Egy korábbi posztból sokan már talán tudják – hazajött a Puch. Ez az az autóm, amelyik olyan régen készül, hogy néha szinte el is felejtettem, hogy létezik, annyira az ősidőkben vettem, hogy minden akkori tervem dugába dőlt, amit szántam neki.Az évek során sokszor eljutott oda, hogy már csak azért van, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy kidobjam a sok pénzt, amit beletettem. Pedig borzasztóan vágytam rá, csak hát, az emberben még a legforróbb plátói szerelem is nehezen tart ki bő tíz éven át.
Tíz év alatt laktunk négy helyen, született két fiam, megjártam három munkahelyet, volt n db autóm, a Kati gyermektelen fiatal csajból még mindig fiatal anyukává serdült, én kopasz, fiatalnak mondható csávóból kopasz, középkorú bácsi lettem – tíz év óriási idő egy ember életében. Ezt illusztrálandó, újfajta módot választottam arra, hogy a Puch eddigi történetét méltón megörökítsem.
Ebben a posztban minden fontosabb pillanatot előveszek az autó készülésének történetében, és mellé csatolom azt, ami magánügyi, másautóügyi vonalon akkoriban történt – ezt szövegben és képben egyaránt. Soha nem született még ilyen poszt a TC-n, ha jól emlékszem. Remélem, tetszik majd a kísérlet. Lássuk.
1) A vétel (2002 októbere)
Tehát – hogy precíz legyen a sztori - 2002 szeptemberében vettem meg a Puchot Szolnokról, 120 ezer forintért. Ötszörös ár, ha az állapotot nézzük, meghatározhatatlan pénz, ha a kocsi ritkaságát tekintjük, bagatell összeg, ha a majdani végösszeghez viszonyítjuk. Tehát: normál oldtimer-roncs ár. Hogy mivel vontattuk haza? A minden autónemvásárlási esküm ellenére egy hónappal korábban visszavásárolt, meglehetősen kókadt állapotú, családi zöld Mercedesszel. Nem értünk haza gyorsan, bár Simon Laci barátom padlón tartotta a gázt, az az autó akkor, utánfutóval alig vitte a hetvenet.
Bálint november 6-án született, Kati nem sokkal korábban adta el a pisztáciazöld 500-as Fiatját, amit imádott, és vette meg egy klubtársunktól a fehér kormányos, bugyikék 200 D állólámpás Mercit. A Szugló utcai házunkba épp azokban a napokban költöztünk be, a gyerekszobának még padlója sem volt, melegvizet egy kollégától kölcsön kapott, 15 literes, hétvégi bojlerrel fakasztottunk a csapból. Én egy kölcsön Citroen CX-szel jártam éppen, amit imádtam.
2) Az indulás (2002-2003 fordulója)
A Puch 2003 tavaszán tőlem, Zuglóból Kecskemétre került, a lakatoshoz. Odafelé úton Karesszal még jóízűen elvesztettük róla a rövid, felnyitható tetőt, aminek a szerkezetét ugyan úgyis toldani kellett volna, mert ennek a konkrét kisautónak eredetileg teljes hosszúságban (hátsó szélvédővel együtt) lehajtható vászonteteje volt még. Sajnos a felét valaki orvul belemezelte valamikor az élete derekán, egy Fiat 500 D (a középső széria) felcsavarozható, üvegablakos tetőszekciójának utólagos ráhegesztésével. Nyilvánvalóan el kellett volna készíteni hozzá a hosszú szerkezetet, de abból az elvesztett darabból legalább a csatos, komplikált lemezekből sajtolt első keretrészt használni tudtuk volna. Ha el nem veszítjük.
Bálint akkor fél éves volt, szinte csecsemő. A Bianchi épp azon a nyáron került haza Karesztól, lefényezve ugyan, de még távol attól, hogy kész legyen. Vadonatúj, Szugló utcai lakásunkat addigra éppen belaktuk, a korábban vett családi zöld Merci már forgalomból kivonva várta a sorsát a garázsban. Ahhoz nem mertem hozzáfogni, túl nagy falatnak tűnt, örültem, hogy egyáltalán az enyém lett. Még arra is gondoltam, hogy talán csak az unokáim fejezik majd be.
3) Felmérés (2003 nyara)
2003 őszére már sok turpisság kiderült a Puchról. Például, hogy Simon Laci egyik régi kollégájáé volt a hetvenes évek elején, lelkes villanyászként ő tömte tele sorcsatlakozókkal és több kilométernyi extra kábelezéssel az egészet, és hogy csak azért nyúlt bele ennyire, mert a kocsi már akkor erősen a bontó felé kacsingatott. Én harminc évvel később vettem, és közben mindenki csak tovább tákolta és rohasztotta.
A Puchot egyébként valamikor az élete során egyszer közepesen, egyszer meg durván eltalálták hátulról, ezért az egész karosszériája kiflibe hajlott. Aztán egy villanyoszlop-szerűség is derékba találta, emiatt olyan speciális péktermék lett belőle, ami nem csak egy síkban kiflül, hanem rögtön kettőben, nevezzük kiflilinek. Bálint akkor ünnepelte első szülinapját, már javában kezdett beszélni, három hónapja szobatiszta volt.
