Csak győzd kapkodni a fejed

A genfi szalon Mercedes-standjába mindig belefullad az ember, részben mert annyi az újdonság, ami egy napra elég, részben mert meg moccanni se lehet a tömegtől.

Már amikor a Brabus/Smart/Mercedes-Benz feliratok felé eveztem, éreztem, hogy végem, ha itt rendesen tudósítani szeretnék. Szellemi és testi épségem megőrzése érdekében úgy döntöttem – kétféle dologgal foglalkozom: a) ami egyben nagy tétel újdonság, b) amihez a fetisizmusom odavonz.

Utóbbi, tehát b) pont esett útba először, így az öregekkel kezdtem. Merthogy Stuttgartban elkészítették a mostani SL egy ünnepi verzióját, a „417 Mille Migliát”, egy hatvanéves győzelem emlékére. 1955-ben ugyanis a fent nevezett versenyen egy szürke 300 SL nyerte el a szériaautók első díját a Mille Miglián, 11 óra 29 perc és 21 másodperc alatt futva le az 1597 kilométeres futamot, amely Bresciából keletnek indulva, egy kanyarral Rómánál fordult vissza, s délről, Toszkánán át cuppant vissza Bresciába. Az a bizonyos autó a 417-es rajtszámot viselte, s összesítésben is ötödik helyezést ért el, megelőzve számtalan, versenyképesebb kategóriában induló speciálgépet. Innen a 417-es szám.

A 2015-ös SL annyira nem érdekelt, selyemfekete a fényezése, van rajta nagy kerék, piros díszítések és többe kerül, mint a szériaváltozat, vegyék, biztos klassz. De itt volt az az eredeti 300 SL is 1955-ből. Én annál akadtam el. Tudják, a gyári 300 SL-ért nem rajongok úgy, mint általában mindenki, túlságosan látom benne az utcai autót, az ötvenes évek sportkocsijai nem úgy néztek ki, közel sem húzta le őket az a sok króm, pláne az orrukon. De így, ütköző nélkül, nem a dögunalom ezüstszürkében, hanem ebben a meleg, sima sötétszürkében, bogárterelő plexivel a szélvédő előtt, küllős helyett lemezkerékkel – na erre mondja az amerikai, hogy drop dead looks. Körbesóhajtoztam háromszor az autót, felidéztem, amikor egy ennél valamivel több használati nyomot viselő hasonlót a seggem alá tolt a Mercedes (azóta is hálás vagyok érte), majd odébbálltam.

Csak hogy belebotoljak a Brabus standjába. Ahol természetesen megint nem az utca emberének szánt, nagykipus, szétszteroidolt, trükkfényes, 2015-ös erőművektől, a fő attrakcióktól állt el a lélegzetem, talán majd Máth Dávidéknak egy másik cikkben, hanem – tudom, szánalmas, egyesek milyen kiszámíthatók – a placcon álló három veteránkorú Mercedestől, a Brabus valamelyik ága ugyanis restaurátori munkát is vállal. A munka minősége láttán úgy döntöttem, az árazásukat felesleges lenne megismernem.

Egy 3,5-ös, kicsi V8-assal hajtott Fecske-kabrió feketében (szerintem minden idők legszebb Mercedese a harmincas évek SSK-ja után, de ne keressék rajta a fecskefarkat, a kupén és a kabrión nem volt olyan), egy zöld Pagoda, s egy babaszappan-kék, már tárcsafékes, de tetejét vesztett, tehát a Mille Miglia-győztes kupénál eggyel újabb 300 SL ácsorgott ott.

Mind-mind rettentő közeli rokonai az én Dezsőmnek, mind a hatvanas évekből, és valamennyi alatt tükör, hogy a szalonlátogatók ne csak a hibátlan belső terekben, krómokban, vonalakban és fényezésekben gyönyörködhessenek, hanem lássák: alulról is ugyanolyan gyönyörűek ezek az autók. Miután kiájuldoztam magamat, azért a bennem motoszkáló ördög csak megszólalt: ezekből az autókból annyira sikerült eltüntetni a patinát, hogy lélektelenné váltak – az én Pontonom a hasonló műszaki- és karosszériaállapot ellenére megtartotta kissé kopottas maszkját, ütközőit, eredeti belső terét, így sikerült régi autónak maradnia. De félre az öreg roncsokkal, hatoljunk be Mercedes-országba!

Mert azért az én szemem is könnybe tud lábadni új autótól, például az SLS-AMG GT3 utódjától, a szinte teljesen szénszálba öltöztetett, full állítható futóműves, nyitott csöveken át üvöltöző, száraz karteres, 6,3 literes, V8-as motorú, gyorstankolós, nagyszárnyas Mercedes-AMG GT3 kupétól.

