Sportos Honda 350 ezer kilométerrel

Az Erőmérő mai epizódjának főszereplője egy piros Honda Prelude. 1994-ben készült, a modell negyedik generációjának tagja és véleményem szerint az utolsó különleges Prelude. Hiába szólt a nagy megújulásról az ötödik generáció marketingje, az valahogy beleszürkült a tömegbe, nem volt már különlegesség 1997 után.

Annak ellenére, hogy a negyedik széria már nem bukólámpákkal készült, formája nagyon szép, különleges a belső dizájn is és a hátsó lámpák sem akármilyen formatervezői bravúr eredményei. Huszonnégy éve még mertek különlegeset csinálni a Hondánál, és ne felejtsük el, hogy 1994-et írunk, Magyarországon akkoriban még lehetett új ZAZ Tavriát kapni, volt az Oltcit is és mindössze két éve gyártották Esztergomban a második generációs Suzuki Swiftet, amely 1994-ben eladási rekordot döntött. Na, ilyen autók közt bukkant fel a Prelude.

Ebben a környezetben szinte szupersport autónak tűnhetett az 1991-től gyártott Honda, és motorja még mai szemmel nézve is korszerűnek tekinthető, sőt, ha eltekintünk a környezetvédelmi besorolásától, egyáltalán nincs benne kivetnivaló.

A blokk a mára már hagyományosnak tekinthető dupla vezérműtengelyes (DOHC) tizenhat szelepes felépítésű, de a szívóoldalon változó szelepvezérléssel, amely körülbelül 5500-as fordulaton vált át, így szinte két motor tulajdonságait ötvözi. Meg is téveszti az embert, ha csak a számadatokat nézi, mert a maximális nyomaték értéke is a fordulatszámskála felső tartományában található. Ez nem jelenti azt, hogy alul gyenge, inkább csak annyit, hogy 5500/perc fordulat felett még rátesz egy lapáttal, de a 2,2 literes blokk alul sem döglött.

Ez a H22-es kódú alapmotor annyira jól sikerült a Hondának, hogy a versenysportban, a túraautó-bajnokságokban és a Formula 3-ban is építettek rá versenymotorokat. A legnagyobb újdonsága nem is a változó szelepvezérlés volt, hanem a Honda által fejlesztett és először alkalmazott hengerhüvelyek, amelyek az FRM (Fiber Reinforced Metal) elnevezést kapták. Ez egy elektrokémiai úton készített alumíniummal, illetve alumíniumoxidokkal kopásállóvá tett, különleges mikrorostos szerkezettel erősített felület. Kopásállósága nagy, súrlódása kicsi és nagyon jó olajtároló képességű. Ez utóbbival magyarázható a megszokottól kicsit magasabb olajfogyasztás, ami nem hiba, hanem sajátosság.

A motor keverékképzése a Honda PGM-Fi rendszere, amely mai szemmel nézve egyszerű, de nagyon megbízható és pontos szerkezet és a kilencvenes évek első felében nagyon előremutató, elektronikusan vezérelt rendszer volt.

A mérésre érkezett Prelude-ben körülbelül 350 ezer kilométer volt, ezt maga a tulajdonos mondta, aki elárulta azt is, hogy korábban óracsoportot cseréltetett, ezért a számláló nem a valós futásteljesítményt mutatja. Ennyi idő és ilyen sok kilométer alatt elválik az ocsú a búzától, főként egy sportos motor esetében, hiszen hiába a különleges hengerfal, ezeket az autókat jellemzően keményen hajtották a korábbi tulajdonosok, és mindig nagy kérdés, hogy megkapták-e a szükséges karbantartásokat. Ez a hegyes négyhengeres ráadásul nagy fordulaton él igazán, hiszen 7200/percnél szabályoz, maximális teljesítménye is alig 7000 alatt jön meg.

Már nem lepődtünk meg a hangversenyen, amit ez a kettőkettes 5500 felett produkál, mintha valami fojtás szűnne meg ilyenkor, teljesen más orgánummal kezd üvölteni a Honda. Már hallottuk ezt a korábban kipróbált Accord Type-R-ben is, ennek ellenére még mindig nagyon élvezzük, nem beszélve az adatokról és a görbe formájáról.

Nézzétek meg a videót, hallgassátok meg a Prelude hangját, tényleg nagy élmény!

Ha pedig jónak találjátok az Erőmérő sorozatot, iratkozzatok fel a Totalcar Youtube csatornájára, minden héten újabb érdekes autók jönnek.