Én a Veterán Autó és Motor szerkesztője voltam éppen, mellette külsősként dolgoztam vissza a régi helyemre, az Autó Magazinba, Autó Piacba, azaz kollektív nevén a Motor-Presse Kft-nek. Családi autónk ekkor egy fehér 127-es Fiat volt, amit imádtam, Kati még a fehér kormányos, bugyikék állólámpás Mercijét hajtotta. A Bianchin még ezer apróság volt hátra, hogy vizsgázhasson, a zöld Merci pedig várt a sorsára a külső, Báróczy utcai garázsunkban (igen, volt már harmadik helyünk is). Szép, hétvégére való veteránautónk még mindig nem volt, csak a 127-es, amit Karesz kilakatolt és lefényezett, igen csillogóra, meg persze a Kati bugyikék állólámpája, ami viszont nem volt igazán prezentálható finnyás oldtimeres körökben.
Gabi közben kivágta a B oszlopot (ami itt háromrétegű, mert azon vannak a zsanérok is) a Puchból, emberfeletti szorgalommal újat gyártott belőlük, nulláról. A padló java részét is kinyeste, a hátsó doblemezeket is nagyjából szétszabdalta, az autó oldalsó, külső lemezeit is levágta. Volt, hogy csak egy hiányos keretből, valamint néhány mérettartó zárt szelvényből állt az autó. Sík lemezből megformálta a komplikált formájú belső lemezeket, mert olyan nem kapható javítóelemként.
4) Mindent kézzel kell? (2004 április)
2004 tavaszán Gabi felpróbálta a kései Fiat 500 F-ről való első, külső elemeket, a homlokfalat, a sárvédőket. Előbbiről a későbbiekben el kellett tüntetni az index-állványokat és a helyükre gyártani a szellőzőrácsokat, utóbbiak sarkán pedig kialakítani a nagy, sarki indexhez való felfogató lyukat. Persze minden, ami e lemezek mögött lakott tartóelemként, még porhanyós volt, az eredeti.
Felvetődött, hogy lassan kezdené készíteni a küszöböket is. A külsőkből talán az utolsó párat vette meg nekem Kiss Feri barátom az ebayről, ezzel egy időben vett nekem hátsó javítóíveket is. Ezek nem jók a későbbi 500-asról, mert az hátul máshogy ível, az F-szériás javítóívekkel csúnya lesz a kocsi fara. Belsőket azonban nem tudtam szerezni, a kocsihoz vett Polski 126 padlóknak is csak az elejét lehetett hasznosítani.
A pár évvel későbbi 500-as Fiatnál (és persze a Fiattól származó karosszériájú Puchnál is) ugyanis rájöttek, hogy az ülés alá elég sok motyó befér, ezért kialakítottak két, mély öblöt csomagok számára. Ilyen az én Puchomban még nem volt, nálam síknak kell lennie a padlónak, benne merevítő, zörejcsökkentő kazettás préselésekkel. Ahol ezek hiányoztak, ott Gabi kézzel kalapálta bele őket.
Igen ám, de a belső küszöbök annyira ramaty állapotban maradtak meg, hogy nem tudtunk rájönni, hány, és milyen sarki rádiuszú, milyen mélységű benyomásnak kell lennie a belső küszöblemezen. Arról sem volt fogalmunk (mert korábban rommá lakatolták az autót vagy ezerszer), hogy a küszöb felülről, avagy alulról találkozik-e a végeken a többi, folytatólagos merevítéssel.
Az évi rendszeres weissenkircheni hegyi felfutón tehát elkezdtem régi Puchok tulajait vegzálni, hadd fotózzam le az autóik részleteit, azóta ez szokásommá vált. Kinyomoztam, hogy a régi Fiat-kaszni belső küszöbje hogyan lapolódik az első merevítő résszel, a csomagtartókba is befényképeztem. Szépnek kellett lennie mindennek, ebben az autóban ugyanis nincs belső szőnyegezés, csak két, keskeny gumicsík a lábak alatt, itt minden látszik, ehhez képest egy későbbi szériás Fiat 500 F kész Rolls-Royce, annyi benne a kárpit. Hoztam újabb garnitúra ajtót a tullni börzéről, mert a Gyöngyösön vett zöldek menthetetlennek bizonyultak. Van már hat ajtóm, juhé.
Bálint ekkor már majdnem másfél éves volt, beszélt, dalokat és verseket tudott, velünk tartott Weissenkirchenbe is Kati bugyikék állólámpásában. A verseny végén odament egy piros Puchhoz, és elkezdte rángatni a kilincsét – „kisautó, kisautó, Bálint megy kisautóval!” – kiáltozta pöttöm cérnahangján.
Megnyugtattam – „persze kisfiam, rövidesen lesz kisautónk, ilyen Puch, ülhetsz majd a sajátunkban.” Munkahelyem még mindig a Motor-Presse, azaz az Autó Magazin és az Autó Piac, még mindig a 127-es Fiattal jártam, a zöld családi Merga állt a kinti garázsban, szomorúan, kiszedett belső térrel.
5) Majdnem kész a váz, ajtó még mindig nincs (2004 november)
2004 végén Kubinyi Gabi már az elejével foglalatoskodott az autónak – 2005 tavaszára véglegesre akarta hozni az egészet. A zseniális biatorbágyi Puch-szerelő másik Gabi barátom – a Tóth, akinél a kocsi váltója azóta is az esztergagép előtt hever, hét másikkal a tetején – szerzett nekem fillérekért a Polski 126p-hez való első keresztgerendát, doblemezeket, belső köténylemezt, futómű-állványokat, padlókat. Ezek szerencsére nagyjából csereszabatosak még ezzel a harminc évvel korábbi autóval is. Kubinyi Gabi rommá méregette magát, majd nagy precizitással behegesztette a kocsi orrába az összes tartóelemet. Végre egy szilárd pont, ami körül megforgathattuk a világot.
