Harmincnégy tonna vas nyomában

Thomas Poulter neve sokaknak nem mond semmit, pedig erről a fizikaprofesszorról Byrd admirális még gleccsert is nevezett el, miután Déli-sarki expedíciója során Poulter megmentette az életét amikor az szénmonoxid-mérgezést kapott.

Poulter mindamellett, hogy remek fizikus, még zseniális konstruktőr is volt. Arról már igazán nem ő tehetett, hogy egy apró hiba miatt az általa megálmodott szerkezet végül kudarcot vallott. Az úttörők sorsa már csak ilyen: ha elsők valamiben, akkor általában a saját kárukon tanulnak illetve utódaik is ezekből okulnak.

Az 1978-ban elhunyt Poulter nevéhez fűződik ugyanis az a talány, mely mind a mai napig izgatja sok ember fantáziáját. A mítosz központjában pedig Poulter gépe, az Antarctic Snow Cruiser áll.

Ez a Byrd admirális által vezetett, második Déli-sarki expedícióhoz készült. A tervezési fázis 1937-től 1939-ig tartott, az első motorindítás 1939 október 24-én történt. Önmagában már méretei is impozánsak voltak a már akkor Pingvin, illetve Teknős névre hallgató gépnek, mindamellett azonban zseniális megoldásokkal is tele volt.

17 méteres hosszához, hatméteres szélességéhez és 4,9 méteres magasságához 34 tonnás súly is társult. A hajtáslánca önmagában is érdekes, hiszen dízel-elektromos hibrid volt. Két, egyenként 150 lóerős, soros hathengeres, 11 literes Cummins dízel hajtotta a két generátort, melyek aztán az egyes kerekeket meghajtó, 75 lóerős General Electric villanymotoroknak adták át a delejt. A négy motor összteljesítménye így 300 lóerő volt. Ennek a hibridhajtásnak köszönhetően rengeteg helyet spóroltak meg, nem volt szükség bonyolult áttételekre és mechanizációra.

A 9463 liter gázolajat a csúszótalp-szerű padlólemez fölött tárolták, ehhez jött még 3800 liternyi repülőbenzin a tetején. Ezt a Antarctic Snow Cruiser hátára pakolt, egymotoros, ötszemélyes, csúszótalpas Beechcraft repülőgéphez vitték. A Snow Cruiser elméleti hatótávja 8000 kilométer volt, ami mindenképpen elég egy expedícióhoz.

Éléskamra, sötétkamra a fényképek előhívásához, egy kis műhely esztergapaddal, rádióiránytű és jégréteg-vastagságmérő is voltak a fedélzeten. A legénység és az expedíció tagjai emeletes ágyakon aludtak, a motorok hűtővízköre körbe volt vezetve a beltérben és ez a fűtési rendszer olyan remekül működött, hogy egy szál pokróc alatt lehetett pihenni odabent. A négy hatalmas kerék behúzható volt, amikor a gép nem mozgott, akkor a hasán feküdt, a gumiabroncsokat pedig a dízelmotorok kipufogógázai tartották melegen, meggátolva ezzel, hogy magas, természetes gumitartalmuk miatt szétrepedezzenek- és törjenek.

Két erős gázreflektor világított a hosszú éjszakákon, fényüket 15 mérföld távolságból is észre lehetett venni.

Maga a géptest úgy lett kialakítva, hogy akár 4,6 méteres szakadékot is képes legyen leküzdeni. Ehhez először át kellett lépni, majd behúzni az első kerekeket és csak a hátsó hajtást használva kitolni a túloldalon. Amikor a hátsó kerekek értek a perem széléhez, azokat behúzva ezúttal az első kerekek hajtásával kihúzni a hatalmas testet a túloldalon. Nehezen hihető, de a tesztek során a módszer életképesnek bizonyult.

A dízelmotorok nem csak a generátorokat hajtották, hanem egy nagy akkumulátor-telepet is töltöttek folyamatosan, melyből aztán ki lehetett nyerni az elektromos fűtéshez és a világításhoz használt áramot, amikor a motorok álltak.

A Snow Cruiser olyan hatalmas volt, hogy a chicagói Pullmann-gyárból 1640 kilométert kellett megtennie a bostoni kikötőig a saját kerekén, ami a 16-20 km/órás átlagsebesség tükrében, önmagában egy komoly próbatétel volt. Az út során azonban egyedül a kormányszerkezet meghibásodása miatt kellett megállniuk, igaz, azt mindjárt három napra. Addig tartott, amíg kiszedték egy patakból az ohioi Lima mellett, ahová e hiba miatt beesett.

Végül nagy csinnadratta közepette megérkezett Bostonba, ahol behajózták és 1940 januárjában végre megérkezett a Ross-selfjég Little America III kutatóállomására (melyek közül már az elsőt is Byrd admirális alapította 1929-ben). A Ross-jég akkoriban csaknem akkora volt, mint egész Franciaország, a kutatóállomás pedig egyfajta kiindulópont volt az expedíció számára. A bajok csak akkor kezdődtek.

Először is fából ácsolt rámpa kellett ahhoz, hogy a hajóról legördülhessen a hatalmas szerkezet. Ez a rámpa aztán be is szakadt de Poulter erőből megoldotta a problémát csak azért, hogy a következő percekben kiderüljön: a Good Year által eredetileg a Gulf Company számára - mocsaras területeken próbafúrásokat végző óriási gépeihez - készült, három méter külső átmérőjű, 85 centiméter széles, alacsony nyomású, ám teljességgel minta nélküli abroncsok kilencven centi mélyen a hóba süppednek.

A gép nem mozdult, hiába forogtak a kerekek, csak apránként tudott haladni. Ezért a pótkerekeket felszerelve megduplázták az első kerékpárt, a hátsóra pedig gigantikus hóláncokat szereltek fel. A súlyelosztás miatt azonban ilyen módon csak tolatva volt képes haladni, minimális sebességgel.

Nem egész egy év alatt összesen 150 kilométert tett meg tolatva a háromszázezer dolláros Arctic Snow Cruiser, mely a későbbiekben kitűnő lakhelynek bizonyult. A tudósok és kutatók is így használták, kozmikus sugárzást mértek, szeizmológiai kísérleteket folytattak és jégmintákat vettek. Amint azonban az USA belépett a második világháborúra, a projektet nem támogatták többé és a Pingvint magára hagyták a Déli-sarkon.

Egészen 1958-ig, amikor egy másik expedíciós csoport megtalálta és egy buldózer segítségével kiásta a még teljességgel működőképes járművet. Kétméteres hó alatt találtak rá, szerencsére 18 évvel korábban egy hosszú bambuszrúddal megjelölték a helyét. Odabent mindent úgy találtak, ahogyan 1940 végén otthagyták: kinyitott újságok, cigarettacsikkekkel teli hamutartók, székre dobott régi ruhák.

Ez volt az utolsó expedíció, amelyik még látta Thomas Poulter sarkjáróját. A későbbiekben még sokan próbálkoztak a felkutatásával, komoly összegeket költöttek a meglelésére, haza akarták szállítani és kiállítani, de a felfedezők aranykorának eme súlyos, őrült és ugyanakkor csodálatos szerkezete azóta sem lett meg.

A hatvanas évek közepén egy óriási jégtábla vált le a Ross-selfjégről, a törés egyenesen Little Americán haladt keresztül és senki nem tudja, hogy vajon melyik oldalon lehet örökre a jég foglya immár az Antarctic Snow Cruiser.

(Több kép a galériában.)