Nem szarral gurigázunk

A zsigeri ellenszenv fogalmának illusztrálásához nemigen kell ma itthon sokáig közéleti példát keresni. Az ország egyik fele engesztelhetetlenül gyűlöli a másik, a másik fele az egyik nagy párt vezetőjét. Nem (csupán) tetteit, döntéseit, elképzeléseit: őt magát. Hanghordozása, beszédstílusa, gesztusai eleve elfogadhatatlanná teszi az ellentábor szemében; még ha bevezetné az ingyensört sem tudnák szívből szeretni.

Hát ezt érzem én a Q7-tel kapcsolatban. Ránézek, és ökölbe szorul az agyam. Olyan szintű arisztokratikus gőggel néz le a forgalomra, hogy ha meglátok egyet gurulni az utcákon, mindig szinte várom, hogy a Suzukiknak, Opeleknek egyszerre csak minden addigi megalázottságuk, csalódottságuk eszükbe jut láttán, majd elvesztik az eszüket, üvöltve rárohannak, és agyba-főbe verik. Esetleg elhurcolják a guillotine alá.

Ilyet más nagy SUV nem tud. Az XC90-es Volvo, a Saab 9⁷X , a Touareg labdába sem rúghat mellette. A legszebb családfával rendelkező európai nemesek, az X5, az ML Merci is csupán nagy, kényelmes autók ehhez a négykerekű hatalmassághoz képest. Szerintem még az Újvilágból érkezett, bosszantóan gazdag, ám éppoly bosszantóan modortalan Cadillac SRX is önkéntelenül elkapná tekintetét a nagy Audiról, ha az ránézne. Talán csak a Range Rover nem jönne tőle zavarba a mezőnyben.

Hogy mivel éri el a Q7 az egyedi hatást? Egyértelműen az arcával és a seggével. A keskeny, gonosz szemek alatt még majd méternyi függőleges fal húzódik lefelé. Ez egyrészt a megközelíthetetlenség érzetét kelti, másrészt azt jelzi, hogy a monstrum bármikor képes bármit eltiporni, ami elé kerül. Véletlenül, okkal, szeszélyből, mindegy: a Q7 bármikor megtehet bárkivel, amit csak akar.

A feneke is arc. Itt is vannak összehúzott szemek, meg nagy, meredek várfal. A lökhárító-száj két sarkában még ott a véres csík, benzinkúti udvaroncok emléke, akik nem mozogtak elég gyorsan a szarvasbőrrel a mosás után. Két hatalmas kipufogóvég két oldalra kitolva: ebből dőlhet a mit bánom én, hány forintos, mit bánom én, hány liter üzemanyag elégetése után fennmaradó füst (természetesen koromszűrővel tisztítva, hiszen a mai világban egy V8-as SUV gyártásakor is első a környezet, és még egy kényúrnak is fontos a PR). Úgy egyébként meg egy kellemes, arányos, sportos vonalvezetésű óriáskombi, nagy keréken. Ha nem lenne az arca, segge, kéne.

Egy ilyen autónál már számos lehetősége van a megrendelőnek, hogy a berendezést saját prenatális anyaméh-emlékeinek megfelelően alakíttassa ki. A mi tesztautónk beltere színvilágában kicsit a Terminátor elképzeléseit tükrözte: fekete, szürke, fém, és egy kis vörös; de az anyagai a legpuhányabb hús-vér teremtményeknek is megfelelnek. Finom textilek, puha műanyagok, kellemes alcantara, lyukacsos bőr, mindenből épp ott, és olyan és annyi, ahogy kell.

A kihúzható combtámaszos, deréktámaszos, motoros vezetőülés igen jó hely hosszú órákat átölelő sztrádás üldögélésre is, az S-Line felszereltség háromküllős sportkormánya jó fogású és szép, a könnyet cseppentő szemekre emlékeztető elrendezésű műszerek látványosak és egyértelműek, a hifi jól szól, a klíma tökéletes - a nagy Audi tudja, amit tudnia kell. Természetesen az I-Drive, illetve Comand audis megfelelője, a tekerentyűs, gombos menüvezérlés bosszantó néha, ha sokáig kell keresni egy triviális funkciót, de akár a két másik német kocsiban, az Audiban is szinte mindent kidobáltak a menüből külön gombokra is. (Azért újra csak felhívnám a német autógyártók figyelmét a tökéletes megoldásra: érintőképernyő. A Lexus már rájött.)

A Q7-es egyetlen hibája a hátsó ülések előtt található. A padló túl magasan húzódik, így a legtöbb ember csak tompaszögbe nyújtott térddel, az első ülések alá dugott lábfejjel érezné itt jól magát. Hohó, így viszont nem ülhetünk, mert az első ülés alatt nincs hely! Elképesztő átgondolatlanság attól a tervezőbrigádtól, amely képes volt olyan csomagtartót alkotni, mint a Q7-esé.

Két sín húzódik végig hosszában a két szélén, ezekben tologathatjuk a logisztikai segédberendezéseket. Például a négy kis kivehető rögzítőkampót, melyek olyan állatul néznek ki, olyan súlyosak, annyira profik, hogy alighanem minden gumipók arról álmodik: ha jól szolgálta gazdáit, elnyűvődése után a gumipókmennyországban majd ilyenbe kapaszkodhat. Lemérni nem tudtuk őket, de darabja legalább húsz dekát nyom.