR úgy ül az úton, mint birkózó, aki térdre-kézre ereszkedve védekezik, tehát bazi stabil, s a dán utakon úgy tűnt, hogy hiába nagyok a kerekek, a jellegzetes, SUV-os gödröket követő utánremegés merőben idegen a felfüggesztéstől. Teszem hozzá gyorsan – bár évek elmúltával egyre jobban ismerem már a Tannisby-környéki utakat, errefelé azért még a legdurvább, tanyára vezető karbantartatlan aszfaltcsíkok sem közelítik meg a budapesti útminőség átlagát. Felülről nem, persze.

Hogy élénk-e a kormányzás? Az bizony, talán kicsit túlságosan is. Ez az, amit izgágának mond az ember. Egyenesben is állandóan kéri a korrekciót, ami miatt először nagyon élettelinek, hosszabb vezetés után viszont már fárasztónak érezzük. Kanyarban viszont azonnal ráugrik az ívre, van rajta visszajelzés is, bár a nagykanállal kiosztott rásegítés miatt közel sem annyira sportosan nehéz, mint – itt ismét muszáj lesz leírnom a nevet – a Juke-é. Aztán jön a százezer forintos kérdés Egri János műsorában, ami itt a „rossz úton nagyot kanyarodni”-t jelenti, a vidéki versenyző pedig kiválóan abszolválja a feladatot – nem pattog el, nem talál ki magának újabb íveket, a sebesség pedig dicsőségesen sodrós lehet mindeközben. El kell ismerni, jól belőtték a futóművet ezek ott, Nagojában, vagy hol is hangolták véglegesre.

A 116 lóerős, 185 newtonméterrel tekerő motor, bár tény, hogy nem robbantja le a kocsit az útról, de cseppet sem tűnik gyengének hozzá, határozott, jól adagolható a fék, a tükrök kiválóak, a kezelőszervek elrendezése és megtanulhatósága pedig végre kicsit szakít az 1985-ben kitalált Toyota-szabvánnyal, mégis azonnal otthonosan szörfözik rajtuk az ember. A végsebesség elméleti 180 km/h, aminek én csak a 13/18-át próbáltam ki, ekkor kiderült, hogy csekély a zaj a kerekek felől, ha nem gyorsítok, a motor szépen beáll a 2500-as fordulatra és kussban marad, de már hallhatóan megszólal a szél valahonnan az első tetőoszlopok felől.

Lehet ebben az autóban szidni a látótérbe erősen belógó központi kijelzőt, lehet idegenkedni a fura formáktól, s lehet gyűlölni a CVT-váltót, de ettől még a C-HR még épp elég jó lesz ahhoz, hogy akinek tetszik (és úgy tűnik, rendkívül sokan vannak így), ne csalódjon, ha birtokviszonyon belülre jut. Ha pedig valakinek elég a masszívan szóló JBL-hifi, a tíz légzsák (benne ülőlap- és térd- is), a Toyota Safety Sense biztonsági rendszer (benne sávelhagyás- és holttér-figyelő, vészfékező), a hátsó keresztforgalom-kamera és a tolatósegédlet, így CVT helyett csak a kézi váltót pipálja ki, nem lesz sok kifogása. Legalábbis ennyi derült ki egy húsz kilométeres vezetés után – teszem hozzá – mert a magyarországi tesztelés, ez a huncut, mindig feltár néhány újabb hibát. Várjuk azért még ki azt, mielőtt rohanunk rendelni.