Nyárra készen voltak a küszöbök, a teljes padló, a B oszlop, a kocsi egész eleje. Ja, és a májusi tullni börzén vettem egy 1958-as Puchra való motorházfedelet, a rendszám alatti három merevítő domborítással, illetve egy régi fajta szélvédőkoszorú alsó elemet, ami az enyémen ugyancsak rohadt volt. Meg persze még két ajtót, mert az előző évben vett két tullni is szar volt, akárcsak a még korábban vett pár zöld. Eddig százharmincezer áll csak ajtóban. Van már nyolc ajtóm, egy pár biztos jó lesz.
Addigra már nagyon vártuk a második fiunkat, Norbit, a Kati bugyikék állólámpása is megvolt (ő választotta, és akár hiszik, akár nem, én japánt szerettem volna vele vetetni), azzal mentünk például Horvátországba nyaralni. Én újra főállásban gyűrtem az Autó Magazint, és addigra átnyergeltem egy 123-as kombi Mercibe, amely egy klubtársamé volt, zöld, benzines, befecskendezős, borzalmasan lelakott, nagyon büdös és nagyon olcsó. És megőrültem tőle, Karesz nem különben, soha nem akart jó lenni, de majd azt is megírom egyszer. A Bianchin, már fél szemmel az 1986 utáni első, közelgő vizsgájára kacsingatva, kicseréltem egy csomó benzincsövet, új csatlakozókat tettem fel, kínlódtam egyet a padlótól fél milliméterre fogó fékkel, a légkalapács-hangon üvöltő, felújított, ám mégis harmatgyenge és füstölő motoron próbáltam külső eszközökkel javítani, de nem szedtem még szét.
A Puch-projekt ekkor szinte megfeneklett, Gabi egyre kevesebbet tölthetett lakatolással egyes problémák miatt, a munkát – amikor zajlott – segédje, Robi végezte, az én meglátásom szerint nagy intuícióval, precizitással, igaz, felfoghatatlanul lassan.
6) A mélypont (2005-2006)
Ezt követően még jobban lelassult a dolgok zajlása. A Puchra felkerültek a külső küszöbök is, Robi felhenkölte a kész oldalfalakat, kikerültek az utastérből a merevítést szolgáló zárt szelvények, helyükre ugrottak a taposók, az első szélvédőkoszorú. A kicsit test autóformát öltött, igaz, az ajtó, ami a legzűrösebb foltnak ígérkezett, még mindig a Holdban volt. Gabinak viszont közben szállt el a kedve, a telepen többször durván megemelték a bérleti díjakat, nem bírta kitermelni a béreket, a műanyagos másodbizniszből és kerítéshegesztésből próbálta eltartani a csapatot. Robit végül szélnek eresztette, bajok voltak, súlyosak.
Hogy nálunk? Második fiunk, Norbi 2005 végére tíz hónapos lett. Szülői segítséggel belefogtunk egy öreg ház felújításába, ezért eladtuk otthonos Szugló utcai lakásunkat, majd fél éven át ládák között, egy igen huzatos, havi ötvenezerért kifűthető bérlakásban kuporogtunk 2006 szeptemberéig. Az egyre rosszabb bugyikék állólámpást végül Kati nagy ellenkezésére eladtuk, lett helyette egy 190-es, az az autó van meg most is. Norbi akkor egész télen beteg volt, ha jól emlékszem, összesen nyolc antibiotikum-kúrát kapott november végétől márciusig, a legszörnyűbb rémálmaimban se jöjjön elő az az idő. Bálint már oviba járt, Kati gyesen, nem mellesleg a házépítkezést felügyelte, alattam épp szanálták a Motor-Pressét, menekülni akartam, mert nem tudtam, meddig létezik még a cég, azon belül is az én állásom, hiszen hetente rúgtak ki valakit. Az az időszak egy sötét folt az életünkben.
A ház zabálta a pénzt, táncoltak az idegeink, én – a hülye – pedig vettem egy jó állapotú(nak tűnő), kombi 124-es Mercit a sok öreg rom után, hogy legalább egy biztos pont legyen az életünkben. Na, arra költöttük még a vételár még egyszeresét, hogy egyáltalán Budapesten belül járni lehessen vele. Az a kocsi ahányszor elhagyta a Budapest táblát, mindig történt vele valami súlyos, pedig szép volt, nagyon nem a kínálat aljáról származott. Akadt, hogy szakadó hóesésben, szétrepült vákuumszivattyúval vontattuk egy frissen szemműtött kollégával Balatonra, hogy Karesz életre keltse. Szörnyű idők voltak, bevallom, a Puch volt az utolsó dolog, amire gondoltam akkoriban. A családi zöld Merci egy barátunk félig nyitott garázsában vészelte át ezeket az időket, már a belseje nélkül, és talán arra gondolt, neki már tényleg itt a vég.
A Puch is érezte ezt. Gabi még valamikor 2006 nyarán visszatért a flexhez és a pisztolyhoz, behegesztette a homlokfalba a lámpabiliket (amik teljesen mások, mint a Fiaté), a lemezek kaptak egy átmeneti alapozóréteget. Gabi becsületére legyen mondva, kéthavonta felhívott és szabadkozott, hogy nem halad az autó, de egyszerűen alig tudott vele foglalkozni, szájig volt a hígban. Igazából - annyira nem zavart, legalább fedél alatt állt a kocsi, legalábbis akkor azt hittem.
