Amióta megvettük, azon rimánkodtunk, hogy beinduljon. Pedig az csak a kezdet volt, az alaptábor, ahonnan egy kis hozzáedződés után egyből a csúcsra akarunk törni.
Ha bármelyik másik autót vesszük a tucatnyi közül, amiket megnéztünk, valahonnan innen indultunk volna. Megérkezik a garázsba, kicsit átnyálazom, hibalistát írok, és nekiállunk a felkészítésnek. A Mareával már addig is mozgalmas volt a műsor, amíg egyáltalán megszólalt a motor. Dőljenek hátra, a folytatás sem lesz unalmas.
Most már értem, miért volt Csikósnak a szokásosnál is ziláltabb a sérója, amíg a Rulettkerék első epizódjának sztárjával, a Volvóval járt. Egyrészt le kellett szállnia imádott robogójáról, és megbékélnie egy autós sanyarú sorsával, másrészt azokkal komoly időbeosztási kihívásokkal kellett szembesülnie, mint nekem most, a Mareával. A kitalálás, szervezés, alkatrészvadászat és hasonlók önmagában elviszik egy magamfajta, megfontoltan dolgozó ember munkakapacitásának felét, és akkor nem beszéltünk még az igazán szaftos dolgokról, a szerelésről, annak dokumentálásáról, és az egész kavalkád megírásáról. Íróasztalomon mintha mostanában a szokásosnál is súlyosabb tornádó söpört volna végig, a telefonomat napközben is töltögetni kell.
Röstellem, tényleg meg vagyok csúszva. Úgy terveztem, pár napos spéttel megírok mindent, ami a Mareával történik, de a mai napig nem sikerült utolérnem magam. Ezért szpoilerezzük szét az Égéstereket, ezért vagyok lemaradva a betűkkel, mert közben a racsnis kulcsnak is pörögnie kell. Cefetül élvezem, hogy munkaidőben szerelhetek, de elszámítottam magam a tartalomgyártással. Ez van, igyekszem átrendezni az időrendemet, de minden nap történik valami, csak úgy lenne esélyem, ha két hétre rázárnám a Mareára a garázsajtót. Azt pedig nem fogom.
Amíg nem indult a motor, minden mást lenyomtam a tudatalattimba, nem foglalkoztam vele, hogy beesik a kuplungpedál, hogy milyen a futómű, hogy az egész fülke egy nagy ganédomb. A tönkrement akksi helyett se vettem újat, inkább bikakábellel vacakoltam; úgy voltam vele, hogy addig nem tapsolom el a pénzt, nem ölök bele energiát, amíg nem köhint legalább egyet a primadonna.
Eljött a pillanat, gyönyörűen gurgulázott az öthengeres a garázsban, csak kiállni nem tudtam vele. Egy kuplungmunkahengert, gyorsan, kiáltottam a Totalcar Áruház ügyeletesének a fülébe, meg csapjátok hozzá a legkönnyebb akksit, ami még beindítja. Kigurultam az aknáról, a Belsőség-találkozóra vezetett az első utam.
Atyaúristen, micsoda orgánum. Az öthengeres Marea egy hang, semmi más nem érdekes. A vészjósló morgás alapjáraton, az öblös gurgulázás középtartományban, a dühös darálás fordulaton: egyszerűen nem lehet betelni vele. Boldogan tankoltam bele először egy tízesért, aztán útközben már kevésbé boldogan még egyszer annyiért, mert megint kigyulladt a kis narancssárga lámpa. Annyit azért nem eszik, hogy húsz litert benyeljen a Budapest-Bánk távon, csak valószínűleg néhány grammal a tankban hoztuk el.
A fordulatszámmérő hülyeséget mutat. Először addig húzattam csak, amíg a mutató el nem érte a hétezret, de nyilvánvalóan nem forgott annyit. Majd ha le lesz cserélve az olaj, megküldöm, addig inkább óvatosan. Így is kezdtem kapiskálni, milyen karakter a Marea. Nem ugrik nagyot, mint egy hot hatch, de nagyon egyenletesen húz, és tempónál sem fogy el. Százig nem is tűnik erősnek, nagyon hosszúak a fokozatai, de száz fölött elkezd vicsorogni, és nem engedi a csontot. Túlzás lenne tudatos választásnak nevezni, hiszen egyikünk sem vezetett annak előtte öthengeres Mareát, de a Nürburgringhez elég jól passzol ez a fajta menés.
Meghökkentően kemény a rugózása is. Vakteszten bárki sportfutóműre tippelne. Pedig széria rugók vannak benne, valamilyen lengéscsillapítókkal, de utcára én ezt simán túl keménynek bélyegezném, főleg egy szedánnál. Nem baj, nekünk pont ilyen kell. A váltó pontos, egyik szinkron sem reccsen. Egy olasz autónál csoda.
Eddig a pozitívumok. Középtájt ropog valami a kormányműben, gödrökben finoman kopog a futómű, nagy kátyúkban néha reccsen valami egy ordenáré nagyot. Ennél is nyugtalanítóbb, hogy a vízhőmérő fel-le bóklászik. Városban felkúszik háromnegyedig, országúton aztán visszamegy fél alá. Furán mozog, bent rekedt levegőre gyanakszom. Öt ponton kell légteleníteni a hűtésrendszert, ami rég rossz, hiszen egy normálisan megtervezett hűtőkör saját magát légteleníti. Legalábbis nekem az a tapasztalatom, hogy amit itt, ott, meg amott kell légtelenítgetni, azzal mindig csak a baj van.
