Ford Crown Victoria Police Interceptor

Nem tudom, hogy a Ford Crown Victoria akkor is az egyik nagy kedvencem lenne-e, ha nem ezt a típust láttam volna vagy húsz éven át minden amerikai filmben. Rendőrautó, taxi, FBI-ügynökök civil autója – ez a típus, és persze a polgári verziók (a Ford Crown Victoria, a Mecury Grand Marquis és a Lincoln Town Car, még ha neveik alapján nem is gondolnánk, de egy család) is ott voltak az amerikai utcaképben. Csak a harci díszbe öltöztetett, vagy épp puritán fényezésű, fekete acélfelnis „undercover” autók általában fontosabb szerepeket kaptak, meg az embernek jobban meg is akadt a szeme rajtuk.

Bő húsz éven át nem volt autósüldözéses jelenet szirénázó Crown Victoriák nélkül. Oké, eleinte azért lehetett, mert a másik nagy kedvencem, a Chevrolet Caprice is kedvelt volt a rendőrségnél, meg a taxivállalatoknál. De aztán 1996-ban a Chevrolet elengedte a Caprice kezét, Amerika konzervatív ízlésű vásárlói meg ott maradtak egyetlen, klasszikus elöl V8 – hátul merev híd – kettő közt létraalváz felépítésű Igazi Amerikai Autóval. Aki ilyenre vágyott, az csak a Crown Victoria és közeli rokonai közül választhatott. És ez így is maradt 2011-ig, amikor is befejezték a Crown Vic gyártását – és nem volt többé létraalvázas merev hidas amerikai szedán. A régi jó dolgokból nem maradt semmi…

Biztos, hogy a filmsztárság miatt sokunk szemében a Crown Vic izgalmasabb, mintha csak egy normál amerikai szedán lenne, de akármilyen is a festése, a forma egy jó kiállású autóé. Nincs benne semmi különös – ránézel, és nem ragad meg egyetlen részlete sem, csak valahogy szimplán jók az arányai. Sokan hosszasan tudnák indokolni, miért is jó ránézni, biztos az aranymetszésnek is köze van a dologhoz, én csak azt látom rajta, hogy mindene pont akkora, mint kell. Ha ovisként nem csak egyenes vonalakból rajzoltam volna autókat, hanem picit lekerekítem az éleket, kábé így nézett volna ki.

Arányok szempontjából érdekes volt egymás mellett látni a Crown Vicet meg egy békalámpás Ford Scorpiót. Én a béka Scorpiót bírom, még ha szépnek nem is mondanám, és ugye az is klasszikus szedán, tehát a Ford-logón kívül is van hasonlóság közöttük. Sajnos nem fotóztam össze a két autót, de higgyék el, a Scorpio töpörödött kis nyüzüge pedálos autóvá válik a Police Interceptor mellett. Ráadásul rögtön kiderül, hogy esetlenül keskeny a hosszához képest – nem olyan jók az általános arányai, mint a Crown Victoriáé.

A Crown Vic, ha nincs mihez viszonyítani, nem tűnik egy drabális dögnek, a lekerekített élek és sarkok kisebbnek láttatják a valóságnál – egy ugyanekkora, de 70-es, 80-as évekbeli kocka szedán minden környezetben nagy batár. 5,4 méter az nem Zsiguli-liga, de nem is Volga: hiába a szemet finoman becsapó forma, ez bizony egy igen nagy autó. Az is igaz, nem feltétlenül viselkedik úgy, mint egy óceánjáró, a 12,3 méteres fordulóköre csak 40 centivel több, mint az aktuális Ford Mondeóé, pedig emez bő fél méterrel rövidebb. Hiába na, a hátsókerékhajtásnak több előnye is van, az egyik, hogy a kormányzott kerekek mozgását nem korlátozzák a féltengelyek. És ugye nagy gázra a sperrdifinek köszönhetően még a 12,3 méternél is szűkebbre lehet venni a fordulót.

Egy Police Interceptorral könnyebb dolga van annak, aki táncoltatni akarja, mint a polgári változatokkal, mivel a zsarukocsiknak rövidebb a végáttétele. 220 lóerő nem a világ, de a 360 Nm nyomaték, ami a V8-ból gázpedál pöccintésre előhívható, meg a rövidebb és sperres difi együtt már hatékonyan támogatják a látványos üldözéseket. Egy laza, fánkmajszolós-kávészürcsölős járőrözéshez nekem át is kellene állítani a lábamat, mert a Crown Vic nagyon érzékenyen reagált a pedálmozdulatokra. Én azt hittem, kicsit nyúlósabban veszi a lapot, de egészen meglepően hirtelen ugrott. A 4,6 literes motor nem ANNYIRA nagy, de azért kicsinek még Amerikában sem szokás mondani – pláne nem az utóbbi 20-30 évben.

Ami meglepő, az a beltéri helykínálat. Elöl minden rendben, széles a bódé, sofőrtől és utastól messze van a lapos műszerfal, középen nincs térdet megnyomorító középkonzol, szóval kifejezetten tágas és szellős. Ha egy egész napot le kellene húznom egy autóban ülve, valami ilyesmire vágynék.

Ami viszont a hátsó üléssor lábhelyét illeti, nos, nemhogy egy Škoda Superbbel nem lehet összemérni, de ránézésre még egy egyes Octavia sem érződik sokkal szűkösebbnek. Persze ez kicsit becsapós, mert elég hosszú a hátsó pad ülőlapja, 96 centit mondanak hátsó lábtérnek – ugyanez az aktuális Mondeóban 95 cm. Ami ugye egy bő fél méterrel rövidebb autó, ráadásul nem csak lábtérben, de csomagtér méretben is nyugodtan a CV mellé állítható: az alvázas batár furcsa formájú csomagtere 580 literes, az ötajtós Mondeo meg 550 literes.

A fenti adatokból is jól látszik, hogy egy klasszikus alvázas-merev hidas autónál sokkal praktikusabban lehet összerakni egy modern, önhordó karosszériás kocsit. De ha csak egy kicsit is fogékony vagy a Crown Victoria batárságára, egy pillanatig sem fog érdekelni a számháború, pont letojod, hogy lehetne nagyobb a hátsó lábtér vagy a csomagtartó. Ráadásul, ha csíkos festésű a szolgálati Crown Vic-ed, picit sem fog izgatni, hogy a hátra betuszkolt alaknak kényelmesen elfér-e a térde. Téged csak az érdekel, hogy a hátrabilincselt kezű suspect ne (feltétlenül) verje be a fejét beszálláskor.

Ha meg a csomagtartóban elfér a golyóálló mellény, a plusz fegyverek, meg ami még a napi feladatokhoz kell, akkor nincs min pörögni. Persze volt polgári Crown Victoria is, meg ugye az oldalági leszármazottak (Mercury Grand Marquis/Marauder, Lincoln Town Car), ezeknél a civilek nyafoghattak a hátsó sor helykínálata miatt, de ez a kocsi nem egy polgári kivitel, úgyhogy ugorjunk is. Illetve annyit még érdemes ideszúrni, hogy nem lehet véletlen, hogy 2002-től készült L-es verzió is a sorozatból, ami csak a hátsó sorban adott nagyobb helykínálatot.

Hogy milyen vezetni egy nyugdíjas amerikai zsarukocsit? Elsősorban meglepő. Mert egy ekkora tepsinél az ember arra számít (pláne korábbi amerikai autós élmények alapján), hogy kicsit billegős, kicsit nyúlós lesz a mozgása, hiszen azért ez mégiscsak egy oldszkúl alvázas szekér. De hamar kiderül, egy P71-ben az ember nem fog tudni úgy krúzolni, mint egy régi Impalában. Egyrészt, sokkal feszesebb a futómű, 2006 óta már 17-es felniket és peresebb gumikat is kapott a sorozat, illetve a korábban használt golyópályás kormánymű helyett 2003 óta fogasléces kormányművet építettek be. Ezeket az autókat úgy tervezték, hogy a napi ütés-vágást is jól bírják, és gatya futóművükkel ne öljék meg a hármas kód riasztás miatt bő gázzal a városon keresztülszáguldó rendőröket.

