A beton, az aszfalt és a csillogó üveg közé nem illenek a régi mezőgazdasági gépek. Tájidegenek, meg nem értettek és ha kell, tiltó táblákkal tartják őket távol. Budapestre sokáig be sem tehették lábukat a traktorok, behajtani tilos volt a jussuk – a városházán féltek egy újabb gazdablokádtól.
Hála az égnek a rendelet már nincs érvényben: Laci teljesen legálisan látogathatott meg minket. Járműve, az 1962-es Deutz D50 nem egy preparált csoda – a családi kaszálóról ugrott be a szerkesztőséghez, így elöl fenn volt a homlokrakodó, hátul meg a kasza. Ritka látvány ez a város szívében: nem csak mi ugráltuk lelkesen körbe, hanem a járókelők és az autósok is döbbent csodálkozással gyönyörködtek a zöld veteránban.
A gép vonattal érkezett Magyarországra: a hazai svábok kinti családtagjai szedtek össze egy szerelvénnyi mezőgazdasági gépet és küldtek ide a rokonoknak. Laci egy piliscsabai tehenésztől vette. Nem volt túl jó állapotban, kotyogott a csapszeg, de ennek ellenére még három évet elcsettegett. A bronzperselyt és a csapszeget leszámítva más károsodást nem találtak bele szétszedés után. Nagyobb feladat volt a hiányzó alkatrészek, lámpák és kapcsolók pótlása. A homlokrakodó részben házi gyártmány, részben egy öreg Steyr traktoré volt. Így, zöldre festve nem feltűnő, hogy típusidegen.
Korábban már láttam szétszedve, tanúsíthatom, hogy alaposan fel lett újítva. Persze a cél nem a múzeumi állapot volt, hanem a használhatóság, de ennek így kell lennie: egy öreg mezőgazdasági gépnek nem áll jól a steril csillogás – kell neki az olaj, a zsír és gépszag. Ez a Deutz mindezt tudja, sőt.
Lacit nem kellett sokáig győzködni, hogy menjünk már egy kört. Felmásztunk a széles és masszív sárhányókra, és már be is böffentette a 3400 köbcentis sornégyes léghűtésest. Meglepően jól gyorsul úgy harmincig, rendesen kell kapaszkodni, hisz rugózás nem nagyon van, csak az 1 barra fújt ezeréves abroncsok csillapítanak valamicskét. A hátsó gumik talán még eredetiek, míg a T mintás elsők török gyártmányúak – itt nem a tapadás a lényeg.
Pedálok, karok és a gyönyörű műszer: nem árt némi előképzettség a traktorozáshoz. Aki már vezetett ilyen öreg dögöt, érzi a varázst, könnyű szerelembe esni a Deutz-cal. Az efajta veteránozásnak is megvannak a rajongói, elég ha a bokori traktormajálisra gondolunk – hát nem sokkal férfiasabb egy ilyennel gurulni, mint valami közepesen unalmas youngtimerrel?
Az öreg traktorokat még félteni se nagyon kell, hisz bármikor képesek a munkára. Nem hímes tojások ezek, hanem igazi gépek – még a körülöttünk gyülekező nagyvárosi férfiak is gyermeki őszinteséggel bámulták a D50-et. A fénykép kedvéért az Inda gyakornoklányát is felimádkoztuk a kényelmes rugós ülésbe, de neki sajnos nem jött be az élmény, nem gerjedt rá az óriás dízelre. Ő a kivétel, de nem kell aggódni: ismerünk olyan nőt, akit bármikor el lehetne csábítani egy ilyennel.