Szóval kicsit melegszik, de végül bekapcsol a ventilátor, csak nem hengerfejes. A szíjhajtásnál valami surrog, az ékszíj feszítőgörgői már a vezérléscserénél gyanúsak voltak. Nagyjából ennyi az első próbaút eredménye, ami nem rossz. Érzésre meglepően feszes az autó, állapotra jobbnak tűnik, mint az ex-konkurensek, úgyhogy talán mégsem voltam akkora ökör, hogy ezt vettem.
Néhány nappal később már kezd élesedni a kép. Amikor először rákapcsolom a fűtést esőben, jellegzetes szagú gőzfelhő száll fel a szélvédőre, vagyis a fűtőradiátor odavan. A kopogást mindössze a bal oldali stabpálca okozza, minden más gömbfej jó. Ennek ellenére tompa puffanásokat hallani, amikor álló helyzetben megrángatom a kormányt, ami csak a kormánymű lehet, másra nem tudok gondolni.
A stabpálcát kicserélem, a kormánymű egyelőre marad. Leginkább a hőmérséklet-ingadozás nyugtalanít, mert arról valamiért mindig a hengerfejtömítés, rosszabb napokon a repedés szavak jutnak eszembe. De haladjunk lépésről lépésre. Nézzük meg a termosztátot. Azonnal vennék bele egy újat, ha nem tizensokezerbe kerülne. Ezért inkább lebontom az ötcsápú polipot, és megforralom lábosban. Tökéletesen nyit-zár, nincs baja. Valamiért mégis öt kilométer után kezd beállni üzemi hőfokra, ami nyáron fura egy benzinesnél, és le-fel sétál a mutató.
Mindenki nyugtatgat, akinek volt már olasz autója – ezek ilyenek. Nincs odaragasztva a mutató, mint a németeknél, japánoknál, hanem pontosan tájékoztat az aktuális állapotról. A sokadik légtelenítés után elnapolom a kérdést a fűtőradiátor-csere utánra, közben Winkler az első próbaúton felforralja a vizet, mivel elfelejtettem rendesen rázárni a hűtősapkát. Nem vagyok nyugodt, a hűtés versenypályán kardinális kérdés.
Már vakon tekergetem ki-be a légtelenítő csavarkákat, előre tudom, mikor buggyan majd ki a víz. Türelmesen melengetem, majd amikor úgy érzem, tökéletes munkát végeztem, zúgó ventilátorral kiállok a garázsból. Ilyenkor a gyári leírás szerint hagyni kell lehűlni, hát leállítom. Két lépésre vagyok az autótól, amikor olyan hangot hallok, mintha vízipisztollyal lőnének rám. Megfordulok, és már látom is a növekvő tócsát az autó alatt. Csak kicsit forráz le, amíg a motorháztető nyitókája után matatok, utána viszont méteres vízsugárral örvendeztet meg.
Kilőtte az egyik műanyag csavarkát, a fele benne maradt. Ezután cseréltem le az összeset rendes, acél hatlapfejűre. De a melegedési problémán még mindig nem tudok úrrá lenni. Egy délutánt azzal töltök, hogy autópályán nyüstölöm, folyamatosan gyorsítgatva, lassítgatva: olyankor egyáltalán nem melegszik. Ez kicsit megnyugtat, mert egy hengerfejes autó az ilyesmit nem nagyon szokta elviselni, de egyértelműen diagnosztizálni nem tudom, mert a kiegyenlítő tartályba nem lehet belelátni, jönnek-e a buborékok vagy sem.
Viszont amikor beérek a városba, és látom, hogy megindul felfelé a hőmérő, elkezdek gyanakodni a ventilátorra. Kétfokozatú a hőkapcsolója, derül ki, amint belesek a kábelezésre, majd rövid méricskélés után igazolódik a gyanú: nem működik az első fokozat. Egy laza klubdélelőttön kiugrik az előtétellenállás, amelynek eldurrant a hőbiztosítéka, és egy ügyes forrasztással meg is javul. Valamennyire megnyugszik a mutató, de még nem az igazi.
Ellenben közeledik a következő nyílt nap a Hungaroringen. Lehet, hogy megcsúsztam két héttel, de a szerencse velünk van, pont kezd összeállni az autó. Friss olajat kap a motor és a váltó, a kormányszervóból is leeresztem a sűrű, fekete dzsuvát. Szemre is bandzsít az első két kerék, az összetartást még gyorsan beállítom, és már kész is a Marea a referenciamérésre.
Először módosítások nélkül fogok felmenni a Hungaroringre, azokon a gumikon (Wanli), azzal a légszűrővel (ki tudja, milyen), pótkerékkel, emelővel, kis túlzással úgy, ahogy megvettük. Mérünk egy köridőt, ez lesz az alap, aztán nekiállunk reszelgetni, és reméljük, javulni fog.
