2020.03.07. 07:53
37 hozzászólás

Évi 1125 kilométer. Ez az autó ennyit tett meg eddig élete minden évében, összesen. A januárban, a még koronavírus-mentes, plágium előtti Olaszországból vásárolt Alfa Romeo Nuova Giulia 1300-asomról van szó, ugye. Ez nem sok. Az is biztos, hogy ennyire pihentető élet nem vár rá a közeljövőben.

Most már ugyanis lett rendszáma, méghozzá magyar rendszáma, tehát használatba vehetjük, használni pedig fogjuk is. De nem, mert a rendszám betűi alapján ezt előre le kell szögeznem, nem lesz belőle Rita, se Ratyi, se Retyezát, se Rittyó – szeretem a Giulia nevet, meg aztán eleve nem látom nőneműnek ezt az autót. Ha meg beszédben okvetlenül meg kell különböztetnem a régi, szürke Giuliámtól, akkor azt mondom rá: Nuova. Ezzel ennek a témakörnek a végén most legyen is itt egy pont. Pont.

Tehát van rendszámunk, a Mozaikban pedig simán vette a vizsgát, mert ezen a kocsin tényleg nem lehet belekötni semmibe, össze is jött egy kisebb galeri a soron és mindenkinek tetszett. A Mozaikba (-ból) Gabi utánfutóján nyilván még trélerháton ment az Alfa, aztán rögtön vittük eredetiségvizsgára is Lepóékhoz, a szomszédba, utána meg alig pár nap várás után megjött a rendszám.

Nyilván kapom majd az ívet, hogy milyen rondán van feltéve a rendszám, ennek pedig több oka is van, egyik természetesen a türelmetlenség. Oly rég vártam már, hogy mehessek ezzel az autóval (majdnem két hónapja csak nézegettem a garázsban), és oly élesen élt bennem az a pár száz méter Pisából, amikor még a saját olasz rendszámával kipróbálhattam, hogy úgy készültem az egészre, mint kisgyerek a karácsonyra, amikor tudja, hogy valami nagy ajándékot kap.

Előre egy réges rég, valamelyik ornbaui börzén beszerzett krómkeretet fogok feltenni, amit már ki is egyengettem, fel is políroztam – de annak felrakásához először még lecserélem majd az első lökhárítót, ami a Giulia egyetlen, igazán necces alkatrésze (a sarkán le van húzva, egy helyen hullámos és másutt is karcok tarkítják) arra a példányra, amit az eBayen lőttem. A szép lökhárítót tartalmazó doboz viszont még a Szent Szobor hátsó ülésén lakik, mert azzal hoztam el az irodából, ahová meghozta a posta. A Szent Szobor pedig épp egy újpesti hangárban ácsorog, amíg helyet nem csinálok az autóknak, tehát most nem férek hozzá.

Az első rendszám jobb híján tehát még a régi tartóra ment fel gyorskötözőkkel, mert így most biztosan fenn marad. Naná, hogy a hátsót is lecserélem még, mert oda C típusú, magas, keskenyebb rendszámot kértem, amit majd az olasz foglalatba teszek be. Sajnos az autóm okmányainak elkészültekor C típusút nem tudtak adni az okmányirodában, az tehát még csak most készül a Plaketnél, majd ha meglesz, véglegesen felszerelem. Ennyit az esztétikáról – ami késik, nem múlik, nyugalom, most mindenki számláljon bárányfelhőket.

Mire vizsgára vihettem, azért már elég sok minden történt a Giuliával. Többek között bejelentettem Hamza Csabához egy üreg- és alsó védelemre; előbbihez az otthon levő, négy kilónyi Mike Sanders üregvédő zsírt adtam oda befújásra, mert a Foltossal szerzett ötévnyi tapasztalatom maximális sikert hozott (azóta benne van és az autó kvázi még mindig rozsdamentes), alulról pedig Csaba a kedvenc FluidFilmjét fújta rá, ami szintén jól szerepelt a németek nagy, kimerítő tesztjeiben, s ő szívesebben dolgozik vele.

Csodás melót végeztek, tettem egy csomó képet a galériába, azokon látható, hogy az egész autó alját és doblemezeit áttakarították vegyszerrel és körömkefével, majd lefóliáztak mindent, amire nem lett volna jó ötlet nyálkás ragacsot fújni, s úgy kezelték le. Az üregekbe való bejutáshoz megfurkálták a kasznit, majd olyan gumidugókat használtak a lyukak eltüntetésére, amelyek nem zavarják meg az autó molesztálatlan összképét. Profik.

Merthogy nagyon molesztálatlan a Giulia, ezt Csaba, akinek már csak a szakmájából és működéséből fakadóan is van szeme az ilyenhez, szintén megerősítette. Egy helyen, a bal hátsó sárvédőnél talán már hozzányúltak a karosszériához korábban, de ha igen, akkor is annyira profin, hogy csak abból látszik, hogy a gyári alvázvédő helyett picit mintha más anyag lenne ott, alulról.

Persze – ahogy az eladó is mondta – az autót régen már egyszer átfényezték, de még az előtt történt, hogy neki rálátása lett volna. A tanárember ugyanis 1988-tól hordta a szervizükbe a kocsit, tehát már ez a fényezés is veterán korú. Hogy miért fényeztek át egy garázsban tartott autót 12 éves kora előtt? Láttam ilyen megkímélt Nuovát húsz évvel ezelőtt, s azon az olasz autón már akkor olyan silány volt a dukkó, hogy pergett a széleken. Szerintem egyszerűen csak zavarta az első tulaj szemét a dolog, és valami igényesebb anyaggal megcsináltatta rendesre, mert ami most rajta van, az nagyon minőségi cucc.

Csaba jól rám ijesztett, mert távban küldött egy fotót, amin lyukasnak látszott a kipufogó. Aztán kiderült: csak a gyári alufólia-matrica repedt meg és pöndörödött fel a dobon, hiszen egyéb hiányosságnak nyoma sincs rajta. Ha már ott jártak, az egész rendszert lefestették hő- és időjárásálló festékkel, majd felszerelték nekem a kartervédőt is, amit korábban megrendeltem a Classic Alfától. Hogy az mire kell?

Volt ilyen alsó rács a régi, szürke Giuliámon, az olasz autók nagy részén szintén rajta szokott lenni, s van ilyen a Bertonén is. A szürkén is, a Bertonén is rendszeresen odakoppan a földhöz, mert a 105/115-ös szériájú Alfáknak, mint valami zselézett kecskeszakáll, úgy nyúlik nagyon mélyre és messze előre az olajteknő, emiatt rettentő sérülékeny. Jó nagy is, mert nyolc liter olaj van benne. Márpedig az az alkatrész alumíniumból készül, sűrű bordás, komplikált elem, igazából olyan mint egy műtárgy. Az ára is. Jobb az óvatosság.

A szerelésekkel, fóliázással, takarítással együtt 130-ba fájt az akció, de ha belegondolok, hogy egy ilyen művelet meg öt-tízszerezi egy autó karosszériájának az élettartamát, én meg nem igazán szeretném, ha a korrózióra fenemód hajlamos Giulia-kaszni a szemem előtt párologna el a garázsban, ezért most sokkal nyugodtabban alszom, sőt, esőbe is ki merek menni a kocsival. Már csak egy jó üléshuzatot kellene csináltatnom, olyat, aminek a teteje ilyen mogyorósbarnás-mustársárgás, nem nejlonos és alulról, az ülés felé pedig fleece a felülete, nem szivacs. A szivacs ugyanis hosszú távon beleragad, beleolvad, belesül és beleporlad az alatta levő szövetbe, kvázi kitakaríthatatlanul. Soroksáron már van egy címem, majd elnézek oda.

Vizsga előtt ugyanúgy át kellett építenem az első helyzetjelzőket ezen az autón, mint a Bertonén és a Kati Fiat 500-asán tettem, mert itt is probléma, hogy az olaszoknál nagyon sokáig elfogadott volt a fehér első index, ezért nemes egyszerűséggel kétszálú (5/21 W) izzót használtak egyetlen foglalatban, ami fehéren világít és villog is. Be lehet oda tenni szabványos, borostyánsárga izzót, akkor az irányjelző ugyan jó lesz, viszont a helyzetjelző színesen fog világítani. Ezért szét kell választani a két funkciót: külön izzó kell ennek, külön annak, s a kábelezést is meg kell osztani.

Effélével is el lehet tökölni pár órát, ha az ember tisztességesen meg szeretné csinálni. Nekem most ez öröm volt, mert hiába ragadt minden a FluidFilmtől (tudom, előtte kellett volna nekiállni), ilyen állapotú, 44 éves autóból kiszedett, kültéri elektromos fogyasztókat még sose vettem kézbe. Egyszerűen hihetetlen, hogy minden részletében mennyire újszerű ez az autó – egy kis sárpor volt a foglalaton itt-ott, megtisztítottam, forrasztottam, mehetett vissza.

Már visszakaptam a Giuliát, amikor csomagom jött a postán. Steve Váradi még januárban keresett meg e-mailben Floridából, küldött pár képet - "ezekre nincs szükséged?" Úristen, micsoda cuccok.

Két pár régi olasz rendszám, az elöl pici, hátul nagy, négyzet, ezeket soha nem szokták árusítani, mert tilos volt őket kivinni az országból. Vályi Pistától kaptam pár hete egy elsőt, az Pere Laci Dél-Olaszországból hozott E21-es BMW-jéről van, amit addigra olyan rég kivontak a forgalomból, hogy valahogy elsikkadt ez a rendszám-probléma. Az az egy első rendszám is nagy kincs, a polcomon van, kitüntetett helyen. Ez meg itt két pár... Igaz, csak a későbbi, műanyag táblák, ráadásul EE-k, azaz export-rendszámok, de akkor is - ilyenek a Földön nincsenek. Ja, és van mellé egy amerikai rendőrrendszám is - valamilyen W-betűs város Police Departmentjéé volt. Huhh.

Huszonöt évvel szedte ki ezeket a kukából Floridában, ahol épp egy házat újítottak fel egy svájci bácsinak. Ezeket és két hátsó Giulia Nuova hátsó burát, egy pedálgumit, egy külső tükröt és két, valamilyen régi Lanciáról származó, fehér első helyzetjelző burát. Elküldte nekem, ingyen és bérmentve, annyit kért, hogy küldjek neki magyar nyelvű skandináv keresztrejtvényt, mert kint csak angolt lehet kapni, és hiába él már negyven éve az USA-ban, ebben még mindig jobban szereti a magyart. Hát Steve, köszönöm. Nagyon köszönöm, óriási vagy.

Giorgio nyomatékosan azzal adta át az autót – „le van szervizelve”. Tehát újak az olajok, új a fékfolyadék, a vízpumpa és a vezérműlánc, a karbik (két iker-Solex, összesen négy torokkal) és a gyújtás be van lőve, a gumik is kvázi újak. Csak bele kell ülni és használni – mondta.

Nem tudom, hogy tapasztaltam-e valaha akkora lelkesedést a család körében, mint a rendszám megérkezésének estéjén, amikor váratlanul bejelentettem, hogy elmegyünk autókázni. Volt már hasonló eset, és olyankor mindig mindenkinek fontos dolga, lelki baja, megnéznivalója támadt, csak a Kati tartott velem, empátiából.

Most azonban, a rendszámok felpattintása után azonnal összeszedte magát a família: kettőt nem kellett köhintenem és bent ültünk. Eltekertünk Zuglóból az Andrássyra – az önmagában is gyönyörű sugárúton a táj guruló ékszereként vonultunk végig a krémszínű, morgó állattal, én meg olvadoztam a kormány mögött a gyönyörűségtől, mert ez az autó elképesztően finom is.

Fuj, én is émelygek attól az nyálas ömlengéstől, amit itt művelek. De ott, nagyon úgy éreztem, cuppanjunk ki a ragadós, rózsaszínű sziruptengerből.

Aztán felzúztunk a Citadellára, majd onnan vissza hátul a BAH-csomópont felé, el a Mészáros utcán, be az Alagútba, ki jobbra a Várkert Bazár elé, onnan fel a Lánchídra (amíg még lehet), újra Andrássy, egy fotó a Hősök terén és haza. Olvadozott mindenki, már érezzük a bugit a csontjainkban, mert a Giulia baromi kényelmes, otthonos, senki nem szenved benne. És milyen nagy a csomagtartója is!

Már szinte hallom a skót aszfalt surrogását a gumik alatt – igen, akkora utat tervezünk vele nyáron, mert a családból még csak Kati járt azon a tájon, én viszont harminc éve megvadulok, hogy eljussak oda. A gyerekeknek sem árt majd a tapasztalat, úgyse jártak még a nagybritánoknál. Persze, csak ha engedi nekünk ezt a sok kihágást a koronavírus.