Ez az FIA GT3-as szabályainak megfelelően épített versenyautó nem forgalomképes, viszont pályán feltehetőleg rendkívül ütőképes lesz, hiszen közvetlen elődje 187 győzelmet szedett össze a versenysorozatban 2010 óta Dubaiban, Bathurst-ön, a Nürburgringen és Spa-Francorchamps-ban. És gyönyörű.

A Mercedes nagyon ráérzett mostanában a formatervezésre, ez a kicsi, domború gyurmafenék, ami nekem nagyon is az ötvenes-hatvanas évek Ferrarijait, Abarthjait, Listerjeit és Zagato Astonjait idézi, istenien passzol az új stílushoz. Már az új AMG GT-től is elolvadok, de így, ebben a gonosz, szürke színben, ezzel a szárnnyal, ezeken a kerekeken, így megültetve tényleg a megtestesült agyvérzéses gyönyör az egész.

Sajnos kinyittatni nem tudtam (egyébként a kocsi a stand hátulján a fallal elválasztott Mercedes-büfé előterében, eldugva állt, s csak az láthatta, aki szánt szándékkal bement oda), de annyit azért elmondok, hogy olyan pici, szarvasbőr-bevonatú, sokgombos, leszedhető kormánya van, mint az F1-es autóknak. Elélvezős gyönyör ez, kinek kell nő, ha ilyenje van?

A frusztrációm azonban csak fokozódott, ahogy továbbhatoltam a Nagy Mercedesstand-felemésztős Tervemben. Egyszer csak ott álltam a Mercedes-Maybach Pullman mellett. Álltam... Mit álltam, gyalogoltam, basszus, mert ezt az autót egy nézőpontból befogadni nem lehet, ehhez minimum túrabakancs, még inkább Nike Air cipő kell (és jó fizikum) hogy valaki körbegyalogolja.

Lehet röhögni azon, hogy hosszú évek masszív erőltetése után hogy befürdött a Mercedes a Maybach márkanév feltámasztásával, és hogy az egyszerűbb utat választó, a forró névbe magát bevásároló BMW és VW mennyivel jobban járt a Rolls-Royce-szal és a Bentley-vel, de amikor a vereség szimbóluma itt áll előttünk a maga hat és fél méteres megvertségében, azért szűk lesz kicsit az inggallér, párás a szem. Mert azt azért mindenki érzi, hogy az új S-Mercedes ma nagyjából a technika csúcsa, amit kényes popó alá tolhat az iparág, és az az érzés, hogy egy ilyen Maybach-Mercedes Pullman, micsoda monolit carrarai márványtömbje az autóipari exkluzivitásnak és a hozzám hasonló prolik által már felfoghatatlan távolságban levő hedonizmusnak, nos az az érzés olyan tömör, hogy szinte neki lehet dőlni.

Egy milliméter híján tehát 6,5 méter hosszú (nyilván csak a véletlen műve), hatliteres, biturbós motorja 530 lóerős, s 1900-as fordulattól tolja a maximális, 830 newtonméteres nyomatékát – már itt megfordul az emberrel a világ. Ha hozzáteszem, hogy a hátsó két páholyszéke 19 és 43,5 fok között dönthető, nappabőrrel varrott kispárna is jár a székekhez, s az elválasztó üveg nemcsak elhúzható, hanem elektronikusan opálossá is változtatható, érezzük, hogy itt nincs szarral gurigázás, ez rendes diktátori kivitel, ami után Idi Amin és Ceaușescu is megnyalná mind a tíz ujját.

De ó ti derékszögű, morózus sváb istenek, a halandó szava nem hallik fületekig, szentélyetekbe csak a kiváltságosok léphetnek be – tolul a számra, amikor háromszor is megpróbálom átlépni a kordont, hogy az autó közvetlen közelébe férkőzzek és mindháromszor úgy érzem, mint a tüntetésen, amikor a „Ruszkik haza!, „Viktátor” és „Gyurcsántakaroggy!” elfogadott szalonképességén belül maradó jelszavak helyett mondjuk valami értelmeset kezdenék skandálni – a rend figyelő őrének erős és szinte láthatatlan karja elragad, mint Miele-centrifuga fullos fordulaton.

