Elátkozott, vásárlás után ki nem kapcsolt hirdetésfigyelő, aki minden hajnalban megpróbál autóvásárlásra csábítani, akkor is, amikor már tényleg nincs szükségem rá. Gyenge voltam, most pedig itt állok két darab öreg, pontosan ugyanolyan típusú és színű Lexusszal, mert nem tudok uralkodni az impulzusaimon.
4 évet állt egy féltető alatt, fotóin centis porréteggel, rendszám nélkül, egy másik ugyanolyan autó és egy fűnyíró közé ékelve, a leírásában pedig csak ennyi állt: gyári sport, műszaki nincs. Azonnal tudtam, hogy telefonálnom kell, rendkívül csábító ára és az enyémmel színkódra pontos egyezése miatt úgy voltam vele, ha nem teljesen vállalhatatlan a kocsi, legfeljebb az alkatrészeit felhasználhatom a sajátomhoz, aztán a maradékot én is továbbadom.
Az eladó már a telefon túlsó végéről szimpatikus volt, elmondta, hogy az öccsének nagy tervei voltak a kocsival, de kiment külföldre dolgozni, és bár bíztak benne, hogy a szeretett autó miatt egyszer hazajön, erre már nincs esély, az autó pedig útban van, olyan embert keresnek, aki nem ígérget, nem húzza az időt, hanem a zsebében van a pénz és elviszi a kocsit. Ekkor már kiderült, hogy az IS200 egyébként magyar papíros és állítólag működik is, az öccs nemrég volt itthon, akkor beindították, mint ahogy rituálisan minden félévben, amikor hazalátogatott.
Tudtam, hogy viszonylag gyorsan kell döntést hozni, mert bár reggel telefonáltam, addigra az eladót már Lengyelországból és Litvániából is keresték – nem meglepő, ezekben az országokban, valamint az angol és ír területeken nagy kultusza van a típusnak, a bontott cuccok jellemzően ezen országok közt cserélnek gazdát mifelénk – ha komplett a kocsi, látatlanban is megéri azt a párszázezer forintot, amit az eladója kér érte. Szerencsére megvárt engem a tulajdonos, ő sem akart volna a szükségesnél bonyolultabb folyamatba keveredni az okmányirodával, ha én megveszem a hagyományos módon.
Másnap délután már az eladó udvarán ácsorogtam. Nem túl frekventált, külvárosi része ez a fővárosnak, ahol az ingatlanosok jellemzően a budapesti lakcímhez tartozó kedvező ár ígéretével csábítják a vásárlókat: tulajdonképpen én is emiatt jöttem, csak nem házat, hanem egy jobb sorsra érdemes autót akartam venni, viszont az invitálás mellé megkapom, hogy inkább zárjam le a robogót, vagy álljak be vele a biztonság kedvéért. Bátor voltam, kinn hagytam. Rétegmérő már csak a jó modor ismerete miatt sem volt nálam, de a centis porréteget amúgy sem akartam volna belekarcolni a mikroszálas kendővel, úgyhogy kizárólag szemrevételezéssel éltem meg az első benyomásokat: basszus, ez az autó szép.
A matt fényszóró, a pókhálók tömkelege, a lakksérült felnire évek alatt rászáradt fékpor mögött kell egy elvetemültség, hogy az ember meg akarja látni, de intakt az autó, ami előtt állok. Óvatosan körbejárom, mert egyik oldalon csirketáp, másik oldalon egy, a 2JZ motorja miatt bontásnak indult, de szintén évek óta álló IS300, harmadik oldalon a téglafal állja utamat, rendesen körbejárni igazából nem is tudom, de látom a részletein, hogy ez a tárgy egy, azon kevés IS200-túlélők közül, amik komolyabb balesetektől és szétfaragásoktól mentesen úszták meg az elmúlt 24 évet. Mindene vonalban, szintben, helyén, az ajtó pedig olyan hangon és feszességgel nyílik és csukódik, mint újkorában. Körülbelül itt vesztem el.
