Első rész

- ...ehhez pedig erős kocsi kell, nagy motorral. Hátsókerekes de még inkább összkerékkel. Négy kiló körül - fejeztem be a monológot és figyeltem Bandi arcát. Meg sem rezzent, de nem is vártam túlzott reakciót az embertől, aki a 100 ezerért vett, kötélvégen éjszaka hazahúzott, öthengeres Fiat Mareából csinált Nordschleife-kompatibilis autót egy hónap alatt.

Tudtam, hogy a szerkesztőségi Buddhának tetszik az ötlet, mert válasz helyett a gép felé fordulva azonnal túrni kezdte azokat az oldalakat, melyeket már előtte én is túrtam napok óta. Tudtuk, mit keresünk, tudtuk, hogyan kell keresni és egy nap alatt kezünkben volt a lista.

Most menjünk vissza az időben nagyjából addig, hogy eladtuk a Mareát, én pedig ott maradtam a parkolóház tetején, kezemben 405 ezer forinttal. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem lehet überelni (állítólag ezt a szót hamarosan betilcsák, szóval ízlelgessék egy kicsit), a második pedig az, hogy de azért megpróbáljuk.

Bandi egyszerűen kifogta a szelet a vitorlámból és csak azért nem szomorít el ez a dolog, mert ott voltam én is, és ugyanúgy életem meghatározó élményévé lépett elő a padlógáz a Karusselből kifelé jövet.

Valamikor évekkel ezelőtt – a Karotta földből kihúzott, Corolla-romjai felett –, megfogadtuk egymásnak, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk. Sírásból-szopásból pedig volt elég, eljött a nevetés ideje. És megvolt rá a tervem.

De amíg eljutunk addig, hogy elmeséljem, mindenképpen érdemes megvizsgálni azt a kérdést, amely minden józan ember fejében megfoganna: mi a francért nem veszünk normális autót? Hiszen 400-450 ezer forintért már olyan tágra nyílik a horizont, hogy alig látjuk be: csodás állapotú Swiftek, Wagon R-ek, Astrák, Golfok és dízel Xsarák, netán régebbi Corollák... ennyiből már bele lehet ülni egy kis fenntartási költségű, abszolút vállalható közlekedőedénybe és annak boldog tudatában falni a kilométereket, hogy jó helyre tettük a pénzünket.

Sőt! Már vastagon belefér a huncutság és a jóérzés, a hobbi is, hiszen 450-ért már hirdetnek eredeti Swift GTi-t, az utóbbi harminc év egyik legjobb zsebrakétáját, vagy ott a 155-ös Alfa azzal a motorral, amelynél szebb hangú véhatost azóta sem alkotott emberi kéz. Persze, hobbi, szóval költeni kellene rájuk, de ha ott áll az álom a garázsban, akkor mindig meglenne rá az a kis pénzmag. Na és a tudat, hogy valami más, valami érdekes és karakteres. Nem rossz dolog ez, higgyék el, eddig sok tételt kihúztam a bakancslistámról és tudom, mi az, amit egyszer fixen is beállíték a saját panoptikumomba. Nem azért, mert hűderitka vagy egyedi, hanem mert olyan, amilyennek elképzeltem.

Ennyiért már álmodni is lehet kicsit, de használható autót venni mindenképpen. De a Rulettkerék jelmondata a Megvesszük, amit nem mersz, ez pedig hatványozottan érvényes most, mert rajtam a sor. Kell egy ötlet, kell bele rizikó, veszély, küzdelem és persze rengeteg szórakozás, lehetőleg valami olyan célgéppel, amelyre titokban mindenki kíváncsi, csak nincs olyan hülye, hogy belevágjon, vagy túlságosan is befolyásolják az elterjedt tévhitek és előítéletek. Ezért vagyunk itt mi, és álljon itt két ötlet, csak hogy lássák, mi az, amin komolyan elgondolkodtunk és melybe - bármennyire is fájt - nem fért bele sem a Swift, sem a V6-os Alfa.

Az első sztori alapjait Fredrik Sørlie remek videója adta. Elkezdett körvonalazódni egy terv, melynek kulcsa az, hogy jövőre 100 éves lesz a BMW márka. Plusz időközben kiderült, hogy Bavarian Peti (aki balga módon elmorzsolt egy olyan félmondatot, hogy képesek szervizelni bármi legyen is az) remek cimborája Östersund mellett él és alkot évek óta, méghozzá olyan pozícióban, amely jelentősen megkönnyítené azt, hogy egy sperrdifis, kéziváltós E34-gyel csapassunk egyet a helyi srácokkal, szöges gumival a befagyott tavak egyikén.