Amikor év végén megnéztem a Pukit, úgy állt koszosan az elhagyatott kecskeméti műhelyben, mint valami rossz bútor, szinte szétlapulva a tucatjával rádobott, más autókról származó műanyag elemektől. A kedv elment, Gabi cége küzdött az életéért, én is állást kerestem, nehéz idők voltak azok. Összeszámoltam: a Puch akkor már majdnem egymillióban volt. Ha ott, azt a számítást nem végzem el, lehet, hogy felhívom Gabit – bontsd el ezt a kis romot, dobjuk ki. De egymillió forint még úgy is fájt, hogy akkor nem láttam pontosan, hova tűnt.
7) Felbukkan egy ajtódonor (2006-2007)
2006 végén elkezdett javulni a helyzet. Miután kaptam egy komoly állásajánlatot az origótól (akkor igazából a szénbányába is elmenekültem volna már a Cinemáját, Manager magazinját, különkiadványait vesztett, rommá csonkított állományú, egy gyilkos, kihelyezett szanálóbiztos német nő által vezetett Motor-Presséből, olyan dögvész-hangulat volt ott). De fél éven át nem szóltak vissza, hogy mi a rosseb van, inkább kiléptem a semmibe a munkahelyemről. Karotta akkor vett fel a Totalcarhoz, tényleg a padlón landoltam volna - akkor végre úgy tűnt, megint van működő állásom. Hansot, a bordó 124-es kombit irgalmatlan bukással, undorodva eladtuk pár hónappal később, pedig már egész jó volt, Norbit a Bethesdában végre rendesen meggyógyították, ő bölcsis lett, Bálint már régen ovis, Kati visszament dolgozni, a ház elkészült, nagyjából ki is fizettük, kezdtünk megint egyenesbe jönni.
Amikor már kicsit félretettünk, első dolgunk volt, hogy 2007 februárjában vegyünk egy rozzant állólámpás Mercit, a Bazeget, mert a közben pár évre elvesztett polgári nyugalomból egy W115-ös dízel kegytárgyként hiányzott mindkettőnknek. Bazeg persze borzalmas állapotban volt, hiszen a legolcsóbb, még hunyorított szemmel állólámpásnak tűnő autó volt a neten. Lényegében mi az azonnali kidobástól mentettük meg, még nem tudtunk sokat költeni rá, de az anyagi törődés hiányát sok-sok rehabilitációs szereléssel és szeretettel pótoltuk. Az az autó az első luxus volt, amit megengedtünk magunknak a düledező állások, a végtelenbe nyúló építkezés és a Norbi állandó betegeskedése után. Bazeg egy személyben azt szimbolizálta, hogy egyenesbe jöttünk, tehát mi imádtuk őt, ő imádott minket.
Akkortájt adtam el végre a különálló Báróczy utcai garázsomat, ami már kilenc éve megvolt. Abból a pénzből kezdte Csabi 2006-ban újjáépíteni a Szent Zöld Szobrot, a családi állólámpást, és akkor úgy döntöttem, rendbe teszem az egyéb, a vakhit és a veszélyes álmodozás égisze alatt korábban összelapátolt egyéb járműügyi restanciáimat is.
Például megbeszéltem Kubinyi Gabival ezt az ajtóproblémát, ami csak nem akart megoldódni. Bekövetkezett, amitől féltem – a későbbi fajta visszafelé nyíló (öngyilkos, illetve libakergető) ajtót nem tudta sík lemezből átalakítani olyan még régebbi, leereszthetetlen ablakúvá, amilyen az én Puchomra való, mert a két ajtó belső részének lemezei teljesen mások, Lényegében egy présszerszám kellett volna, vagy legalább egy ép vázú másik ajtó. Leereszthető ablakosat nem akartam, mert tisztán láttam: a Puch igazi értéke abban rejlik, hogy nagyon korai autó, ilyen régi Steyr ugyanis még az osztrákoknál is csak pár darab akad. Beszélgettem Weissenkirchenben egy szintén 1957-es (igaz, nem a 807-es, hanem a 003-as vázszámú Puch) tulajával, ő négy készen levő, és talán három másik, romos autót tudott összeszámolni.
Ha ezt a kocsit elrontom valami korban oda nem illő elemmel, máris elvész a különlegessége. Az ördög tényleg a részletekben lakik – ezt javaslatként mondom azoknak, akik még nem jöttek rá, hogy ha nem akarnak a pénztárcájuk ellenségei lenni, a korhűség az egyetlen szempont, ami igazán meghatározza egy oldtimer értékét. Minden utólagos átalakítás, szériahűtlenség, idegen szín, anyag csak elveszi az autó értékét, tönkreteszi a zamatát. Kizárólag talán a korabeli tuning tud növelni az áron.
Végül feladtam egy hirdetést a Veterán Autó és Motorban, „1957-es Fiat 500-as vagy Steyr-Puch 500-as ajtókat, esetleg teljes autót keresek, bontásra” szöveggel. Hihetetlen, de lett egy kocsi. Egy E21-es BMW-t kért érte a tulaj, ami soknak tűnt, de kiderült, hogy a patkánylakta kisautóért egy hasonlóan patkánylakta Bömös is megfelel neki. Így egy százasért az enyém lett az autó. Karesznál feldaraboltuk, 60 ezerért kiárultam belőle alkatrészeket, 40-ből meglett a kicsit rozsdás, de menthető pár ajtóm. Tudják, a leereszthetetlen szerkezetű. Érdekes, de arra a Fiatra is ugyanúgy ráhegesztettek egy fix ablakos, lemez féltetőt, mint az én Puchomra. Merthogy ez a Fiat olyan régi volt, hogy még hátsó ülést se tettek bele gyárilag - bizony, az 1957 tavaszától készített 500-asokat csak kétülésesnek szánta a gyár...
