Leginkább csak összefüggő történetek, epizódok maradtak meg abból az időből. Kirándulások és szalámicsempészet az ózdi piacról, Martignac-konyak, mint cserealap, kora reggeli sorbanállás a banánért, olykor két-három óra a hentes előtt, ha éppen jött valami friss. Decemberben narancsot hozott a Télapó, a kamionosoktól vásárolt Siggi-kakaópor féltve őrzött kincs, május elsején pedig a zacskós sárga limonádéval a világból ki lehetett űzni a padon ücsörgő, zsémbes vénasszonyokat.
Szó se róla, a kis szocialista tisztesség megvolt, apám mindent megtett érte: nagy lakás, autó, hétvégi horgászat, télen, vagy ha rossz idő volt, akkor zenehallgatás a gyémánttűs Dual-Videoton-kombón. Ennek mindig örültem, mert anyám lemezeivel ki lehetett kergetni a világból, Csepregi Éva hangjától már rosszul lettem, a Dolly Roll miatt többször is elszöktem a szomszédba.
De a fater, na az más volt. És a végén szinte mindig léggitározás lett belőle. Azokat a lemezeket szerettem. Furamód leginkább azokat, ahol hallhatóan gitároztak. Tűzkerék, HBB, P. Mobil, Led Zeppelin, Queen, volt ott minden. Aztán egyszer iskolában, a nagyszünetben lenyírta a hajam két tanítónő, én pedig hazaszöktem (nem volt nehéz, az iskolával átellenben laktunk). Aztán annyira emlékszem, hogy az éjszakai ügyelet után alvó anyám a frottír hálóköntösben, engem csuklómnál maga után vonszolva, jobb kezében a vastagtalpú, ortopéd klumpával szó szerint rárúgja az ajtót az igazgató elvtársra. Nem tudom, hogyan élte túl az az ember, de azok után már nem nyúltak a hajamhoz.
Évekkel később aztán már tudtam, kicsoda Aczél György, tudtam, hogy mi volt az a TTT-lista és megértettem, miért kacagtak fel apám és barátai, ha egy-egy sör mellett valaki szóba hozta az Eddát, mint hűdekemény zenét, vagy a különböző beat-zenekarokat. Mert akkoriban csak az volt a tiszta és igaz, ami tiltott volt. Az ilyen államilag tolt vackokon csak nevettek.
És ideát nem egy alapvetően jóléti társadalom háborúellenes mozgalma volt a nagy dolog narkóval, Volkswagen-kisbusszal és szabad kufircolással. Itt a rendszerbe be nem illeszkedőkről volt szó. Azokról, akik rámutattak, akik nem álltak be a sorba és akiket üldöztek az Aczél és a kommunista kultúrpolitika kutyái. Virág, fű és béke-szeretet? Nem. Gumibot, kövidinka, üldözés és elutasítás. A kemény srácok farmerben jártak, hosszú hajjal és a Budai Ifjúsági Park fogalom volt.
Ez a rezsim és a nyomás, amit minden, épeszű emberre gyakorolt, aztán olyan ikonikus zenészeket és zenekarokat termelt ki, melyekhez foghatót azóta sem. Ezek aztán magas hőfokon lángolva villantak fel, hogy örökké beégjenek a magyar zenébe, mint például Radics Béla, minden idők legnagyobb magyar gitárosa (akinek a roadja Tátrai Tibor volt), vagy az ős-Beatrice, amelyik a P. Mobillal karöltve azon versengtek, hogy melyiket tiltják ki több megyéből vagy a Hobo Blues Band, a tiltott zenekar, akiket annak idején meghívtak egy brit blues-turnéra és a kommunista kőfejek az Első Emeletet küldték ki helyettük. (Két hét múlva zavarták őket haza.)
Hogy Szomjas György milyen trükkel érte el azt, hogy filmet csinálhasson egy kitalált zenekarról, tudni nem, csak sejteni lehet. Az bizonyos, hogy nem csak a nosztalgikusoknak kötelező. Betekintés egy világba, korrajz, remek zenével, az alapműveltséghez mindenképpen hozzátartozik.
Mint hívőnek a templom, olyan ez mindenkinek, aki szereti a rock'n' rollt. Kopaszkutya a Fővárosi autósmoziban, zsíroskenyérrel és utolsó cigarettával. Csak egy pokróc kellhet, némi piramisszegecs és ezerötszáz forint, minden más van a helyszínen. Csak nagyfiúknak-nagylányoknak, a zene péntek este él! Kapunyitás nyolckor, kezdés kilenckor. Élő kopasz kutyával a belépés ingyenes. Gyertek, csibészek!