Csináltam már ilyet és zseniális érzés, de mindig is szerettem volna kipróbálni elrúgni a jégen mondjuk 160-as tempó fölött, az azért highlife. Odafelé belógnánk a BMW Motorsport múzeumának nyilvánosság előtt nem igazán nyitott helyeire, majd átzúznánk komppal Kielből Oslóba (ez alatt lehetne pihenni és dolgozni na meg meginni egy sört), majd onnan fel Östersundba, ahol lenne szállás a cimbinél, beszereznénk pár használt szögest, csapatunk egy nagyot a tavon a helyi arcokkal, aztán Helsinkin keresztül hazazúzunk a Baltic Highway-en, érintve a csodálatos és gyönyörű balti országokat, lapjával, ahol lehet.

Ehhez egy közepesen széttaposott E34 kell, abban elférne minden cucc, kísérőautó gyanánt pedig a Bavarian melós Ford Rangere, az majd kiszed minket innen-onnan, ha netán beesnénk, mert elénk ugrott egy izé... jeti, valahol a kihalt északon. Nem kell hozzá különösebben jól felkészített autó, hiszen télen pont megfelel az utcai futómű és fék, egy két és fél literes (M20B25 vagy M50B25) E34-est pedig csuklóból tesznek üzembiztossá a srácok, ráadásul a büdzsébe is beleférne.

Saccra kb. hétezer kilométer, legalább tíz nap, ennyivel számoltunk, de a célegyenesben aztán fiókba raktuk a történetet, egyszerűen azért, mert iszonyúan sokba került volna. És ebből a 2-3 millió forintból az autó vételára csak egy apró rész. Az üzemanyag, a komp és a nem várt kiadások már húzósabbak, ráadásul a Rulettkerék már pörög annyi ideje, hogy tudjuk: az elején a szponzorok sem hisznek a sikerben és jellemzően a száguldó vonatra ugranának fel később, ez főleg a Marea-projekt alatt lett világos (ó, dehogy, a Volvo ebből a szempontból még rosszabb volt, ott utolsó perces kapálózások voltak - Csikós). Így viszont nem lehet kalkulálni még a fix kiadásokkal sem, nem beszélve az esetleges gebasz-faktorról, ami azért vastagon ott lógott minden eddigi Rulettkerék-kaland felett.

Fájón ugyan, de el kellett engedni ezt az ötletet, bár a típus fennmaradt a rostán, hiszen a harmadik projektváltozatba is éppen belefér, de ez a sztori elment. Egyszerűen a Rulettkerék 3 elején nincs ennyi lőszer betárazva. De nehogy már ne oldjuk meg.

A másik ötlettel csak rövid ideig foglalkoztam, már csak abból az okból kifolyólag is, hogy a végére nem maradt volna eladó autó, így megszakadt volna a kontinuitás. Annyi lett volna a történet, hogy valahol Budapest közelében átugratunk a Dunán úgy, hogy közben a közepén dobbantunk egyet egy pontonról. Nyilván kevés esély lett volna a sikerre, de simán bevállaltam volna. Pár hozzávetőleges számítást elvégeztettem az egyik nagy koponya cimborámmal, de túl költséges lett volna ez is, nem beszélve az engedélyezésekről. Eh, semmi sem egyszerű, de legalább láthatják, ha elborult dologról van szó, akkor benne vagyunk mindenben, ami egy kicsit is felrázza a hazai állóvizet és az, hogy öregszünk, nem jelenti okvetlenül azt, hogy elfelejtettük volna, honnan jöttünk.

A végén a harmadik terv lett a nyerő, ez sokkal költséghatékonyabb, de (és egy ilyen projekt kidolgozása fejléces papírral kezdődik és várható költségek rubrikával végződik, szóval van vele meló) úgy gondoljuk, hogy hozza majd a szintet, amit elvárnak ilyenkor tőlünk és tőlem. Hogy ügyvezetőnknek milyen csoda folytán sikerült rábólintania, nem tudom, de talán hisz benne, ezért. Megyünk külföldre, a hegyekbe több napra, ez a lényeg. És olyan autó kell hozzá, amelyik erős, sokhengeres, szívómotoros, és ha lehet, összkerekes, de minimum hátul hajt. Jól jön az a hegyek között, hólánccal vagy anélkül. Úgyhogy 400 ezer forinttal a zsebünkben, Stump Andrissal kettesben ismét nekivágtunk az országnak. A terv megvan, a kiszemelt autók is: lassú pusztulás, glamour, nagypálya és persze szopóroller. Sok henger, póver és hang. Minden furmányunkra és ismerősünkre szükségünk lesz majd, de ez atom lesz, Cowboys from Hell, azt garantálom. Ez itt a Rulettkerék 3. Megvesszük, amit mi sem mernénk.

De ez már a következő történet...