Gabi 2007 nyarán ezt a pár ajtót mentette meg a Tulln 1. (kék, limuzin) és Tulln 2. (fehér, kombi) ajtókból átemelt elemekkel. Már nagyon tele volt a töke a Puchommal, amit akkor már négy éve kerülgetett a sokat látott műhelyben, néha meg mögötte kint, a placcon. Ráadásul kiderült, hogy magasságban sem stimmel az autó az ajtókhoz ezért a kész karosszériát szét kellett vagdalni a B oszlop felső részén és a tetőnél, hogy be lehessen szabi az ajtót.
Közben, a harkányi fürdőben életem első mobilnetes élményét éltem át, amikor az ebay-en leütöttem egy hosszú, régi fajta tetőszerkezetet, ami rossz fotóval volt fent, ezért mindenki a rövid, 500 D-re való tetőnek hitte. De én láttam egy gyanús részletet a szemből levő képen… És bejött. Végül is, a szokásos, 400-500 eurós ár harmadáért az enyém lett, vitustáncot jártam, netbookkal a kezemben. A súlyfürdőben pihegő nénik nem igazán értették...
Bálint ekkor volt ötéves, Norbi két és fél, már rendesen tudtak együtt játszani. Minden kiruccanáshoz a romos Bazeget használtuk nagy boldogsággal, Bazeg pedig hálás volt, és csendben, abszolút megbízhatósággal szolgált bennünket, miközben minden úton elhagyott magából vagy öt kiló vasoxidot. Addigra levizsgázott a Bianchi is, amit végül télen elvittem Tóth Gabihoz, mert elegem lett a használhatatlanra felújított motorból. Ő tette rendbe végül annyira a kocsit, amilyen most – erős, finom, sima járású motor, valódi fékek, működő váltó. Új munkahelyem, a Totalcar szépen muzsikált, a zöld Merci lassan autóformát öltött Csabi kezei alatt, kerek volt az életünk.
8) Az első fényező (2008 november)
2008-ban már fényezőt kerestünk kicsi, mostoha Puchunknak Kubinyi Gabival. Mindenképpen Kecskemét-közelit szerettünk volna találni, mert Gabi tudta, hogy pár dolgot még ki kell majd javítania, amik csak akkor derülnek ki, amikor elkezdik rászórni a szórókittet. Végül húsz kilométerre, valami Tibornál landolt az autó, aki egyszerre Gábor több autóját is bevállalta.
Ez novemberben történt, még emlékszem, amikor az ötvenezres előleg (na látják, azt nem kellett volna, azt a pénzt a szemétbe dobtam) átnyújtása után megkérdeztem, mikorra taksálja a kocsi elkészülését. „Ennek innen februárban távoznia kell, addigra régen kész leszek vele” – hangzott a nagyarc válasz. Sosem szerettem a nagypofájú mesterembereket, a hangosakat pláne nem, mert az olyanokból mindig baj lett. Ott sem örültem ennek a végtelen önbizalomnak túlságosan, de mivel nem tudtunk jobbat, és az ember németországi munkáiból mutatott fotós referenciái elég szépek voltak, ezért a gondjaira bíztuk a Steyrt.
Bálint már épp hatéves, az utolsó tele jön az oviban, szeptembertől iskolás lesz. Norbi három és fél, már ő is oviba jár, épp annyi idősek, hogy már ne csak játsszanak együtt, hanem öljék is egymást. A házban szinte majdnem beállt a rend, így két évvel a költözés után. Novemberre megtörténik a csoda, a zöld állólámpás is elkészül Csabi szentélyében, Egerben, elhozhatom haza, komplettírozásra, a Mikulást már a garázsban várja. Kati 190-ese mint a vajba mártott Doxa, én még a rozzant, ’82-es Fiat Pandával járok. Amit, mellesleg, nagyon szerettem.
9) A második fényező (2009-2010)
Eljött 2009 januárja, februárja, áprilisa és júliusa, Gabi már naponta balhézott az emberrel, akinél megállt az élet. Októberben ez a Tibor nevű elkezdett esküdözni, hogy tényleg, de bizisten megcsinálja az autót egy hónapon belül, de addigra már a pokolba kívántam – kicsit megint beleéltem magam, hogy elkészül az autó, és ahol volt, ott túl messze került tőlem az ellenőrzés lehetősége. Ráadásul Magyarországon a Puchoknak van egy olyan tulajdonságuk, hogy olykor egészben vagy részben elkallódnak – nem egy ilyenről tudok. Amilyen kevés van ezekből a kocsikból, olyan komoly hisztéria van körülöttük, a gyűjtők néha elképesztő dolgokra képesek, hogy hozzájussanak, lefosszanak egy autót. Én meg ebből nagyon szeretnék kimaradni…
Szerencsére Kubinyi Gabi is ezen az állásponton volt, és a saját, félbeszakadt projektjeivel együtt elhozta a kocsit, jobb híján a saját telepére. Aztán a szokásos, gimis-fősulis barátokkal tartott, két ünnep közi borozáson hívott fel a Bodri pincészetben. Ez december 28-án, 12 pohár bor után, éjjel történt. „Csík úr, el kéne vinned a kisautót, a telep tulaja tegnap bejelentette, hogy azonnal hurcolkodjak ki, én is épp most menekítem a céget.”
