Teszt: Mitsubishi L200 - 2006

A gépátvételnél két szokatlan tényező is felmerült. Egyrészt a tesztautó kissé hiányos volt, a jobb első sárhányó műanyag védőperemét valamikor valaki megpróbálta ellopni (minek???), de törekvése csak részben vezetett eredményre. A plasztikív kettétört, fele az autón maradt, fele az idióta tolvajnál. Másrészt amikor próbáltam biztosítani az Emil Frey, az importőr cég munkatársát, hogy nem fogjuk nagyon meggyepálni a kocsit, azzal reagált, hogy de, bátran, nyugodtan, csináljunk csak vele, amit akarunk, próbáljuk csak ki, mit tud terepen.

A formáról már kimerítően és lelkesen értekeztem a sivatagi élménybeszámolóban . Véleményem nem változott: szép műtárgy, tojásforma kabin hozzá illő platóval, szép kiegészítőkkel, magasan a talaj felett. Régen a Dakar-ralin mentek ilyen arcú Mitsubishik, most meg már szerencsére az utcán is. Egy dologgal azért el lehet rontani. Láttam egy L200-at a formájához igazított platódobozzal. Rettenetes. Ha nem kell túl nagy hely a csomagoknak, inkább az oldalfal szintjében maradó ponyvával, fedéllel kéne zárható csomagtartót kreálni az autóra. Ebből nem lehet olyan szép furgont csinálni, mint a régi L200-ból.

A belső jóval személyautósabb az elődmodellnél. Mi, ez haszonjármű? És akkor a szép, kék hátterű órák? Tesztautónk automata klímájának könnyen kezelhető és dekoratív irányítópultja (amit emlékeim szerint az Alfa talált ki a 147-ben, és azóta lopja boldog-boldogtalan)? Nagy folyadékkristályos központi kijelző? Hogy jön ide a szép éjszakai kivilágítás, a részletgazdag, jó fogású, akár sportos Coltokba is illő kormány, a formatervezett ajtókárpit és a szimmetrikus, szép műszerfal? A gyönyörű bajuszkapcsolók?

Ha ezektől képesek vagyunk elvonatkoztatni, azért most is praktikus, könnyen takarítható teherautó-belsőt látunk. A különben kényelmes ülések izzasztó, de valószínűleg tartós kárpitot kaptak, az ajtókon nincs semmi textil, a tetőkárpit sem pihepuha. Kevés a tárolóhely, a kötelező menetlevelet úgy kellett belegyűrni a könyöklő alatti dobozba, máshova nem fér. Fix az övek magassága is, ez nem épp átlagos embereknek bizony zavaró. A legfurább alkatrész a műszerfalon a vészvillogó kapcsolója. Egyrészt mintha flitteres körömlakkal lenne lekenve. Másrészt nem tud villogni. Nahát!

Eltűntek a folyadékban úszó terepműszerek, de az importőr azzal kecsegtet, hogy hamarosan rendelhető lesz kiegészítő elektronikus műszer, ami az oldaldőlést, a hossztengely vízszintessel bezárt szögét majd a központi kijelzőn meg tudja mutatni. Addig marad a digitális iránytű, a légnyomásmérő és a tengerszint feletti magasság kijelzése. Hátul sokkal jobb, mint az előző L200. Abban se a fejem, se a lábam nem fért el, itt meg mindkettőt kényelmesen csóválhatom is akár. És még egy lehajtható könyöklő is került középre, nahát!

Hogy jó-e vezetni aszfalton, attitűd kérdése. Én imádom ezt a műfajt, a magas üléspozíciót, az irdatlan, mindent megmutató tükröket, a hátsókerék-hajtást, a hosszú rugóutakon ugrándozó nehéz vasat, szeretem, hogy van respektje az autónak, számítanak rá, észreveszik a többiek a forgalomban. Még a merevtengelyes hátsó rész csattogásait és kitörési kísérleteit is élvezem. Jó dolog ebben az agyon-ESP-zett, ABS-szel védett világban a rideg vas.

Na, mondjuk, ebben is van mindkettő. Az ESP különösen agresszív, elvileg ki lehet kapcsolni, de azt vettem észre, hogy bizony hiába világít az inaktivitást jelző lámpa, attól még a rendszer éber, és figyel. Az L200-zal nincs keresztbecsúszás műúton, vége a közlekedőtársak riogatásának, a menetstabilizáló csak akkor engedi összevissza pörögni a kerekeket, ha kis tempónál, terepen van szükség a szándékos csúszkálásra. Ezt kicsit fájlalom.