Keresek fontos embert, magyarázom, Év Autója, lenni magyar, Mercedes-rajongó, gondolkozom, hogy megmutassam-e a Ponton vagy valamelyik állólámpás képét a telefonon, de rájövök – ezek a rossz, öreg, Volgának látszó tárgyak nemigen hatnak meg egy elvágólagos divatba és fémkeretbe öltöztetett német new-yuppie-t. Végül az egyiknek megesik rajtam a szíve, megmondja, autót kinyitni nem lehet, mert jön valami delegáció, de a korlát mögé léphetek, és befotózhatok az ablakon. Pff, a Mercedes is úgy értelmezi az információszolgáltatást, mint egyesek az üvegzseb-politikát. Mindegy, belövök kettőt, tényleg nem evilági, ami odabent van, úgy látszik, látszik rajtam, hogy a potom 150 millió forintos alapárat is képtelen lennék leszurkolni ezért a romért, extrákat meg végképp biztos nem kérnék.

De van még a standon, ami izgalmas, annyira, hogy a frissiben osztott, nyomtatott sajtóanyag nem is ír róla, csak pendrive-on kapok infókat. Úgy hívják, GLE Coupé. A Mercedes szerint ez egy új, sportos, a kupéság és a szabadidőautóság összeegyeztethetetlen fogalmait látható sorja nélkül, krémesen összepasszintó csodajármű.

Szerintem meg egyszerűen csak egy BMW X6-os, az autófajta, ami az újak közül egyszerre a legjobban undorít és lenyűgöz – undorít, mint társadalmi jelenség, lenyűgöz, mint műszaki alkotás. Egy bazi nagy, fenyegető terepjáró ez is, a hatalmas kerekek fölött egy olyan bódéval, amely a sziluettjét alapos torzítgatás után valóban talán igazi kupékról vette. Hogy miért nincs végre egy autógyár, amelyik ilyenkor azt mondja – kérem, a BMW jól csinálta, ilyen kell a látens kisebbségi komplexusokkal küszködő dúsgazdagoknak, akkor most mi is kérünk egy szeletet a szegmensből –, nem tudom, de a GLE Coupé simán egy koppintás, ahogy a Honda FR-V-je is egy Multipla volt, vagy Opelék Adamja is egy új Mini akar lenni.

Ettől a GLE Coupé még jónak ígérkezik, és röstellem bevallani, de kívülről nekem még tetszik is. Rajta van az az oldalsó domborítás, amit annyira szeretek az új Merciken, megvan a maszkja, ami szintén csinos, és leginkább a csibefenékre emlékeztető, gömbölyű fara jön be, amiben pedig érzem az AMG GT áthallásait. Egy kellemetlen jelenség, de ez legalább egy szép autó, szemben az X6-ossal.

Bent nekem kicsit túlságosan szabványos, kicsit el is túlozták a csillogást, a kevlárutánzatot és a kapcsolómennyiséget, de azért hozzáteszem: az autó, amibe sikerült beleülnöm, egy GLE 63-as, azaz egy AMG tuningolta, fullos valami, négyliteres, 510 lóerős V8-assal. Ki tudja, a szerényebb verziók talán kerekebbek.

Alapvetően mindegy is, nem tudom elképzelni, hogy ez az autó ne legyen óriási siker, igazolva, hogy a jó ízlés és a pénz nagyon ellenkező irányba indultak az utóbbi években. Nézeteimet igazolja, hogy brutális a tömeg, pedig a Mercedes borzasztó sokat bérel a drága genfi négyzetméterekből, de az érdeklődés így is messze meghaladja a stand befogadóképességét. Vérző szívvel, de inkább menekülőre veszem a dolgot, úgy érzem magam, mint valami hosszabb karácsonyi bevásárlás utolsó mozzanataiban az egyik népszerűbb plázában. Verejték, szédülés, fülzúgás, instant menekülési vágy.

Meghagyom a többi izgalmat a frissen érkezetteknek, pedig tényleg lett volna még. Inkább csak felsorolom őket, csak remélni merem, hogy a hírszerkesztők kaverolják valamennyit, mert sok van:

– V osztály konnektoros hibrid tanulmány,

– Portáltengelyes, 22-es kerekeken guruló G500 4×4 a négyzeten szuperterepjáró (Pistáék szerintem ezt még megírják, látom a képekből, hogy lebzseltek körülötte elég sokat),

– Újfajta módon egyedivé tehető S osztály,

– A C erősebbik hibridje (a C300e után) a C350e,

– AMG C63 és C450 AMG 4Matic,

– CLA Shooting Brake (azaz sportkombi),

– CLA 45 AMG Shooting Brake (csak kétliteres, négyhengeres a motor, kár nagyon izgulni),

Búcsúzom, álmodjanak önök is csillagokkal. És ne felejtsék el megszámlálni őket.