„Micsoda? Most? Ne viccelj, Szekszárdon vagyunk, holnap 30-a, lehetetlen…” – hebegtem. „Én azt mondanám, hogy gyere, mert baj van” – zárta a beszélgetést Gabi. Nem ijedős ember, nem nyavalygós, barátok vagyunk, éreztem a figyelmeztetést a hangjában. Ki más, mint Sipos úr sietett a segítségemre – ő ilyenkor is azonnal hadra fogható. Arról a fantasztikus túráról egyébként született blogposzt is, maradjunk annyiban, hogy a Puch a 2010-es évet már Noszvajban, a zöld állólámpást korábban lefényező Pisti műhelyében landolt. Ő azonnal bevállalta a Puchot, én akkor meg már tojtam arra, hogy Kecskeméten tartsam a műveletet. „Nem biztos, hogy rögtön kész lesz, de nyárra viheted Zsoltikám” – mondta.
A nyolcéves kis Bálint már nem is volt olyan kicsi akkor, de Norbi is közelítette a hatot. A Bianchival addigra elkezdtünk túrázni, mert egyre használhatóbb lett, a zöld Merci belseje is félig készen volt. Igazából csak arra várt, hogy megoldjam az indítás-problémáját, és végre levizsgáztassam veteránnak. Kati másodállásban főépítész lett Budakalászon, én még nem vettem meg a Pontont - habzsi-dőzsi. Egy éve megvolt a családi kombi 123-as, Era, Kati 190-ese szokás szerint kitűnően muzsikált, Döme nyúl tavasszal családtagunkká vált, kerek volt az életünk. Viszont a nagy szomorúság - Bazeget eladtuk előző évben, mert nem tudtuk tovább lélegeztetőgépen tartani hervadt testét.
10) Fényezőválság (2011 nyár-ősz)
2011 nyarán eltűnt Pisti. Nem vette fel a telefonokat, nem válaszolt az sms-ekre, gyanús lett a dolog. Őszre már konkrétan bosszantott, hogy vagy húsz megkeresés után csak egyszer tudott életjelt adni magáról. Megint projekt-csúszás szag volt a levegőben. Végül ősszel, amikor Egerszalókon jártunk a Bianchival, egyik nap átautóztunk Noszvajba, megnézni, hogy áll. Véletlenül találtuk otthon.
Talán az utolsó pillanatban érkeztem, mindenesetre biztosan elég későn.
Kiderült, hogy épp költözik el, csak pakolni volt ott. A Puch bent állt a karámban, a szeméthegyek közepén, egy talicskán, lehányva, mint egy roncs. Azonnal döntöttem – el kell vinni innen. Hívtam a Csabit, hajlandó-e áttrélerezni a kisautót először magához, aztán majd keresünk egy másik fényezőt. Csabi, mint mindig, rögtön segített, egy hét múlva már szerzett nekem másik fényezőt, alig háromutcányira tőle. Losonczi Csabit. Addigra már lakatolt egy hetet az autón, kiegyenesítette az összes alsó merevítést, ami elgörbült a talicskán való tárolástól, befaragta az addigra Ciprusról megvett, eredeti Puch-indexet a sárvédőbe, behegesztette a felesleges szellőzőket is az 1958-as motorházfedélen.
Hogy a család? Bálint majdnem kilenc, Nobi nem sok híján hétéves ekkor, de még óvodás. Bianchi ereje teljében, a Totalcar új székházban, a Flórián téren. A zöld Merci kvázi készen, otthon, s meglett közben Dezső, a Ponton is (ne kérdezzék), akinek addigra a teste Csabi kezei között már szinte újjászületett. A Puch ismét az utolsó dolog lett, amire gondoltam, pláne amire akkor, kilenc év szenvedés, idegrendszeri hullámvasutazás, összeomló iparosok és ide-oda hurcolás után költeni akartam volna. Ha van módszer, amivel kiölik az emberből a lelkesedést, hogy újjáépítsen egy autót, hát ez az. Inkább kétszáz hajtásmorgás-kiküszöbölés a Karesznál, inkább háromszáz kuplunglevétel, inkább a tizenötszöri Stromberg-karbi felújítás, mint ez. Karesznál legalább barátkozunk, dumálunk, együtt vagyunk jóban-rosszban, nem tűnnek el komplett korszakok az életünkből valami selyemvékony pókhálónyi reménybe kapaszkodva. Legalább röhögünk, de itt már nem volt kedvem röhögni, nem is volt kivel.
11) Losonczi Csabi, végállomás (2011 tele)
2011 nyarán a semmiből kaptam Losonczi Csabit, mint a másik Csabit is anno Oláh Zolitól. Úgy tűnik, az ember életébe semmiből beeső szakemberek néha a legjobbak. Vagy éppenséggel az egriek? Tudja fene. Mindenesetre Losonczi Csabi épp akkor nyitott új műhelyt, a tápászkodás pillanataiban volt, a Puch az egyik első új munkája lett. És valami elementáris erővel látott munkához, bár őnála is – abszolút megbocsáthatóan – elakadt a szekér párszor.
Rögtön az elején kiderült, hogy a Puch csomagtérfedele nincs készen, azt a perem és a merevítés mentén újra kellett lakatolni. Az ajtók sem fértek be rendesen a helyükre, vagyis inkább a gumi szigetelésnek nem maradt milliméternyi hely sem. Akadtak maradék lyukak a műszerfalon, a motorházfedélen is, felesleges gumiszigetelés-vezető sínek a motortérben, egy fura ráhegesztés a zár fülén, eldolgozatlan élek alul. No meg egy csomó lemezanya menete szakadt volt hátul, a rács fölött, márpedig ezek rögzítik majd a vászontetőt, és fényezés után lehetetlen már őket betenni – itt karosszériát kellett vagdalni, megint. Ja, persze akkutálca sem volt sehol.