Majdnem elfelejtettem, de a nagy túra előtt tavasszal tervezünk egy kisebbet is, ide Prágába, oda már a szállást is lefoglaltuk, de ez a rohadék Covid–19 már azt is mintha veszélyeztetné. Életünk egyik legjobb éve elé néznénk, erre jön néhány apró, lipidburokkal védett génszekvencia, és veszélybe sodorja az egészet. Ez van.

Azért addigra még rendbe kell tenni pár dolgot a Nuován. Az első autózás egy csütörtök estére esett, másnap aztán elvittem az autót az első klubjára, ahol ki se bírtam szállni belőle, mert folyamatosan vagy próbálta valaki, vagy én autóztattam embereket. Legközelebb Avensisszel megyek, abba senki nem akar beülni, olyankor van időm dumálni, csipszet rágni, más autójába beleülni. Persze azért volt most is érdekes kocsi, majd lehet, hogy írok még róla. Katinénis a sztori, csak itt hepi az end.

Addig a klubig nem is mentem gyorsan a Giuliával, ezért csak a Szigetszentmiklósra vezető úton éreztem meg a remegést. Ehh, semmiség, legyintettem nagyvonalúan, de a gyanú befészkelte magát a fejembe. Aztán Horogh Árpi is vezette az autót; egypercnyi csapatás után kinyomta a kuplungot és nagyon fülelt.

„Te Zsolt, minden rendben van ezzel a kardánnal? Jó a függesztőcsapágy, a Hardy?” – tudakolta, majd feltette a számomra a trieszti hazaautózás óta megsemmisítő kérdést - „nincs kicsit berágódva a KARDÁNKERESZT?”

Apró egérkévé mentem össze az ülésben, csak cincogni tudtam: hát igen, valószínűleg igazad van, simán előfordulhat, hogy bármi, amit zsírnak kellene kennie és nem nyúltak hozzá már 2300 hete, abban összegumisodott a kenőanyag és hát... rágódik. Erre rá kell néznem még, de úgyis viszem majd a kocsit Pátyra a Frankéékhoz, a fényszórókapcsoló relézése mellé ezt a tételt is felveszem a listára.

Aztán másnap elmentünk családostól Alcsútdobozra, megnézni a hóvirágokat, amelyek tengerszerű mennyiségben nyílnak az arborétumban, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy nyílik a tenger. Talán mint Mózesnek? Annak meg köze sincs a hóvirághoz. Mindegy, lépjünk. Unalmasnak tűnhet pici, fehér foltokat bámulni a barnás, késő téli aljnövényzet maradékának tetején, de az arborétum olyan szép és hangulatos hely, Bálint fiam pedig olyan súlyos biológussá lépett elő az utóbbi időben, s a tudását oly kiváló előadásokban adja át nekünk, hogy igazán fasza programmá nőtte ki magát az egész.

Rövid ideig mindent tudtam a hímnemű, nőnemű, kétszikű, egyszikű, egyenes vagy szétágazó erezetes levelű növények történeti rangsoráról és a gyökérzetük mindenféle alakulásáról. Aztán, ahogy az egy 53 éves autóbuzival megesik, beültem az Alfa kormánya mögé, és a váltási pontok, az ideális gázcsere eltalálása, a futómű belefektetése a kanyar ívébe kisöpört mindent az amúgy is feledékeny agyamból.

Óriásit autóztunk a kanyargós etyeki dombokon (már a távlatokhoz és a szintkülönbségekhez képest), az Alfa, mint valami doromboló műszer, táncolt alattunk, az életminőség-mutatónk folyamatosan a skála pirosában járt. Az enyém még el is füstölte a tekercsét. Biatorbágy közelébe érve fura, nagy, szárnyas ufóra lettünk figyelmesek a távolban. Egy ficcentés a kuplungon, egy kattintás a váltón, egy leffentés a gázon és máris megelőztem az előttem vánszorgó két szappantartót – hát nem Ackermann Balázs Plymouth Savoy-ja volt az objektum?

Távolról még csak ufónak, közelről már inkább csillagközi űrjármű-anyahajónak nézett ki az a borzalmas nagy állat – úristen, micsoda jelenléte van egy olyan autónak az úton! Amikor ilyet látok, bárkinek megbocsátom, hogy a telivér, kétvezértengelyes, ötgangos és négy tárcsafékes Alfa Romeómat mindenki Zsigulinak nézi. Nagyon relatívak ezek a veterános dolgok...