Nagy kulcscsomóval tér vissza az eladó, a két távirányítós és az egy szervizkulcs egyaránt megvan a Hollandiából behozott autóhoz, ilyenkor azért megdobban a hozzám hasonló őrült szíve, és miután a rend kedvéért ránézek az olajszintre, azonnal meg is próbálom beindítani a kocsit. Frissen töltött akkuval combosan forgat az önindító, semmi rendellenes hang nincs, a motor egészségesen forog, fülre minden a helyén, mégsem kapja el, mégsem indul. Mi a franc lehet? Az eladó sem érti, hiszen pár hete még elvileg hallotta járni. Benzinpumpát nem hallok gyújtáson berregni, de azt a sajátomban sem szoktam, a gyújtás viszont hengerenkénti, biztos nem halt meg, hacsak nem blokkolta valaki, de ezt persze végignéztem: minden biztosíték, relé a helyén.
Mindegy, a berohadt fékeit legyőzve kitoltuk fogságából, hogy legalább nagyjából körbe tudjam sétálni a portékát, közben videótelefon indul Angliába, ahol az autó tulajdonosa elmondja, nincs semmi trükk az indítással, rejtett kapcsolóról szó sincs, ennek pöccre indulni kell, mert ezt mindig tudta. Kivéve persze most, amikor itt vagyok, meg akarom venni, csábítóan jó áron van, de roncsként tárolnom igazából nincs hol.
Gyors döntést hoztam: a sztori kereknek tűnik, nincs okom azt feltételezni, hogy kibontották volna belőle az értékes cuccokat, hogy direkt nyúltak bele valahol, hogy ne induljon be, ráadásul, ha nagyobb baj van vele, a látható alkatrészek értéke is bőven meghaladja azt, amit az autóért kértek, így bátran – ambivalens módon a szállítástól, tárolástól mégis kissé félve – kéz kézbe csapott, nekem pedig nagyon kevés időm volt eltüntetni a 4 éve lejárt műszaki vizsgájú szerzeményt. Porsche Levente ismét megmentett, rövidesen a Cayenne-je mögé kötött utánfutóra csörlőztük fel az IS-t.
Innentől minden ment a maga útján, az autó egy gyors mosás után a garázsomban kötött ki, én pedig biztos voltam benne, a legértékesebb parkolóhelyemről addig nem megy az autó sehova, amíg azt nem a saját lábán teszi, időmet pedig az átírási határidő néhány napja korlátozza. Mivel az eladó tényleg esküdött arra, hogy ez az autó nemrég ment, így azzal kezdtem, ami a legegyszerűbb volt, rendesen feltöltöttem az akkut, és indítózás közben szép szavakat mormogtam az új autómnak, hátha ez majd jobb belátásra bírja, de természetesen mindhiába.
Diagnosztikai munkálataim a teljesen tisztának bizonyuló OBD-s kör után egyből a benzinpumpánál kezdődtek: multiméterrel ellenállást mértem a csatlakozónál, kapcsolási rajzon kerestem ki a megfelelő lábakat, rendben volt. Gyújtáson mértem rá a csatlakozón a feszültségre, de hoppá, itt nem jelenik meg semmi – rohanás előre, a motortéri reléhez, de ott megvan a kapcsolt 12, itt valami nem stimmel.
Volt egy gyanúm, hogy az eladó korábban mégis elfelejtett valamiről szólni, mert több kocsi birtokában az embernek kieshetnek a fejéből dolgok, de közben Pere Laci tanácsára a működő autót felhasználva elkezdtem párhuzamosan diagnosztizálni (mert az embernek mindig akkor esnek ki a leglogikusabb megoldások a fejéből, amikor belülről kerül bele egy problémába), és mivel minden relé ugyanúgy volt, mindenhol ugyanazt mértem a két autón, így simán megcseréltem a két benzinpumpát a két autón: mondanom sem kell, a frissen vásárolt autó egyből beindult, és olyan gyönyörű duruzsolásba kezdett, mintha most állítottam volna le a bolt előtt. Természetesen indítózás közben kellett volna mérnem a csatlakozót, mert a japánok feltalálták a luxusautót, nehogy már gyújtáson halld a benzinpumpa berregését, akkor sem, ha épp 1999-ben járunk.