És amiről mindannyian megfeledkeztünk – a Kubinyi Gabi szorgos keze alatt újjákalapált padlóra nem jutottak üléssínek. Végül Simon Laci épp felújítás alatt levő 500 D Puchjának kidobott elemei közül kaptam meg az inkriminált padlódarabot, amit az egri Volvo P544-tulaj Gál Dénes barátom nővére vitt rohammunkában – egy családlátogatás keretében, naná – Egerbe.
Losonczi Csabi, szegény, visszavedlett korábbi énjébe, és először lakatost játszott bő egy éven át – ennyi hiányzott ahhoz, hogy a Puch lemezmunkái valóban készen legyenek. Óriásit vívott az ajtókkal, hogy rendesen álljanak és be lehessen tenni a szigetelést, a többi inkább csak pepecs munka volt, de sok. Tudom, láttam Csabi arcát párszor…
2011-2012 fordulójára pörgettünk ezzel. Dezső fényezése ekkor már lényegében készen volt, a Szent Családi Szobor előkészítve várta az OT-vizsgát, Bianchi kicsattanó egészségben élte meg az újévet, Erát pedig közben eladtam, hogy újra állólámpás Mercivel járhassak, még ha kicsit szakadttal is.
Részemről heti rendszerességgel felvetődött a Bianchi eladása (minek két kisautó, ráadásul az árából épp be lehetne fejezni a Puchot), amit a gyerekek és Kati heves tiltakozása vert vissza. Be akartam dobni a Yamahát vagy a Kawasakit a közösbe, előbbire Kati azt válaszolta – „ akkor nem lesz túramotorunk (mintha annyit járnánk túrázni)”, utóbbira pedig – „ez, és a zöld Merci a két olyan tárgyunk, ami később is ér valamit, bár a Merci úgysem lesz eladó, de ebben a legsötétebb recesszióban a Kawát sem szabad elkótyavetyélnünk."
Katival közös megegyezésre jutottunk - folytatjuk, ameddig lehet, a Puchhal tényleg nem kerget a tatár, nem foglalja a helyet semmilyen fontosabb dolgokra hivatott iparosműhelyben.
12) Még tíz éve sem készül. És már rajta van az alapozó! (2012 dereka)
Danival és Tibbyvel testületileg jártunk Egerben (no meg Ponton-fényezést nézni Borsodnádasdon és BMW-ét Balatonban is) megtekinteni Losonczi Csabi félkész művét. Akkor még csiszolni és lakatolni való is akadt rajta bőven, de megdöbbentő volt a haladás.
Nyár közepére minden passzentos volt, készen állt az akkutálca. Ősz végén Csabiék már az utolsó simításokat végezték az ezres papírral a kocsin. Miért csúsztak ennyit? Mert náluk is kellett egy leépítés, mert megfogyatkozott nyártól a munka. Kemény időket élünk, a legjobb iparosokat sem kíméli a szűkség.
November végén a szokásos, éves fejtágítónkat tartottuk Agárdon a Totalcarral, én meg épp akkor kaptam Gál Dénestől egy érdekes fotót a végtelenbe nyúló értekezések folyamában. Egy pici autó volt, oldalán fekve valami nagy fényezőkamrában. „Csabi most fényezi az alját. Holnap jön a belseje, a hét vége felé az ajtók, jövő héten pedig már kívülről is készen lesz” – írta Dénes lelkesen. Hűha.
Norbi röviddel később elballagott az oviból, Bálint szép eredménnyel zárta a harmadikat. A Bianchival közben megjártuk Ausztriát, ami óriási esemény lett az autó és a család életében is, nem hittük volna, hogy ekkora flash lesz. Dezső csodálatos szürke fényezést kapott. Ja, és a Zöld Szobor, azaz a gyerekkori autónk veteránvizsgás lett, a szüleimmel pedig elmentünk vele Ausztriába, ami az év eseményeként vonult be a családi kalendáriumba.
13) Kész! (2012 novembere)
November végén, kicsit félve attól, amit látok majd, de mégis óriási izgalommal indultam Egerbe megnézni a kicsikét. Lenyűgöző lett. A színe resedagrün, ami a négy korai Puch-árnyalat legritkábbika. Kéket nem akartam, mert a Bianchi olyan. Pirosat sem, mert minden Fiat 500-származék piros Magyarországon, és már borzasztóan unom. Homoksárgát meg azért nem, mert négy ős-Puchból, ami van Ausztriában, a két legismertebb szintén sárga. Maradt a zöld.
Tóth Gabitól kaptam meg a hátsó rácsot az egyik félkész autójáról még vagy négy éve, azon volt a színhez a minta. Féltem tőle, mert a zöld mostanában nem divatos, és igazából még nem is láttam készen ilyen színű Puchot.
De élőben hihetetlen szép.
A munka minősége pedig… Borotválkozni lehet a lemezekben. Losonczi Csabi fáradtan, de nagyon büszkén állt az autó mellett, én alig bírtam megszólalni a meghatottságtól.
