Szerszám szombat: csapágylehúzó

Ugye nem csak nekem vannak olyan napjaim, amikor szüntelenül csörög a telefon? Hetekig semmi, néma csend, még ingyen kölcsönt se akarnak rám melegíteni, aztán beng, beüt a telefonnap. Hívás közben pittyeg a fülemre, kopogtat a következő, izzik az akku a tenyeremben, lángol a fülem, esélyem sincs, hogy zsebre tegyem a készüléket. Hirtelen mindenki engem akar, a haver, a tíz éve elfeledett kolléga, a gázóra-leolvasó meg a futár. Egy napra sűrűsödik össze fél évre elegendő kommunikációs igény.

Ilyen anomália jelentkezett nálam nemrég lehúzás-ügyben. Becsúszott egy váltószerelés, ami nem is áll másból, mint tengelyekre felfűzött dolgok lefejtéséből, és bónusznak még egy kerékcsapágycsere, ahol ha nem csapágyat kell nyüstölni, akkor kerékagyat vagy féltengelyt. Ennyi lehúzni való egész évben nem jött össze, de most nagyon elő kellett volna húzni a fiókból egy csapágylehúzót. Vagy többet.

Fél tucat csapágylehúzóm biztosan volt már, amióta gépzsírral maszatolok – mindegyiket tönkretettem. Hogy, hogy nem, most is csak egy félkriplit találtam a szerszámos szekrényben, valamilyen zűrös feladványhoz leköszörült végekkel, félig berágódott menettel, nyúlott karmokkal. Felakasztottam a kerékagyra, és még csak elő sem kellett szednem az erőkartoldó gázcsövemet, máris megadta magát. Új után kellett néznem.

Aki nem autószerelésből él, komoly dilemmával fog szembesülni a lehúzóvásárlásnál. Van a minőség legalja, a hátsó-kínai pár ezer forintos, sőt, most már egész készletet adnak ötezer alatt, meg van az ipari cucc, több tízezerért. Középút nincs. Mindennél jobban szeretem a jó szerszámot, mert csak azzal jó dolgozni, de vannak határok. Egy tárgyért, amit évente háromszor használok, nem fogok kicsengetni húsz-harmincezret. Márpedig egy nagyobb háromágút rendes anyagból, karcsú karmokkal, amik mindenhová beférnek, ennyiért lehet megkapni, még használtan sincs tizenöt alatt. Nekem pedig nem csak egy ilyen univerzális kellett, hanem a váltótengelyek kíméletes szétfűzéséhez egy úgynevezett tányéros is.

Aki még nem próbálkozott vele, azt hihetné, a csapágylehúzás, illetve mindenféle tengelyre illesztett alkatrészek lehúzása egyszerű dolog, de nem. A nagyobb terhelésű csapágyak, például egy kerékcsapágy vagy váltók, differenciálművek csapágyai gyárilag is úgy vannak illesztve, hogy tisztességesen préssel lehet feltolni őket. És akkor jönnek az évek, a hideg, a meleg, rosszabb esetben víz és só, és máris meg kell toldani pár száz kilóval a felsajtolási erőt, csak éppen a lehúzási irányban. Még prés sem akad minden garázsműhelyben, pláne nem olyan lehúzó, amivel néhány tonnás erőt lehetne kifejteni.

Sokszor a hosszas, derék küzdelem, melegítgetés, püfölés helyett okosabb egyből beáldozni, és művészi finomsággal leflexelni az egyébként is cserés csapágy belső gyűrűjét. De van, amikor ez nem opció, mert mindkét alkatrészre szükség van még, például ha szíjtárcsát kell leműteni a vezérmű- vagy főtengelyről. Vagy mint nálam, amikor egy kerékaggyal teljesen összegyógyult féltengelyt kellett eltávolítani; ráadásul hiába szereltem volna ki és vittem volna Mohamedet a hegyhez, csonkállványt a présműhelyhez, nem lehetett volna rendesen alátámasztani.

