Bajkál-túra - 3. rész

Úgy néz itt ki a vallási élet, hogy első Mergen Bator, a bölcsesség istene, vagy mitikus hőse, akit lovon ábrázolnak visszacsapó íjjal, balján sólyommal. Van tekintélye a pravoszláv egyháznak is, de még az orosz óhitűek templomát is becsben tartják. Van továbbá tisztelete Vlagyimir Iljics Leninnek, már csak azért is, mert a főtér gránit emelvényén található Lenin-szobor benne van a Guinness Rekordok Könyvében, mint a világ legnagyobb Lenin-feje.

Az októberi szocialista forradalom vezetője születésének századik évfordulóján, 1970-ben átadott fej 42 tonna bronzot tartalmaz. A Burját Szocialista Köztársaság bölcs vezetői öntethettek volna belőle egy átlagos Lenin-szobrot is, így meg tessék: egy galaktikus szinten egyedülálló fej lett belőle. Van benne egyfajta Monty Pythoni értelemben vett lázadás is, ami kifejezi, hogy Lenin igazából rég nem szellemi vezető, csak egy marha nagy levélnehezék az ország íróasztalán. Vannak tehát ezek a szent dolgok, de akár szentháromságban, akár valami másfajta, alig burkolt politeizmusban utaznak a burjátok, az biztos, hogy a legszentebb dolog itt a zebra. Mármint a kijelölt gyalogátkelőhely.

Nem. Hiszed. El. !!! Közelítesz felé, és lassítanak. Elindulsz, és a fékbe taposnak. Ulan-Ude a világ egyetlen helye az általam bejártak közül, ahol bármikor, csukott szemmel el mernék indulni egy kijelölt gyalogátkelőhelyen. Minden jármű, bármilyen jármű, a szakadt, 86. facelift idejéből származó Volgától az új Land Cruiserig. Lehet persze, hogy nem rendőri zaklatás alakította így, egyszerűen csak udvariasak, mert például a tócsákba is óvatosan hajtanak bele, le ne fröcsköljenek. Magyarázhatod egy magyar tahónak, még egy akadémikusnak is, nem hajtson már kétszázzal abba a rohadt tócsába a buszmegálló mellett, soha nem fogja megérteni. A burjátok bezzeg, na ők születésüktől fogva tudják.

Ulan-Udében nincs metró, csak néhány villamos, melyek többsége mintha a Mad Max statisztériájából jött volna, és a kellékes is sietett a kazánlemezek összetaknyolásával. Buszok bezzeg nagy számban közlekednek, igaz, mikrobuszok, nagy, önműködő oldalajtóval. Hogy ennek van-e valami értelme, nem tudom, nem hiszem, hogy mindez rugalmasabbá tenné egy 400 ezres nagyváros közlekedését, mert így mintha csak többet állnának az autók a délutáni dugóban.

A burjátok a mongolság legészakibb törzse, és bár Mongóliában még nem jártam, úgy tűnik, a burjátok kicsit eszkimósabban néznek ki. Nem véletlen, hogy ha beírod a google-ba, hogy buryat, a buryat women szókapcsolatot adja fel először. Tinédzserkorukig a Björk-Pocahontas vonalon mozdó szupermodell-ígéretek, aztán kicsit elkezd nőni a fejük. Nekem mondjuk bejönnek a cipóképű nők, de a divatvilágban fájdalmasan alulreprezentáltak. Az is érdekes, hogy ha először egy burját nő fejét látod meg, biztos vagy benne, hogy enyhén molett lesz, közben egyáltalán nem; nyaktól lefelé marad a modellalkat. Egy boltban felpróbáltam egy burját süveget, és csodálkoztam is, hogy nahát, jó a méret, mert amúgy nekem szinte minden sapka inkább kicsi. Aztán jött az eladó, és szólt, hogy ne ezt próbáljam, ez a női, tessék, ez itt a férfi; na az kicsi is volt.

A burját nők tehát kifogástalanok. Ahogy az oroszok is – Ulan Udében a hivatalos számok szerint több már az orosz, mint az őslakó, de a látszat ennek ellentmond. Lényeg, hogy alkatilag az orosz nők sokkal alkalmasabbak a modellkedésre, nem véletlen, hogy Ulan-Ude leghíresebb szülötte is egy orosz topmodell, Valentyina Zeljajeva. Ő már persze rég nem itt él, hanem New Yorkban, már az amerikai állampolgárságot is megkapta. Nekem leginkább azért rokonszenves, mert felvállalja a népszerűtlen véleményt is. Amikor pár éve a milánói divathéten kitört a szokásos anorexia-hiszti, lenyilatkozta, hogy nekik az a dolguk, hogy soványak legyenek, tessék már ezt felfogni. És hogy ő sem tiltja meg egy kövér lánynak, hogy irodai munkát végezzen.

És most nézzük meg együtt, ahogy Valentyina Zeljajeva kotyvaszt valamit. Mabel a Csengetett Mylordból már mondja is, hogy "az finom lesz!"

 

Amikor az utazásra készültem, felhívást tettem közzé, hátha találok itt élő magyart. Nem találtam, csak olyat, aki töltött már itt időt, de hazajött. Balázs kérdezte, kell-e idegenvezető, mert azt ismer, de köszönettel passzoltam, hiszen a Lenin-fejhez, meg az óhitűek templomához elvisz a Google Maps is. Na de Balázs nem hagyta annyiban, írt az idegenvezetőnek, hátha majd ő tud valakit. A helyi srác pedig azt válaszolta, hogy egy helyi burját a Hunnu Alapítvány elnöke, van továbbá egy költőnő pár száz kilométerre, Barguzinban (!), aki állítólag Petőfi leszármazottja (!!!%%44). Balázs még a lelkemre kötötte, hogy ha meglátogatnám, semmiképp ne poénkodjak, mert nagyon komolyan veszik Petőfit.

Saját érdekemben nem is utaztam el Barguzinba, ahol a zakkant magyar kazánkirály által elvetett magvak szárba szökkentek. Milyen versei lehetnek amúgy a Barguzin környéki tanyán élő Petőfi-leszármazott költőnőnek? Talpra burját, hí a haza? Neki is van Szeptember végén című verse, Még nyílnak a völgyben a rianások, még barcog a rozsomák az ablak előtt? Ugye, mennyivel jobban járt mindenki, hogy nem kerestem fel Alekszandr Petrovics ük-ükunokáját.

Ulan-Ude nem különösebben szép város. Az első pár órában azt gondoltam, ez már nem is a világ segge lyuka, hanem az aranyér a végbele oldalán. Most már azt mondom, jó kis hely, és pár napot el lehet itt tölteni, de ez leginkább a helyiek érdeme: a burjátok alapvetően cukik, a nőket meg már mondtam. Plusz ugyanaz van, mint húsz éve Albániában: nem nagyon láttak még turistát, így az utazó átkúrása, mint megélhetési forrás egyszerűen nem alakult ki. Minden annyiba kerül, amennyibe, még a taxis se ver át. Turista tényleg kevés van, mert ahogy a Mazda túravezetői is összecsomagolnak, gyakorlatilag kiürül Ulan-Ude egyetlen ötcsillagos szállodája, a Mergen Bator. Reggelinél nincs már svédasztal, étlapról kell rendelni, amit nehezít, hogy a műszakba nem jutott angolul tudó dolgozó. Viszont a csaj legalább kijavít, mikor rosszul használom az orosz tárgyesetet.

Mentségül azt tudom felhozni, mármint számukra, hogy Ulan-Ude 1991-ig zárt város volt, ahová csak különleges engedélyekkel lehetett beutazni, hasonlóan Gorkijhoz. Oké, ez már 27 éve volt, de mivel minimális külföldi vetődik ide, nem lehetnek túl motiváltak a nyelvtanulásra. Pedig a fiatalabb burjátoknak már az orosz is inkább anyanyelv, annyira, hogy az UNESCO felvette a burjátot a világ veszélyeztetett nyelveinek listájára.

Ulan-Ude érdekes fejlődési fázisban van. A Szovjetunió többi városához hasonlóan itt sem kerestek új bálványt Lenin helyett, úgyhogy maradt az összes Kommunyisztyícseszkaja ulica, Lenin utak és terek. Meg persze a szobrok. A legszarabb dolog ilyenkor, hogy annyi a kutyaszar az utcákon, amennyit nemhogy életemben nem láttam, de elképzelni sem tudtam, hogy ennyi létezik: fél évnyi hóba dermedt, olvadó matéria. A havat eleve lustakötéssel takarítják, gondolom, mert reménytelen szélmalomharcnak tűnik. Néhány helyről felcsákányozzák a jégpáncélt, de amúgy szarnak rá. Főleg a kóbor kutyák, mert házi, sétáltatott kutyát alig láttam.