Miken ment keresztül ez a szegény kis autó… 1965-ben, már nyolcévesen került Magyarországra, gondolom, akkor sem túl fényes állapotban. Emiatt persze a forgalmijában is ez az év szerepel gyártási évként, még majd az is el kell intéznem…
Amikor az első 500-as Fiatok a hatvanas évek végén a Merkur tolmácsolásában az országba érkeztek, ez a Puch már vén kocsinak minősült, hiszen bő tízéves volt. Közben többször rommá törték. Számtalanszor tákolgatták mindenféle önjelölt lakatosok, szemmel láthatóan olyan szándékkal, hogy most, talán még egy utolsó vizsgán átcsúszik, aztán megy a kukába. Nem ment.
A nyolcvanas években már azok a Merkur által behozott Fiatok sem voltak valami szuperek, akkor egy libakergető ajtós Fiat láttán az ember már megállt az utcán, bámulni. Az én Puchom akkor már szörnyű öreg autó volt, idősebb mint talán bármi, ami Fiat 500-nak látszott, hiszen ez 1957-es darab, nem 1971-es. És onnantól, amikor már ilyen ijesztően vén volt, még húsz évig pusztult, hogy hozzám kerüljön, majd további tíz évet hánykódott a restaurálódás viharos tengerén, hogy a mostani állapotáig eljusson. Hogy Gabi, majd Csabi kezei alatt legalább egy gyönyörű karosszéria legyen ismét, talán szebb, mint újkorában volt.
Ó, ha mesélni tudna, a sztorija biztosan megtöltene egy könyvet. Ha valakinek még rémlik: Magyarországon 1958-ban lett újra magánautó-használat, akkor adták ki az első két betűs-négy számos rendszámot, a CA-00-01-et. Olyan rendszámokat P70-eseken, Fiat Topolinókon, Skoda 440-eseken lehetett látni, de például a Trabant P50 csak CE-nél indult, ha jól emlékszem. Az én Puchom, ha Magyarországon állítják forgalomba, még nem is ilyen, CA-s rendszámot kapott volna, hanem a régi, két betű-három szám kombinációból. Mondom, ez az autó felfoghatatlanul régi az általános magyar oldtimer-szcénához képest. Persze vannak sokkal öregebbek is...
Norbi iskolás már, elsős, Bálint negyedikes, a Szent Zöldet egész jól használatba vettük, Dezső pedig szinte autónak néz ki. A házon megjelentek az első felújítani való fogyások, a napi használatú zöld állólámpás lassan már családtag, Kati 190-ese viszont közben elkezdett alaposan rohadni, a lecserélésére most nincs mód, ki kell húznia egy-két évet. Dezső ránk telepedett, mint egy fojtogató felhő... Mindegy, volt már az életben lent, volt fent, többször is, kibekkelünk.
Ha már úgyis soká készül, kicsit álmodozni kezdtem a Puchhal kapcsolatban, egy csomó videót megnéztem a neten, és előbb-utóbb mindig eljutottam a 650 TR versenyváltozatokig. De sajnos az enyémből a a koraisága miatt nem illik 650 TR-t faragni, bármennyire is vágynék mindennél jobban egy ilyen lángot köpő, üvöltő, bő hetven lóerős szörnyetegre:
Pedig Michael Peroutkánál, Robert Prokschinál és a 22 éve létező Autoquariatban, e három legismertebb Puch-alkatrészeseknél rogyásig vehetném a Pukit hosszú diffi-áttétellel, vészterhes anakondaként tekergő Monte-Carlo kipufogóval, vastag szívócsővel, kúpos, kovácsolt dugattyúkkal, ritkított ventilátorlapáttal, keresztstabival, állítható Bogékkel... Még Zenith 32 NDIX karbit is találnék a neten... Na, akkor lenne igazi pénztemető, igaz, egy jó, épített 650TR is megér vagy egy 20 ezrest, euróban, egy gyári akár 30-at is...
14) Végre itthon! (2012 decembere)
Csabi, hogy érezzem, mennyire fontos lett neki is a Puch, felajánlotta, hogy következő héten ingyen és bérmentve elhozza haza nekem Budapestre. Azon a napon jött, amikor délutánra már ónos esőt jósolt a Szilárd, pár csepp már rá is esett, de megmenekült – Csabiék viszont alig tudtak hazajutni Egerbe.
És most:
- Tíz nappal a negyvenhatodik születésnapom után kaptam meg végre.
- Az összes többi alkatrésze (ami egyáltalán megvan) törmelék.
- A folytatáshoz hiányzó pénzt elzabálta a falánk Ponton.
- Sürgősen kerékre kell állítanom, mert a keretet és a kerekeket vissza kell adnom Csabinak, tehát egy első futóművet és a váltót (amin a hátsó lengőtengelyek rögzülnek) alá kell majd tennem.
Lehet, hogy még egy, talán két-három év is eltelik, mire egyáltalán nekikezdek az összerakásának. De szinte mindegy, mikor készül el. A gyerekek nagyjából kinőtték, ebbe hátra a Bálint már most is nehezen ül be, családi használatba ezt a kisautót már nehéz lenne bevonni. A Bianchi két szempontból is jobb nála: bár Fiat 500-alapú az is, a tengelytávja hosszabb, hátul annyi a hely a lábaknak, hogy még felnőttek is beférnek, ráadásul csomagtartója is van hátul.
Úgy döntöttem, mostantól a Puch lesz a sütemény a garázsban. Az az ínyencfalat, amiből néha csippentek egyet, készül, ahogy készül. Legfeljebb majd Katival ketten élvezzük, idős néniként és még idősebb bácsiként. Látják, az idő átírja az ember terveit, ezt a lehetőséget el kell fogadni, ha valaki restaurálásba fog.
