Úton a tökély felé

2021.02.21. 07:19
10 hozzászólás

Kaptál már karácsonyra autót? Igazából persze én sem, mégis van annak szépsége, hogy a Mini december 18-án érkezett haza. De nem ám olyan egyszerűen, mint ez a mondat sugallná, mert bár a vizsgabázison úgy tűnt, minden rendben, a hazaút rejtegetett csapdákat. Ugyanis másfél kilométerre a rajttól egyszer csak megállt.

Egész eddigi életemben ahhoz szoktam hozzá, hogy fülelek vezetés közben a gép zajaira. Figyelek, és ha valami gyanús hang üti meg a fülem, rögvest bajt szimatolva kezdem kutatni, mi mehetett tönkre. Ez még a modern, de hozzám tizenéves használtként kerülő kocsikon is működik, viszont mikor életemben először vadonatúj autóm lett, az volt talán a legkiemelkedőbb élmény vele kapcsolatban, hogy végre nem kell figyelnem. Hiszen nem fog meghibásodni, ha meg mégis, hát garanciális. Na, ha van ennek a számegyenesnek ellenpontja, azt a karácsony előtti péntek délután éltem meg, amikor először indítottam be az ismét közlekedésre alkalmasnak nyilvánított Minit.

A Mini ugyan csak idén lesz 30 éves, de nagyrészt hatvanéves technológiával készült. Tehát gyárilag mindenféle zaj, zörej, csattogás meg csörgés kíséri a működését. Csakhogy mivel még sosem volt ilyenem, nem tudom, melyik számít normálisnak, és melyik jelez azonnali, véres géphalált. Így amikor a kulcsokat kézbe kapva, egyedül, egy kihalt ipartelepen, a gyorsan lebukó téli nap halovány fényénél beültem és indítottam, minden nesz mögött bajt sejtettem. Nem bírtam elhessegetni a parát, hogy ezt a kocsit még senki sem tesztelte komolyabban, mióta felkeltettük álmából, tehát bármi baja lehet. Mit tagadjam, az ilyen szitukat nem tudom lazán kezelni, volt ebben némi stresszfaktor.

Hát, ezt a csehovi puskát se hiába akasztották fel, mert még a kerület határát sem sikerült átlépnem, és elsült: a kocsi menetben, fordulatról, minden előjel nélkül, de jól hallható sziszegéssel kísérve leállt. Még az index se ment, mindenesetre lendületből felgurultam egy kapubeállóba, ahová egyből mellém állt egy kombi Trabival valaki, hogy segíthet-e. Mondtam neki, hogy fogalmam sincs, de egyelőre telefonos tanácsot kérek Linczmayer Balázstól, a kocsit rendbehozó Mini szakértőtől, miközben az orrát felnyitva próbáltam észrevenni, mi lehet rendellenes.

Az újraindítás sikerült, alapjárat is volt, érdekes. Aztán ahogy lecsuktam a fedelet, megint furcsa sziszegést hallottam – kiderült, hogy a kitámasztó rúd lecsukott állapotban elnyomta a fékrásegítőbe érkező vákuumcsövet, így falsot szívott a motor. Megvagy gondoltam, hiszen sziszegve állt le! A kitámasztó repült a csomagtartóba, a vákuumvezetéket megigazgattam, és sziszegésmentesen indultam tovább.

A Minista olvasók már bizonyára eldörmögtek az orruk alatt, vagy akár be is kommenteltek eddigre: a sziszegős leállás teljesen normális. Ha elfordítom a kulcsot, akkor is van ilyen hang, mert valami leállító szelep működését kíséri ez a jelenség. Most már én is tudom, de akkor csak büszkén veregettem a vállam fejben, hogy milyen ügyesen elhárítottam rögvest az út szélén a bajt, aznap ugyanis nem állt le többször. Helyette viszont egyre párásabb lett, és hiába toltam rá a fűtést, hiába nyitottam résnyire az ablakot, nem segített semmi, csak a klasszikus törölgetés. De még az is alig.

Már városon belül is olyan volt, mintha elsötétített háborús konvojban haladnék, mert csak az előttem imbolygó piros lámpát tudtam követni, sávokat alig. De a Kistarcsa és Gödöllő közötti országúti szakaszon ilyen körülmények között nem tudtam a többiekkel tartani a lépést, ráadásul be is sötétedett, úgyhogy az ismeretlen zajok, a frissen garázsból kiengedett technika és a jobbkormányosság mellé megjött a vakrepülés is. Valahogy túléltük. Persze mindenki nagyon örült otthon a kis piros cukigombócnak, pezsgőt bontottunk, másnap pedig rövid körre feleséget, gyerekeket is elvittem a kocsival – de hogy tél van, ezután inkább leraktam a kölcsöngarázsba, ahol lakhat, amíg nálunk nincs kész a helye.

Köszönhetően a februárig gyakran száraz télnek, nem kellett sokat várni, hogy megint elővehessük, de az a kanyar kudarcba fulladt – az első lámpáig se jutottam el, mert vagy ötször leállt. Balázzsal arra jutottunk, hogy igyekezzek kiszárítani az átadás előtti motormosás miatt esetleg nedves stekkereket, és valóban, a picike kis Bosch gyújtáskomputer csatolójában volt egy kis víz. Pedig az az egész autó legmodernebb alkatrésze, és gumírozás védi, hát erről ennyit. Ám hiába győződtem meg róla, hogy a gyújtásnál minden oké, időről időre azóta is leáll, továbbra is előjel nélkül, váratlanul. Hol öt perc alatt kétszer, hol kilométereken át egyszer sem. Most ott tart a gondolkodás, hogy érintkezési hiba lehet, talán valahol a gyújtáskapcsoló körül. Ezt kutatva  legutóbb nem csak a kormányoszlopot, de az egész műszerpanelt leborítottam, ellenőrizni a kontaktokat. Egyelőre nem tudom, sikerrel jártam-e, de így is vicces mutatvány volt, mert a panel egyrészt valódi fa furnér, másrészt hat szárnyas anya tartja az egészet. Sokkal inkább konyhaszekrény ez a kocsi, mint űrrakéta.