Engem valamiért lenyűgöz ez a kis hathengeres blokk. Egyáltalán nem erős, de annyira finoman, műszerként jár alapjáraton és fordulaton is, hogy az ember tényleg nem érti, miért nem lehet ilyen járáskultúrájú a világ összes benzinmotorja, és egy valószínűsíthetően többéves olajjal, sok állás után is az első önálló főtengelyfordulatától kezdve némacsendben üzemel, odabent már tényleg csak a fordulatszámmérő 700-ra szegezett tűje árulja el, hogy jár. Volt ilyen autóm régebben is, de meg kellett érjek rá, hogy ezt értékeljem, most van itt a mi időnk.
Oké, a motor jár, de az autó ettől még nem mehet műszakira, annál is inkább, hogy berohadt fékjei miatt még Levente csörlője is megküzdött korábban a trélerre húzásnál, majd hasonló trükk volt a lepakolás is. A kerekeket leszereltem, talán most kerülök először ennyire közel IS200-fékszereléshez. Az első fékek úszónyergesek, de egy oldalon kétdugattyúsak, viszonylag nagyok. Basszus, hiába a hagyományos, korongos visszanyomó szettem, ezen a féken nem alakítottak ki olyan mélyedést, amin átmenne a visszanyomó tengelye, más szerszámom nincs, rohanok a YouTube után, ahol mindenki patentfogóval barmol, nézni is rossz, oké, ide kell egy célszerszám. Közben persze rakom vissza a jó benzinpumpát a működő autómba, mert járni kell valamivel, rendelem a célszerszámot és az új benzinpumpát is.
Pár nappal később jutottam ismét az autóhoz, addigra már benzinpumpával és szerszámmal felvértezve. Az első fék négy dugattyújából három csodásan mozog, a negyedik be van rohadva, a benzinpumpa pedig sem csatlakozóban, sem méretben nem stimmel: a csatlakozót még egy forrasztással megoldom, mert adtak a Marellihez, de a méretet nem, inkább rendeltem egy Kamokát, és mindenkinek ugyanezt javaslom, aki hasonló problémába ütközik, mert annak az előszűrője is pontosabb a gyári műanyagfedélhez. Ja, és még egy dolog: minden tömítés pontos helyét nézzétek meg szétszedés közben, mert nem teljesen egyértelmű minden fent, ahol az egész rendszer szűrővel és pumpával együtt összepattan, az egyik ráadásul nem is egy sima O-gyűrű, hanem egy duplaajkú, lényegében távtartóként és rezgéscsillapítóként funkcionáló tömítés, amit csak gyáriban tudsz rendelni, tehát nagy szívást veszel a nyakadba pár euróért, ha elszakítod: utólag már ne kérdezzétek, honnan tudom.
A féknyerget levettem, felújítószettet dugattyúkkal berendeltem, de a munka lényegi részéért kifutottam Leventéhez, akinek rendes satuja és főleg temérdek tapasztalata van a témában, körülbelül 15 perc alatt meg is volt az új dugattyúk beszerelésével, én meg csak ámultam-bámultam, ennyire profi szerelővel csak azért nem jó dolgozni, mert mire felfogod, mi történik, már rég kész van minden – ha órabérben lennék autószerelő, biztosan nem jutna többre akciós kenyérnél és parizernél.
Miután összeállt a fék, Dani barátommal légtelenítettük, átpumpáltuk rajta az öreg fékfolyadékot, én közben adtam a motornak és a diffinek egy új olajat, majd az aláfekvés és körülbelül 5 méter próba után vizsgaképesnek nyilvánítottam az autót, szerencse is volt, mert a szemre szép állapotú, folyásoktól mentes gátlók tényleg hozták a gyári értékeket, a fék patentül fogott, a motor pedig minden hibakódtól mentesen üzemelt, így aztán egy szabad szemmel látható összeg kifizetése után túljutottam a bürokratikus akadályokon, és hivatalosan is kétszeres Lexus-tulajdonos lettem, és megkaptam az avalonos srácok ámenjét is – nem vettem szart.
Most még az egyes számú a jobb autó, de rajta vagyok, hogy ez rövidesen megváltozzon, aztán pedig... talán annak örülnék a legjobban, ha az egyiket valaki beszámítaná egy hitvány villanyautóba, a másikkal pedig hobbizhatnék tovább kedvemre, de bármi is történjen, az biztos, hogy a sperrt már nem adom ki a kezeim közül.
IS200-as őrültségem korábbi részei:
