Öreg autó, sajnos már vén autó

Van vagy húsz éve, hogy barátaimmal utaztunk vonaton. A megjelenő kalauz felső zsebében kábé harminc darab Pax toll volt bezsúfolva. A króm, nyakkendőt imitáló akasztók szépen csillogtak a napfényben, a tollak alsó teste meg szinte mind különböző színű volt. Kérdeztük tőle, hogy minek ennyi toll, erre csak annyit mondott: „Mindenkinek lehet valami heppje, nem?” És csakugyan, lehet mindenkinek valami heppje, nem kell szégyellni, de nem is kell megmagyarázni. Van és kész.

Csikós egyszer azt mondta, hogy neki csak az az igazi autó, aminek fém a lökhárítója és lemez a dísztárcsája, mert ez egyben egy kor jellemzője és egy gyártói hozzáállás a termékhez. Ez annyira megtetszett, hogy úgy szoktam hangoztatni, mintha én találtam volna ki. Nagyon jó ezekkel az öreg autókkal közlekedni, mintha egy hipertér ugrást csinálna az ember, kicsit lehetünk a 70-es vagy 80-as évek jómódú polgárai vagy kispolgárai és tanulmányozhatjuk a kor technikáját: a porcelán biztosítékokat és a fémből készült hamutartót. Csodálkozhatunk, hogy az ajtózárban semmilyen műanyag alkatrész nincs. Még a rudazat biztosítója is lemez. Az első lámpa üvegburás és fém foncsoros. Kérem szépen, ebben még volt anyag.

Van azonban egy nagy baj. Az utóbbi 40 évben nagyon megváltozott a világ. Hosszan értekezhetnénk, hogy előnyére-e vagy hátrányára, de nagyon más lett. Máshogy élünk, mást eszünk, ami régen fontos volt, az most lényegtelen, és fordítva.

Az öreg autónk a mai közlekedésben olyan, mintha egy gázos forrasztópisztollyal szeretnénk egy mai áramkörben IC-t cserélni. Mintha egy gramofonra tennénk rá a DVD lemezt. Kifordulok a 47 lóerős, 700 kg-os autómmal az udvarból a közútra és mintha a vadállatok közé estem volna. A divat-SUV annyira magas, hogy szerintem le sem lát hozzám a vezető, az egyik ajtóoszlopa teljesen kitakar. A fehér furgonos területi képviselő meg azonnal előzni kezd, mert siet, ma még több címet végig kell látogatnia, különben oda a prémium, a mozgóbér.

Jönnek ugyan szemből, de majd az fékez, csak valahogy legyen túl rajtam. A kamion tempomattal és 26 tonnával száguld felém. Most meg fékeznie kell, a tempomat kikapcsol, majd gyorsítania kell, így aztán nem marad a normán felül üzemanyag, mit fog eladni a havernak? Szemből egy fénylő pont közeledik, majd elrobban mellettem, ez egy új sportmotor volt, kétszáz lóerős. Milyen jó, hogy nem kezdtem fordulni, mert még rá van húzva a szívató, ilyenkor kicsit fuldoklik a motor. Ha a motoros előtt fulladok le, megvan a baj.

Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha visszavinnénk egy mai autót a régmúltba. Nem szeretném Karl Benzt sokkolni egy mai autóval, megelégszem a hatvanas évekkel.

A Porsche 1963-ban jelentette meg a 356-os utódját, a lélegzetelállító 911-est. Ez a modell megalapozta a gyár hírnevét, ma is szinte ebből élnek. Ez az 1991 köbcentis, hathengeres bokszer 128 lóerős volt, az 1966-ban megjelenő, sokkal drágább, sportosabb 911S modell pedig fantasztikus 158 lóerőt tudott.

Az előbbi hosszabb nekifutással elérte és kicsit meg is haladta a hihetetlen 200 km/h-s végsebességet. Az átlagautó ekkor óránként 130-150 km-es csúcssebességgel bírt, a 200 valóban kivételes adat volt.

Ehhez képest egy mai átlagautó simán megfutja a 180-200-at. Ami nem megy 180 felett, az leginkább az alapmotorizáltságú belépőmodell. A sportkocsik 300 felett tudnak és nagyon sok családi limuzin elektronikusan korlátozva van 250 km/h végsebességre. Ezen autók futóművei és fékrendszerei a 60-as évek versenyautóihoz hasonlatosak, csak kicsit hatékonyabbak, hogy a nagyobb tömeggel is megbirkózzanak.

A mai autókat egy olyan világnak készítik, ahol nincs sebességkorlátozás, nagyon kevesen vannak az utakon és a közlekedés szinte mindenhol zártpályás, szintbeli kereszteződések nélkül.

Ehhez képest van a mi világunk, ahol egyre többen vagyunk az utakon, nagyon zsúfolt a közlekedés, nagyon sokféle járművel találkozunk és sok a baleset. Persze állandóan a biztonságról beszélünk, teszünk is érte, csak még nem fedeztük fel, hogy a biztonság növelése nem más, mint a sebesség csökkentése. Az autó végsebességének csökkentése.

Sietünk, sokat dolgozunk és állandó a hajtás. Lessük a sebességmérő radarokat, próbáljuk őket kijátszani és sietni, ahogy tudunk. Olyan távolságokat teszünk meg autóval egy nap alatt, amire még 20 évvel ezelőtt sem vállalkoztunk volna. Türelmünk semmi, agresszíven közlekedünk, nyomulunk, dudálunk. Sietni kell, mindenkinek célja van.

Ide esünk be mi páran, a veterán vagy youngtimer autóinkkal. Hátul nincs, vagy csak utólag beszerelt biztonsági öv van, négy dobfék, kevés lóerő, kis tömeg. Gyorsulásban a megrakott fehér furgonos is lealáz, ledudál, megelőz. Autópályán perceket kell várni az üres térre, ha egy kamion előzésébe kezdünk, hogy a hátulról nyakunkba eső limuzinnak ne kelljen nagyot fékeznie. Persze fékeznie kell, nemtetszését jelzi is villogtatva.

Ebben a barátságos környezetben próbálunk túlélni, próbálunk hobbinknak hódolni, de egyre nehezebb. Ráadásul azért mindig ott a gondolat, hogy katalizátor nélkül szennyezzük a környezetet és ez alól a kormot okádó budapesti buszok sem adnak tökéletes feloldozást. Ott a gondolat, ha a divat-SUV nekünk koccan, az egész autót ránk hajtogatja, mint az alufóliát. Ezért próbálunk kis forgalmú, sokadrendű utakon közlekedni, próbáljuk magunkat meghúzni az örült forgalom peremén.

Egyszer azonban mindenkinek ki kellene ezt próbálni. Nem tudunk az autóval demonstrálni, nem tudunk a belső sávban büntetni, csak közlekedünk és élvezzük. Elromlik, megjavítjuk. Lerobbanunk megint, de megint megjavítjuk. Kicsit remeg, kicsit fullad, de elvisz.

Az autót önmagáért szeretjük, nem pedig azért, amit vele tudunk kifejezni.

Biztosra veszem, hogy jobb lenne a világ, ha ezt az érzést többen megismerhetnék.

Kapcsolódó blogposztunkban hozzászólhat!