Másrészt azért sem egy nyugisan krúzolós kocsi – hiába hívják a járőrautókat police cruisernek –, mert a futóművön és a kormányon kívül a gáz és a váltó is elég feszesen reagálnak. Még jó hogy. Mégiscsak egy bármikor riasztható rendőrautónak építették, vagy mi. Pici gázra is ugrik, hamar visszavált, és a motor el is forog rendesen, nem egy lusta tolórudas dinoszaurusz. És ha nem is egy tízezernél letiltó Honda motor, azért nem sértődik meg, ha piszkálják. 4400-nál adja le a csúcsteljesítményét, ilyenkor egész haragosan morog, nyoma sincs a lustán bugyborgó amerikai tolórudasok öblögetésének.

Hogy vannak előítéleteim az amerikai autókkal, azt meg sem próbálom tagadni. Ahánnyal találkoztam eddig, mind tudott valami európai/japán minőséghez képest hitványt felmutatni, különösen a beltérben. Tejfölös pohárból készült műanyag alkatrészek, lötyögő kapcsolók, nyiszorgó kárpitelemek, laza patentek. Ugyanakkor, különösen a nyolcvanas évek elejéig gyártott, nevetségesen ódivatú, famintás tapétával körített, szögletes műszerfalas, random elhelyezett és funkciójú krómozott kapcsolókkal teleaggatott beltereket borzongva tudom szeretni. De igazából a későbbieket is van miért kedvelni: nagyon amerikai – értsd, semmi mással nem összekeverhető.

A Crown Vic beltere is nagyon amerikai, ha nem lenne a kormány mellé szerelt nagy váltókar, akkor is azonnal megmondja bárki, hogy jenki autóban ülünk. Kicsit sem lepett volna meg, ha az ülés szivacsa elmállott volna, átlyukadt volna a kárpit, lötyögnének a kapcsolók, minden eresztékében zörögne az autó. Hiszen van benne bő 151 ezer mérföld - pontosabban minimum ennyi, mert a műszerfalnak van egy típusbetegsége, időnként elmegy szinte minden funkciója, ilyenkor nem mér sem a kilométer(mérföld)számláló, se az üzemóra számláló. Mert hogy van ebben az is, hiszen gyakran csak az út szélén ketyeg a gép, ugrásra készen várja a radarcsapdába eső gyorshajtót, hogy bő gázzal, meg az összes fények és hangok felkapcsolásával utána eredhessen az officer. És az egy helyben járó, a járőr munkahelyét fűtő vagy klímával hűtő motor is dolgozik, ezért aztán az üzemórát is számolja, tehát a minimum 241 ezer kilométeren felül még alapjárt vagy 2716 órát.

Ennyi (reggeltől estig) használat alatt bárminek megbocsájtaná az ember az elhasználtságot. De ebben az autóban semmiféle lepattantság nem érződött, se ronda kopások, se lötyögések sehol. Hiába na, a soft-touch bevonat hiánya egy idő után nem negatívum, hanem közérzetet javító extra. Az tuti, hogy egyszer valaki az autót nagyon alaposan kitakarította, mert az kizárt, hogy sok évnyi járőrözés mellett ennyire újszerű maradjon minden, de az tény, hogy nagyon jól viselte a munkáséveket a Crown Vic.

Nem voltam benne biztos, hogy a személyes találkozó után nem fogok kiszeretni a Crown Victoriából. A nap végére viszont Rézmányival közösen állapítottuk meg, hogy idoluk fényesebb, mint valaha, nem tudnánk semmit mondani, ami ellenérvként szolgálhatna, ha a sors elénk vetne egy ilyen szép darabot, mint Sipos Balázs autója. Oké, 5,4 méternek nehéz Budapesten parkolóhelyet találni, és persze nem egy Prius fogyasztásával tötyögnénk a dugóban, de nem is egy igazi benzinpusztító, hiszen elővárosi apataxi üzemmódban is elvan 12-13 literrel – tiszta ciki, hogy az embernek felfelé kellene hazudnia a számokat, hogy az emberek elvárásainak megfelelő adatokat mondhasson a parkolóban.

Egészen röviden összefoglalva a próbakör tapasztalatait: kéne. Nagyon kéne. Imádnám. Oda vagyok érte.