Ilyenkor kerülnek elő mindenféle lehúzók, gyári vagy házi kivitelben. Ha a méret stimmel, a karom vége a leggyakrabban előforduló probléma. Legtöbbször a csapágy vagy szíjtárcsa vagy bármi, amit le akarunk húzni, nem csak úgy a tengely végén figyel, hogy könnyű legyen benyúlni alá, hanem rá van tolva valamire. Máris belefutottunk a klasszikus karom-problémába, vagyis hogy a bőséges ráhagyással öntött – olcsóbb anyagból készült – lehúzó vége nem fér be a csapágy/szíjtárcsa/bármi mögötti résbe. A feladatot márpedig meg kell oldani, jön a flex, úgysem kár a vacak kínai öntvényért, és reménykedve abban, hogy még pont nem törik el a lehúzásnál, fazonra igazítjuk a három kart. Úgyis meg lehet még egyszer fordítani, hiszen két vége van mindegyiknek. Ez az én lehúzóm – és sok másik – története, és ezért jó a profi, rendes acélból készült szerszám, mert eleve úgy van méretezve, hogy a sikkes, vékony karmaival is kibírjon komoly erőhatásokat. Ám a magamfajta hobbistának ez sajnos az orrzsírtól foltos kirakatüveg túloldalán van.

Hosszas keresgélés után tehát megint kikötöttem a kétezer forintos kínai háromágú mellett, bírja, amíg bírja, és beújítottam mellé a váltószereléshez egy tányéros készletet, hasonló származással. Sajgott a szívem, amikor letettem a pénzt a nyilvánvalóan vacak öntvényekért, mert utálok konzumidiótaként eldobható szarokat venni, amik semmire se jók, és mindenkit a minőségi termékek vásárlására buzdítanék, de végül nem bántam meg a beruházást.

Silány szerszámmal ésszel kell dolgozni. A háromágú lehúzót felpróbáltam a kerékagyamra, hátha szóra bírja a féltengelyt, de mielőtt ezt is szétroppantottam volna egy méretes erőkar segítségével, hosszas gázlámpás melengetés után inkább lelazítottam, és hagytam még egy kicsit nemesedni a feladatot. A váltótengely végéről viszont egy nyekkenéssel, egyben lehúzta a golyós csapágyat, amivel máris előrébb voltam.

A fogaskerekek lehúzásához a karmos lehúzó nem nyerő. Kemény, kopásálló, viszont ridegre edzett, törékeny anyagból készülnek a fogaskerekek, könnyű letördelni vele a fogak sarkait. Erre jó a tányéros lehúzó, ami nagyobb felületen fekszik fel, és masszívabb. Egy kis tuningolás után – hosszabb menetes szárral kellett összefogni a feleket – meseszépen lehúzta nekem is a kerekeket, majd egy hengergörgős csapágy belső gyűrűjét kellett egészben levarázsolnom.

Közvetlenül egy fogaskerék előtt volt a gyűrű, tipikusan a tányéros csapágyszétválasztó/szeparátor funkciójának való feladat. Itt már előjött az anyagminőség problémája, a finommenetes szár és az anya ugyanis közönséges villáskulccsal elkezdte kinyírni egymást, amikor elkezdtem erőből összehúzni a feleket. Végül a feleket kalapáccsal finoman kocogtatva megindult a gyűrű, amivel sikerült megmentenem egy olyan csapágyat, ami meghaladja a lehúzó értékét. Már ezért megérte megvenni. Ha még néhány feladatot kibír, a végén a kedvenc szerszámommá válik.

A féltengely kitolásához, másfelől nézve a kerékagy lehúzásához egy rendes hidraulikus lehúzó lett volna a megfelelő szerszám. Némi gondolkodás után kiütöttem két tőcsavart, és két menetes szárral ráakasztottam a tányéros villáját tányérok nélkül, de nem vitte. Innen már csak egy lépés volt a hosszabb menetes szár levágása és a palackos emelő betámasztása egy zárt szelvénnyel. A hidraulika is nyögött, hosszú szárral pumpáltam rá a nyomást, de egyszer csak egy érces roppanással megindította a berohadt féltengelyt. Mindig csak erő kérdése a siker – ez is csak egy lehúzó, gyakorlatilag ugyanazt tudja, mint egy hidraulikus készlet.

A makacs féltengely azt igazolta látványosan, hogy van az a berohadás, amit hiába kalapál az ember. Ezt is addig ütöttem egyre nagyobb kalapácsokkal, a védőanya alatt egyre kinyíló véggel, hogy a végén cserés lett a csukló, de én már annak is örültem, hogy sikerült kiszedni a kerékagyból. A hidraulika sokkal kevesebb roncsolással, jól célzott erőhatással tolta ki a tengelyvéget, és tulajdonképpen ez minden lehúzó lényege.

Létezik persze mindenféle speciális kivitel, belső kihúzó és számtalan célszerszám, de egy jó háromágúval a feladatok nagy részét el lehet végezni. Amit meg nem, oda ki kell találni valami egyedi megoldást, vagy kölcsönkérni az oda való eszközt.