Ezzel szemben a párásodás ördögét sikerült kiűzni januárban, egy hónappal az átvétel után. Mivel semmilyen más gondot nem találtam, kizárásos alapon a fűtés mátrixban (lol, eufemizmus) kellett legyen a baj, tehát elővettem a Haynes könyvet meg a Youtube-ot, és kiderült, hogy annyira nem bonyolult ügy az. Szemben a ma forgalomban álló autók túlnyomó többségével, a fűtés nem a műszerfal mögött van, hanem alatta lóg egy pléhdobozban, amit összesen két csavar és két fül tart. A hűtőkör gumicsöveit kell lekötni két bilincs oldásával, edénybe felfogni a kifolyó fagyállót, utána már simán lejön az egész hóbelevanc, állította youtuber, szakirodalom és Balázs egybehangzón. És tényleg, pont így történt.

Tehát ott álltam egy szép csütörtöki napon a tudattal, hogy a kocsi fűtőradiátorát valaki már egyszer szilózta, de mindegy, mert ereszt, fagyállóban tocsog minden körülötte. Honnan szerzek ilyet? Meddig lesz hűtőkör híján mozgásképtelen a kocsi? A választ Balázs adta meg, aki elrakott egy hirdetést korábban, és azonnal előtúrta – kiderült, hogy egy kis zuglói alkatrészbolt tart ilyet. Ez oltári mázli, mert angol céghez méltón Miniben csak én fel tudok sorolni (most már) háromféle fűtőradiátort, pedig a szakértőtől nagyon messze járok. Telefonon másnap délutánra ígérték, szuper.

Közben az alsó, szigetelő szőnyegeket ki kellett mossam autómosóban, mert tocsogott a kicsepegett fagyállótól, viszont januárban nem tudnak a teraszon megszáradni – nagyon szeretett a családom, hogy három napig ezzel a két szürke szőrrel éltünk. Vettem még öntapadós szivacsot is, ablak kerethez valót, lecserélni a légterelő flepni öreg és porladó szivacsát, majd nekiláttam összerakni az egészet. Találós kérdés: angol autóhoz veszel pótalkatrészt, látszatra stimmel, évjáratra stimmel, de valójában stimmel?

Még szerencse, hogy eszembe sincs OT-ra vinni a kocsit, mert így pislogás nélkül nyúltam a ráspolyért. Viccesen egyszerű szerkezet egy ilyen Mini, a fűtőradiátort se tartja semmi a helyén, csak az, hogy körben szivacsokat kell ráragasztani, ezeket szépen odacsomagolták az új mellé. Így végül az én hiányos szerelési ismereteim is elegendőek voltak, elkészült a pléhdoboz, akarom mondani fűtés mátrix. Sőt, sikerült visszatenni elsőre úgy, hogy azóta is cseppmentes a rendszer. Bár ezt-azt csináltam már autó körül, ezzel most azt hiszem megdöntöttem a saját szerelési csúcsom.

És nem maradt el a jutalom sem, az időjárás még akkor vasárnap engedélyezte a próbakört. És végre láttam! Úgyhogy mióta nyáron kitaláltuk ezt az ügyet a barátommal, majdnem fél éve, azóta először úgy igazán vezettem végre a Minit. Remekül ment minden, hangos és pattogós, ahogy kell, és azt is megtapasztaltam, hogy száz körül valahogy kioltják egymást a frekvenciák, csendesebbé és szinte nyugodttá válik az utazás. Ígéretes, mert ha lehet tartós 100-110 km/h tempót megőrülés nélkül tartani, azzal már az Alpok sincs elérhetetlen távolban.

De persze az még odébb van, jóval hamarabb eljött a Tulaj a pályán nyitónapja, amire Anti mindenkit meginvitált a szerkesztőségből, és hát persze, hogy a szlalomra termett Minivel ott volt a helyem. Mondjuk állatira esett, úgyhogy meghúzódtam az óriások árnyékában, de így is kiváló móka volt.

Az ablaktörlők magukhoz tértek a használatban, a páramentesítés még zuhogó esőben is fenntartott legalább két tiszta foltot kilátni, a kocsi nyikkanás nélkül tűrte, hogy óra ellen hajtom, sőt, nem is maradt szégyenben az időmérésen, szóval minden a lehető legjobban alakult. Alig várom, hogy kitavaszodjon!

Korábbi fejezetek:

Így került hozzám a '91-es Cooper

Eképp ébresztettük fel 9 év garázslakás után

Hirdetésblokkolóval néznéd éppen a Totalcart, és ettől mi éhen halunk.

A TC olvasása ingyen van, de a működtetése nem: szerzőink és családjaik táplálkoznak, és ami fontosabb: rendszeresen tankolnak, pénzért.

Kérjük, engedélyezd a TC-n a hirdetések megjelenítését, vagy ellehetetleníted a működését annak, amit épp olvasni szeretnél.