Több mint tíz éve kizárólag kesztyűben vagyok hajlandó szerelni. Annyira hozzászoktam, hogy már idegennek érzem a hideg szerszámacél tapintását, undorodom a bőrömre kenődő gépzsírtól, viszolygok a tenyeremen terülő olajtól. Mint egy idegen civilizáció űrtaknyát, olyan furcsa volt felkenni a kezemre a pr88 krémet, majd puszta kézzel megmarkolni imádott rozsdás vasaimat.
Marcipánillatú. Egyáltalán nem kellemetlen élmény bedörzsölni, könnyű kézkrémre hasonlít. Kell hozzá némi önuralom, hogy megvárjuk azt a pár percet, míg meghúz, és már nem érezzük annyira nyálkásnak a bőrünket, addig nem szabad semmihez se nyúlni. Azt ígéri a szer, esemény után pillanatok alatt megszabadulunk majd a kosztól. Amolyan folyékony kesztyű. Megelőző módszer, hogy ne utólag kelljen sikálni.
Szokni kell ezt is. A kesztyűtől is, mint minden, testünkre húzott védőrétegtől, először idegenkedik az ember, ügyetlennek érzi magát. A kézvédő krémnél az enyhén ragacsos érzést kell megszokni, ami fél óra múltán is még kissé rontja a közérzetet, viszont a kesztyűvel szemben a közvetlen érintésnek köszönhetően sokkal érzékibben lehet finom dolgokhoz nyúlni. Egy óra elteltével már nem a krém, hanem az olajos mocsokréteg lesz irritáló, ha az orrunkhoz, a telefonunkhoz vagy a fényképezőgéphez nyúlna az ember. Ezért most ki is maradnak az akciófotók – egyedül dolgoztam.
A krém teszteléséhez egy szovjet gyártmányú, kéthengeres légkompresszort szedtem szét amúgy, amit nemrég újítottam be, hogy javítsak a garázsom sűrítettlevegő-ellátásán. Kiderült, hogy szétmentek a hajtókarcsapágyai, melyeket nem tudom, hogyan fogok pótolni, de most nem is ez a lényeg. A kompresszor folyadékhűtéses, tehát nem csak olajsár és fémreszelék, de úgynevezett víz is került a bőrömre, ami problémás lehet.
A pr88 ugyanis úgy működik, hogy egy mogyorónyi krémet alaposan bedörzsöl az ember a bőr pórusaiba, a körmökre és a körömágyba, ahol lényegében impregnáló réteget képez a szer. Nem a fekete trutyik, hanem a kézvédő issza be magát a bőr barázdáiba, a munka végeztével viszont le kell mosni, elvileg tiszta vízzel. Vagyis a víz feloldja a védőréteget. Vétettem a szabályzat ellen, nem kerültem eléggé a vizet, de azt hiszem, ez így életszerű.
A lemosás elvileg olyan, mintha egy láthatatlan kesztyűt hántanánk, védőhártyát oldanánk le. Nekem a vizes maszatolás miatt ugyan használnom kellett zsíroldót, egy kis klasszikus Ultra Dermet, mert a sima vizes öblítés csak a szenny egy részét hozta le. Ahol nedves felületeken matattam az ujjbegyeimmel, ott elvegyült a kosz a védőréteggel, de egy átlagosan lelkes sikálás után meglepően tiszták lettet a kezeim – ha nem kapargattam volna a körmömmel, elmondhatnám, hogy makulátlanok. A szer működik, nélküle még tíz perc körömkefézéssel sem tisztultam volna meg ennyire.
Ettől függetlenül nem helyettesíti a kesztyűt. Amellett, hogy ki lehet bújni belőle kézfogáshoz, telefonáláshoz, fülvakargatáshoz, a kesztyű – vastagságától függően – mechanikai védelmet is nyújt. Egy félrecsúszott reszelőnél, kiálló csavarnál, fémszilánknál a legvékonyabb szerelőkesztyű is megóv a vágástól, horzsolástól, télen a hidegtől, flexelésnél a forró vastól.
Kesztyű nélkül viszont sokkal finomabban nyúlhatunk apró, érzékeny szerkezetekhez. Hármas anyát hiába próbálunk kesztyűben felkapatni a menetre a műszerfal mögött, hanyatt fekve, szitokszavakkal kísérve. Ilyenkor, meg például fényezésnél, csiszolgatásnál tökéletes megoldás a védőkrém: lehet simogatni a felületeket, de még a festéktől is megvéd. Olajcserénél viszont csak azoknak ajánlanám, akik élvezik, ha csupasz kézzel mocskolódhatnak.
A valamivel ötezer forint alatt kapható literes doboz elvileg 3-500 kezelésre elegendő, hobbiszerelés esetén évekig is kitarthat. Ha a legfeljebb egy-két napig használható vékony szerelőkesztyűhöz hasonlítjuk az árát, egy nagyságrenddel olcsóbb: esetenként tíz-húsz forintból megvédhetjük a kezünket a kosztól.