Mire Budapestre értünk, közben újabb hibákat diagnosztizáltam a kocsin, mindet kenéshiányra tudom visszavezetni, s mind olyan, ami az utóbbi esztendőkben szerintem inkább méterekben, mint kilométerekben mérhető használat során nem jöhetett ki az előző tulajdonosnál, a férjét vesztett pisai tanárnéninél. A fordulatszámmérő lustán moccan, a sebességmérő néha el sem indul (valószínűleg mindkettőnek kenetlen a tengelye), a kiváló, tükörsima budapesti utakon pedig előjött egy elég randa zörgés is az első futóműből, ami kifelé tartva a fővárosból még nem volt ott.

Bizony, ugyanazok az első futóművet a homlokfalhoz támasztó gömbcsuklók mondták be az unalmast, mint két évvel korábban a Bertonében, hasonló mennyiségű használat után. Nem drága párban a tétel, de Prága előtt ezeket is muszáj lesz kicserélni – de hiszen azért is autózunk, hogy a hibák kidugják a fejüket a szekrényből.

Amúgy viszont... Annyira elképesztően finom a kormány, a rugózás, olyan stabil és masszív az autó, olyan szép a hangja, oly erős a motorja (megdöbbentő, hogy csak 1300-as és 88 lóerős, sokkal többnek tűnik), még úgy is világít éjjel, hogy el se akarom hinni. Tényleg nagyon fura egy ennyire keveset használt régi autó, pláne ma. És nem is érezni hirtelen olyan óriásinak a fejlődést, ami végbement az iparágban. Ebben az összehasonlításban viszont szegény Bertone most sokkal rosszabbnak tűnik. A hirtelen eléje tartott tükörben észrevettem a sok baját: a gatya hátsó futóművet, a szorulós kormányt, a reccsenő és akadó váltót (mondjuk, ezt tudtam), lüktető féket (pedig nincs ABS), kipufogószagot...

El is vittem gyorsan Frankéékhoz, mert egy ekkora hibalistával nem szeretnék magam megküzdeni, hiszen úgy 2060-ra lesz belőle újra autó, meg aztán, az ilyen hagymázas csatározást meghagyom Don Quijotének. Katalánul Quixotének, hogy mindenki képviselve legyen. Ha már egyszer van olyan profi, aki álmából felkeltve is tudja, mit, hol, hogyan kell ezeken az autókon, ráadásul imádja is csinálni, akkor adjuk csak neki oda a járművet. Én meg, ha találok egy kis szabadidőt, inkább szerelem tovább a Kati Fiatját, Ducatiját, Aprilia robogóját – egyszer talán még a saját Spacy-met és NSU-mat is összerakom. És akkor ott lesz még a Puch is... Mama, segítség!

Még annyit így a cikk végén, hogy a most vasárnapi, március 8-i Parkoló Parádéra kihozom végre a Giuliát, mert pár autórajongót talán érdekel, milyen egy ilyen régi, olasz kocsi, amikor még elfelejtették elhasználni.

Aki pedig nem tudta megvenni eddig az új könyvet sem a webshopban, sem a Vaterán, sőt, talán még a régi könyvet sem, esetleg élőben szeretne aláíratni, azért várt eddig, annak a csomagtartót megtömöm mindkét féle irománnyal, kint felállítom a kis irodát. Így akinek még nincs meg a Feljegyzések a Titanicról vagy az Életemet egy rozsdás roncsért című, az be tudja szerezni. Giulia-csomagtérszagúan...

Fontos információk az következő Totalcar Parkoló Parádéról!

Köszönjük, hogy ennyien eljöttetek! A következő (májusra tervezett) Parkoló Parádét a kialakult helyzet miatt valószínűleg nem tudjuk akkor megtartani! Reméljük, a júliusira már sor tud kerülni, amint többet tudunk, kiírjuk! Addig is mindenkinek kitartást, ha tehetitek, maradjatok otthon és vigyázzatok magatokra!

Parkoló Parádé a Totalcaron

Ilyen volt az év első Parkoló Parádéja
Aki nem volt ott, most megnézheti a többieket, aki ott volt, megnézheti magát. Képek, videók minden mennyiségben!
Jobb a prémium benzin a sima 95-ösnél? Tényleg árt az E10?
Minden benzinnel és gázolajjal kapcsolatos kérdésre választ ad a Totalcar Mesterkurzus előadása Dr. Zöldy Máté motor- és üzemanyag-szakértővel.