Aki kibulizta a Ferrari motort a Lancia Stratosnak

Ez a fotó 1989. március 26-án készült Rio de Janeiróban, amikor Nigel Mansell megnyerte a Ferrarival a Brazil Nagydíjat. Aki középen, két kezével integetve ünnepel, Cesare Fiorio.

Van róla egy saját képem is, ezt 2021. január 27-én készítettem, amikor egyébként Yamaha sajtóúton voltam Olaszországban, és megálltunk harapni valamit.

Egyből gyanús lett, amikor beléptem a terembe, ahol a terített asztal volt a legérdektelenebb dolog. A falon például egy Formula-1-es autó szénszálas kasztnija volt látható - az a bódé, ami 1989. március 26-án először ért célba.

Aztán ott volt a magazinok közé hanyagul ledobva egy a hajtórúd a dugattyúval - abból a Ferrari versenyautóból, amely megnyerte 32 évvel ezelőtt a brazil futamot. De volt ott minden más, rengeteg serleg, rali relikviák, hajók - ekkor esett le, hogy nem akárhol vagyok, hanem a Fiat egykori legendás sportigazgatójának a farmján, és aztán maga a mester is beköszönt pár percre.

Fiorio akkora ikon a motorsportban, hogy kilóg a történelemkönyvekből. Az autóversenyző karrierje ígéretesen indult, 1961-ben megnyerte az olasz GT bajnokságot egy Lancia Appia Zagatóval, de aztán inkább menedzser lett a Lanciánál, és megalapította a HF Squadra Corsét, a cég versenyrészlegét, ahol olyan csodák születettek mint a Lancia HF Delta Integrale és Lancia Stratos.

A Lancia vezetősége eredetileg nem akart beszállni a sportba, és a HF Squadra Corse eleinte sikeres vállalkozók támogatásából maradt a felszínen, a gyártól csak minimális támogatást kaptak. Szerény költségvetésből dolgoztak, régi autókat építettek át, a szerelőket a gyárból hívták el a hétvégi versenyekre. Az indulás pillanatában az amatőr csapatok szintjén mozogtak, aztán Cesare fordított ezen.

Először csak egy Lancia Flaviát készítettek fel, amikkel a helyi ralikon indultak - és nyertek, aztán 1967-ben már Ove Anderssonnal behúzták a Spanish Rally-t, és jöttek a nemzetközi sikerek. Ez pedig meggyőzte a vezetőséget is, és a csapatot áthelyezték a gyárba, és megszületett a Lancia hivatalos motorsportrészlege. Még abban az évben Európa Bajnokságot nyertek, olyan márkákat legyűrve, mint az Alpine, a Ford és a Porsche. Fiorio azután is a helyén maradt, hogy a Fiat felvásárolta a Lanciát, és 1972-ben már a Monte Carlo Rally-n is felállhattak a dobogó tetejére, majd a szezon végén konstruktőri bajnoki címet szereztek.

Cesare sikere állítólag abban rejlett, hogy mindenkinél jobban átlátta a technikai szabályokat, és tudta, mihez kedjen velük. Emellett semmit nem hagyott figyelmen kívül, az utolsó apróságig a felügyelete alatt tartotta a csapatot, egyszerre tervezett, nézett a jövőbe, és irányította vasmarokkal a csapatot.

Az ellenfelei elismerték, hogy kemény vezető, ha arról volt szó, üvöltözésig elment, ha máshol csalás sejtett, ugyanakkor mindig jól tájékozott volt - pontosan tudta, hogy melyik pilótának mikor jár le a szerződése, és azonnal az orra alá tolta az ajánlatát, ha tehetségesnek látta.

Fiorio munkastílusát úgy jellemezték, hogy mindig tudta, mit akar, és hajlandó volt kielemezni az eredményeket, aztán a megfelelő irányba lépni. Például a csodálatos Lanica Stratos számára ő bulizta ki a Ferrari Dino V6-os blokkját - eredetileg a Fulvia V4-esét szánták bele, de ő kötötte az ebet a karóhoz, és addig nyomasztotta Enzo Ferrarit, míg meg nem kapta a Dino blokkját. Az öreg Enzóról sok mindent el lehetett mondani, de azt nem, hogy szívesen adna bárkinek motort, pláne nem egy raliautóhoz. De Fiorio kiharcolta, a jutalma pedig az 1974-es, 1975-ös és az 1976-os VB cím volt. Összesen 18 világbajnoki címet nyert raliban, köztük tíz konsturktőrit, amelyből hetet a Lanciával, hármat pedig a Fiattal. És olyan pilóták lettek világbajnokok a keze alatt, mint Walter Röhrl, Juha Kankkunen vagy Miki Biason.

Fioriónak a legendás B Csoport elindításában is komoly szerepe volt, és ügyesen tárgyalt, hogy a szabályok az érdekei szerint alakuljanak, például míg a német gyártók a 2000 darabos homologizációs darabszámot erőltették, az olasz gyártók a vezetésével kilobbizták, hogy elég legyen kétszáz.

1989 és 1991 között aztán a Ferrari sportigazgatója volt, és ezen a rövid idő alatt 25 dobogót és 9 győzelmet szereztek F1-ben, majd aztán az elnökséggel való konfliktusa miatt felállt, hogy 1994-ben a Ligier-vel térjen vissza, hogy aztán 1996-ban futamot nyerjenek, amire 1981 óta nem volt példa. Miután ott is szembe került a vezetőséggel, 1998-ban átment a Minardihoz, és 2000-ben onnan ment nyugdíjba - állítólag a Minardinál sem volt konfliktusoktól mentes az elválás.

Fiorio ugyanakkor nem csak menedzserként volt sztár, hanem motorcsónak-versenyzőként is, hatszor volt európa- és kétszer világbajnok, illetve 1992-ben bekerült a Guinness Rekordok könyvébe, amikor az 51 ezer lóerős Destrieróval két nap, tíz óra, 34 perc és 47 másodperc alatt keresztülszelte az Atlanti-óceánt. Ezt a rekordját azóta sem döntötte meg senki, és valószínűleg már nem is fogják - ma már senki nem finanszírozna meg egy olyan utat, amitől senkinek nem lesz jobb, de legalább 9 tonna üzemanyagot kell hozzá óránként (!) elégetni.

És az hagyján, hogy Cesare eredményeihez 10 élet is kevés lenne, de ami nála levezetés (az étterem és a hozzá tartozó gazdaság, amelyben az unokái segítenek), az másnál életcélnak is merész vállalás lenne. A legenda kifejezést elkoptattuk már, de Cesare nem is szorul rá semmilyen jelzőre, az eredményei helyette beszélnek.