Így láttuk mi 2016-ot - 3. rész
Elszaladt egy újabb év, a mögöttünk hagyott hónapok viszont korántsem voltak eseménytelenek a Totalcar gépházában. A Faluvégi Farolások és Parkoló Parádék mellett meg is Hódmezőrültünk. Közben pedig megjelent nálunk jóval több mint ezer hír, mintegy százharminc közéleti cikk, közel kétszáz teszt, és negyvenszer szólt az Égéstér. A kollégák nem is voltak könnyű helyzetben, amikor feltettem nekik három kérdést: melyik tesztautót szerették a legjobban, melyik volt a legkellemetlenebb, és melyik fotó a kedvencük 2016-ból? Évösszegző sorozatunk harmadik része.
Csikós Zsolt, újságíró, Év Autója-zsűritag
Idén képtelenség, sőt, őrültség mást ide tenni, mint az új Alfa Giuliát, annak is - kapaszkodjanak meg - a legolcsóbb, leggyengébb, leginkább agyonhallgatott verzióját, a kétliteres, kétszáz lóerős, de természetesen flepnis váltóval szerelt alapverziót. De mégsem ezt sztárolnám, mert a kedvenc tesztautóm egy motor volt, méghozzá egy ősmotor. Opel Motoclub 500 T-nek hívják, 1928-ban készült, felfújható nyerge van, autós technikával készült váza és új korától Magyarországon lakik. Az, hogy vezethettem, nemcsak óriási lehetőség volt, ami nem adatik meg bárkinek, de maga az élmény életem tíz legkomolyabbja közé tartozott, egy egyszerre baromi nehezen vezethető, de megfelelő ráhangolódással mégis kényelmes, egyben jól motorozható gépet ismertem meg akkora steampunk-flash-sel, hogy napokkal később is szédültem utána. Mindenképpen ezt jelölném a 2016-os kedvencnek:
Pár cikket hadd vegyek elő, mert talán nem sikerült jól a címadás, de valamiért fontosak. Egyik az, amin a legtöbbet dolgoztam idén és súlyos a mondanivalója - ez a veterán járművek árainak alakulásáról szólt:
A másik a világ legöregebb Toyotájáról szóló írásom, amely mögött a sztori egyszerűen hihetetlen. A harmadik pedig egy végtelenül riasztó és szánalmas Rolls-Royce-bemutatóról szól, amit a Genfi Autószalonon éltem át, bocsánat, ha került bele némi irónia.
Legutáltabb tesztautóm:
Mi sem könnyebb, mint ezt kiválasztani - a csodával határos állapotban szalonúj állapotban megmaradt, hamvas Lada Samara, bocsánat Forma. Ötezer kilométer volt az órájában, de egy csongrádi, Pannónia-motoros, bontott Zsuk-váltós csettegő minden precizitását felvonultatta. Borzalmas minőség, szagok és működési kultúra, az egyetlen ígéretes eleme a motor, amely viszont lépten-nyomon leállt - oké, ezt betudom a szmötyinek a tankban. Ma sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek, ha eszembe jut:
Kedvenc fotóm:
Hogyan legyen EGY kedvenc fotóm? Hiszen a képszerkesztőben 91 oldalnyi képemet lapoztam végig ehhez a válogatáshoz, oldalanként 25 fotóval. És a legjobb anyagot, a Tesla Model X-et be se tudtam venni a szórásba, mert amikor most ezt írom, az a szett még nincs benne a galériában - csak tudom, hogy benne lesz. Nem tudtam négy fotó alá menni, mind valamiért nagyon kedves.
Egyik nagy kedvencem a Lync&Co berlini bemutatóján készült. Az új autó reflektoroktól megvilágítva áll egy pódiumon, de a kép sarkában, ahogy kisgyerek fél a sötét szobától. Mert sötét, az bizony van, s az a sötét több száz, rettentő szkeptikus újságírót takar. Ha egy képbe lehetne tömöríteni egy bemutatót, hát ez lenne az.