Nem mondom, hogy átmenne az FCI, a nemzetközi kutyaszövetség sztenderdjén, de a burját dingó vörösesbarna, spicc jellegű kutya, érthető módon vastag bundával. Középtermetű, enyhén rókaképű. A territóriumát nem hagyja el, én legalábbis két nap alatt több helyen is felismertem ugyanazokat a példányokat. A thaiföldi vadkutyákkal ellentétben fél az embertől, gondolom, mindegyikbe rúgtak már jó párat. Nem tudom, honnan szerzik azt a sok élelmet, amit aztán szarrá alakítva terítenek Ulan-Ude-szerte, de így a tavaszi olvadáskor mintha a világ összes kutyaszara itt lenne kiállítva. Adj fejben a hóléhez egy kis tompa kutyaszart, na az lesz Ulan-Ude tavaszi illata. Talán úgy lehetne a leghatékonyabban eltakarítani, ha Kínában elterjesztenék, hogy a hóleves szarszörp hosszan tartó, recsegő erekciót okoz, mert ők ilyesmiért bármit elfogyasztanak, és akkor nem csak megszűnne itt ez a bűz, de még szép bevételre is szert tennének. A hóeltakarítás hiánya miatt Ulan-Udében a jégtánc is tömegsport, mert a mocsok néha javítja a tapadást, máskor meg nem.

A Burját népművészeti bolt a jó helyek egyike, lehetne a világon akárhol, San Diegótól Amsterdamon át Prágáig. Jók a cuccaik, ékszerek, szőttesek, a burját népművészeti másababa például annyira szép, hogy vettem is, pedig forintban volt 12 ezer. És jó a kávéjuk, a kapuccino habjával friszbizni lehetne. Igen, tudom, a tökéletes tejhab nem túl kemény, de én paraszt vagyok. Míg kávézgat az ember, azt veszi észre, hogy folyamatos a forgalom, pedig elég nonszensz, hogy pár percenként eszébe jut egy Ulan-Udei lakosnak, ejnye, vennék már valami burját népművészeti dolgot. De vesznek.

Talán azért is, mert a városban még nincsenek modern plázák, inkább olyasféle szolgáltatóházak vannak, mint nálunk húsz éve, mondjuk a Flórián. Csak boltok, boltok és boltok, még kávézó se nagyon. A Szelenga partján van egy különösen nagy hodály, de abban is csak ronda farmerok, kötött sapkák, kesztyűk, és az új divat, a műbőr baseballsapka. Az árusok nem kínaiak, amit furcsállok, hiszen ide már mind Mongólia, mind Kína viszonylag közel van. Lényeg, hogy kajálni idebent sem lehetett, kint viszont több jurta is áll. Nem szeretem, ha be sem tudok lesni valahová, pedig én aztán tényleg bármit megeszek.

A szokásos módon kellemesen kerek arcú, amúgy szokásosan vékony testű, de azért kerek seggű pultos csaj egy szót sem tud angolul, fényképes étlap sincs; az Kínában is csak azért van, mert maguk sem értik az ételeik nevét. Az oroszok viszont igen, bár az első ajánlat a csajtól, a buzzi nevezetű helyi specialitás inkább kínai húsos táskára (baozi) emlékeztet. De ez annyira nemzeti eledel, hogy a reptéren kapni szürke posztóból készített buzzi-hűtőmágnest.

Az orosz imperializmusban, a lassú keleti terjeszkedésben vastagon benne volt, hogy kell valami pufferzóna, ha megint megindulnának a nomád seregek Moszkva ellen a végtelen pusztákon át. Így keletkeztek azok a városok is, amiket a múltkori szibériai turnén érintettünk. Ulan-Ude területét 1666-ban érték el a kozákok, akik fabrikáltak is egy cölöperődöt. Sokáig kereskedelmi központ volt, az Uda folyó miatt Ugyinszkoje néven, aztán az 1930-as években keresztelték Ulan-Udéra, ami Vörös-Udét jelent. Az igazi népességrobbanás persze még a XX. század elején kezdődött, amikor elért idáig a transszibériai expressz. Amikor a 70-es években a Szovjetek kicsit összebalhéztak a népi Kínával, akkora para volt, hogy a határhoz túl közel húzódnak a vágányok, hogy megépítették a BAM-ot, a Bajkál-Amur Magisztrált, ami Irkutszk közeléből indul, de jóval északabbra húzódik.

A vasút ma is uralja a várost, rengeteg vágány vágja ketté, a legtöbb vagon fát vagy szenet visz. A vasút alatti aluljáróban sokan kelnek át gyalog, ez az igazi életveszély: a fekete mocsok lehet aszfalt, de jég is. És többnyire jég. Kutyaszar speciel nincs, de a vasúttól északra még elszomorítóbb ilyenkor a város, mint a túloldalon. Olyan sáros mocsok van mindenütt, amilyet városban még nem láttam, a parkok úgy néznek ki, mint valami extrém katonai kiképzőpálya a büntetőzászlóaljnál. Ezzel együtt Ulan-Ude egyáltalán nem olyan nyomasztó, mint Moszkva, inkább cuki, mint azok a szibériai települések, amiket akorábbi Mazda-kalandtúrán láttam. Nem is rossz egy olyan várostól, melynek egyetlen nevezetessége egy marha nagy Lenin-fej.