Másik favoritom Szicíliában készült a saját Mercimről, amint a naplemente utolsó fényeiben, az egyik utolsó ott töltött napunkon a San Vito Lo Capót nézi. A piros lámpa a behúzott rögzítőféket jelzi, tehát tudjuk, hogy közben halkan kertyeg a motor, a csillagon tükröződik a múló nap fénye, de a navin már ott a szállás felé vezető út - ami már a búcsú.
Ha eljutok Goodwoodba és szerepelnek a felfutón ősautók, azokból egy képet mindig be kell tennem, mert mindennél érdekesebbek. Ez itt egy 1905-ben készült, sorhatos, 19,5 literes motorral szerelt Fiat Isotta-Fraschini sebességi rekorder. Egynek jó lesz...
Az utolsó kedvenc pedig az év legjobb sajtóútján, a namíbiai Hilux-bemutatón készült. Aznap éjjel a semmi közepén aludtunk, sátrakban, hajnalban már iszonyúan fáztam, ezért felkeltem, felöltöztem, és kimentem fotózni. Hiluxaink a poros napfelkeltében várják az aznapi gyilkos megpróbáltatásokat - előtte is, utána is zseniális volt minden, ami történt. A vicc az, hogy csak sejtettem, hogy érdekes kép lesz, mert a keresőbe pillantva szinte semmit se láttam. De lőttem egyet alá, egyet fölé, egyet középre, s lett fotó.
Máth Dávid, újságíró
Kedvenc tesztautó: Mivel csak két tesztautó volt nálam az évben, muszáj bevonnom a merítésbe a sajtóutakat és a Kia Soul-os villanytúrát, de úgy meg nagy a szórás. A GT40-es spái úton ingázásra használt Focus RS nagyon kéne, de ha hülyegyerekautó, inkább a Cooper JCW. Amúgy meg, a hétköznapokra nem kéne több egy Soul EV-nél, ha meg kell a hatótáv: Mazda 3.
Legrosszabb tesztautó: Legrosszabbat nem, feleslegesebbet tudok csak: a Mazda 3 sajtóútját. Az autó még mindig hibátlan, de máskor kétszer meggondolom, odaadjak-e két napot az életemből egy új fényszóróért.
Legjobb fotó: Nem totalcaros, de legalább autós. Valahol Dubaj és Rász el-Haima között állunk egy méltán ázsiai piacos Mitsubishi Attrage társaságában. Ez volt a második nap a bérelt autóval, itt már bíztunk benne, hogy a hülye hangú 1,2 benzines nem hal meg a fullra hajtott klímától (máskülönben egy fekete autó itt-ott repedt szélvédője védett volna a kinti negyvenhét foktól, míg jön a segítség). Ennek az optimizmusnak a bizonyítéka látható a fotón, konkrétan le mertünk hajtani a forgalmas, biztonságos autópályáról. Sőt, aztán a lehajtóról is. Ez itt már egy homokút, lényegében a sivatag pereme, háttérben a pályával. Az autófotózási szabályok alapján nyilván ciki, hogy nem szemből süti a nap, de a Ráktérítőn augusztusban ez már haladó feladat, én meg szar fotós vagyok.
Lendvai Zsolt, újságíró, címlapszerkesztő
Nem volt nehéz kiválasztani a kedvenc tesztautómat. Egyrészt azért, mert nem volt belőlük sok, másrészt pedig vezettem egy LÁNCTALPAST! Oké, gumilánctalpas, de az most mindegy. Amikor Borbás Peti barátom felhívott, hogy kipróbálhatnánk egy katonai Volvót, rögtön rápörögtem a témára, és nem is kellett csalódnom. A másik, ami nagyon tetszett, az az új MX-5 volt, de arról nem én írtam, csak besegítettem a logisztikába.
A legkevésbé talán a Hiluxot szerettem, mert közlekedni az automata váltója miatt nem volt jó vele, ahhoz pedig, hogy rendes teherautóként nézzek rá, hiányoztak a rögzítési pontok a platóbélésről. Összességében azért ez sem volt borzasztó.
Fotóból nem túl nagy a merítési lehetőségem, de végre elkezdtem ismerkedni a behúzottak készítésével. Van hova fejlődnöm, de ezt már tudom vállalni.
