Az élet túl rövid az unalmas autókhoz

Az okos ember más hibájából tanul, legyetek hát okosak, és tanuljatok az enyémből: ne tizen-, huszonévesen vegyétek a dízel kombit, ráértek arra még. Oké, lehet, hogy addigra villany lesz a gázolajból. Az élet túl rövid ahhoz, hogy mindig csak unalmas, észszerű autókkal karistoljunk. Amíg van lehetőség, addig kell megvenni az érdekes kocsikat. Hogy kinek mi az érdekes, azt mindenki döntse el maga: van, akinek a sokhengeres, kellemes hangú, másnak a turbós, hátba vágós gyorsulást adó, vagy pont a hátsókerekes, amivel szépen lehet körzőzni. De ha nem a technika érdekel, hanem a forma, akkor is lehetsz szerelmes a könnyed kupékba, a baltával faragott, szögletes szekrényekbe, de az is lehet, hogy neked aztán mindegy, csak engedje be a napfényt a lecsapott tető.

Gyónnom kell, vallomással tartozom. Mindig is imádtam az autókat, de folyton próbáltam biztosra menni, kockázatkerülő lenni. Magyarul unalmas. Amikor megvettem az első autómat, egy Fiat Unót, az vezérelt, hogy gombokért fenntartható, benzinpárán élő krehácsot vigyek haza. Pedig mindennél jobban vágytam egy körlámpás Zsigulira. A büntetésem egy örökké betegeskedő olasz kisautó lett, amely bőven túlzabálta Togliatti bármely csodáját. Amikor a régi Swiftet cseréltem, előbb Ezeröcsit vagy kocka-Volvót, majd hathengeres BMW-t, kupé vagy szedán E36-ot akartam, végül huszonöt évesen beleültem egy dízel Audi kombiba. Majd egy másikba és még egybe. A szó szigorú értelmében nem bántam meg ezeket sem, de ma már másképp csinálnám.

Van persze helyzet, amikor a válasz egyértelmű minden kérdésre, nekem ilyen volt a Suzuki: csóró egyetemistaként azt kellett vennem. Mivel az ózdi tömegközlekedés nem kényeztetett, a Babetta utáni következő lépcsőt az olcsó autó jelentette a mobilitásomban. De ha már van választási lehetőség, akkor addig merd meghúzni a bátrabbat, addig merj a vágyaidra hallgatni, amíg te dönthetsz, nem a körülmények. Nagyon más úgy keresgélni a következő autót, hogy beleférjen a család, a kutya, meg minden holmi, mint úgy kutatni, hogy csak az a kérdés: mit szeretnél. Nem az a lényeg, hogy karc- és horpadásmentes, kevés kilométeres, csak legyen tele élettel.

Ahogy Novoth Tibi írta egyszer valahol: "Feküdjünk be egy koporsóba, és várjuk a halált, vagy próbáljuk meg beteljesíteni a vágyainkat?"

Arra, hogy most ilyen intelmeket fogalmazzak meg, egyedül az E21-es BMW-m ad jogalapot. Talán az egyetlen olyan autóm mindmáig, amelyiknél nem érdekelt, hogy öreg, hogy szét van rohadva, hogy hat éve áll a tűző napon, dermesztő fagyban, hogy lefoglalta a bank, hogy senki felé nem nézett emberemlékezet óta. Csak megvettem, zúdult rá a rengeteg munka és a lehetőségeimhez mérten a forintokat is nyelte. De abban a kocsiban mindig azt éreztem, hogy igen, megérte. És bár azt hittem, örökké megmarad, sajnos mennie kellett, mert jött a költözés, családalapítás, ebbe pedig nem fért bele egy szoborrá szépítgetett, évente pár ezer, de lehet, csak néhány száz kilométerre elővett vénség.

Ezért mondom most azt, hogy bárcsak mindig inkább szívvel vettem volna autót, mint ésszel. Ezerkecskét az Uno helyett, mert az első saját kocsi úgyis csak pár évre szólt, nem egy végleges, visszafordíthatatlan döntés volt. E36-ot a 80-as helyett – még akkor is, ha az az autóm hiányzik a legjobban, és inkább az egységnyi pénzen megtett legtöbb kilométerre gyúrtam vele. És az A6 Avantnál sem annak kellett volna lennie a fő szempontnak, hogy hátul is faszán eltespedjenek a haverok: abból a pénzből jöhetett volna mondjuk egy TT vagy valami frankó hot hatch. Pályanapozás, kabriózás, az élet élvezete teljes szívből. A dízel kombizást elég lett volna meghagyni mostanra.

Ráadásul most elég jó helyzetben vannak azok, akik kísérleteznének kicsit. Az árak felfelé mennek, nagyot bukni nem lehet, hacsak nem a világ legnagyobb budijába szaladunk bele. Márpedig ezt most kell kihasználni, kár lesz később ráébredni. Amikor fillérekért dobálták az Ezerkecskét, Ezeröcsit, Kispolákot, Trabit, emberi áron mérték az E30-akat, E36-okat vállalható állapotban, rendes motorral, meg lehetett fizetni egy Autobianchi A112 Abarth-ot, Citroën AX GTI-t, Alfa Romeo 75-öt, amikor még egy kétüléses bármi is bőven megtette volna, akkor én mindig megpofoztam magam, hogy felébredjek, és vettem valamit, amit ép ésszel is meg tudtam indokolni.

Tinédzserkorom kétszázezres Ladáiért ma már milliót kérnek, hét számjegy alatt nemhogy sorhatos, de alapmotoros E30 sincs, miközben régi Swiftet ugyanúgy gombokért vehetünk, mint akkor. A dízel Audik ára erősen stagnál, ugyanannyiért megy kábé ma is egy 80-as, A4-es, A6-os, mint amennyiért én vettem – mondom én, hogy ráértek volna azok később is. Most meg itt ülök az öthengeres Volvóban, és meghasonlottam önmagammal. Egyszerre borsódzik a hátam a hangtól, ha odalépek, élvezem, örülök, hogy megvettem; és lelkiismeret-furdalás is gyötör, mert ez az autó nem illik az eddigi sormintába, nem fogyaszt keveset, nem kapni mindent hozzá színes üveggolyókért. Pedig ez még mindig nem egy klasszikusan érdekes, izgalmas autó, csak egy átöltöztetett Focus (persze, a fenét az!).

Ne félj hát az olasztól, vedd meg azt az Alfát, ha tetszik, az Isten szerelmére, azért teremtette Giorgietto olyan csudálatosra. Ha izgat a morgós öthengeres vagy a selymes sorhatos, nyúlj bele abba! Ha elforgatnád egy Hondának, de úgy igazából, vállald be. Ne futamodj meg a vágyaid elől, jobban fogod bánni, ha nem engedsz a kísértésnek. Csak egy dologba ne menj bele ész nélkül: ne nyújtózkodj tovább, mint amit a zsebed betakar.

Címlapkép: drive-my.com

Ha te is vallanál, meséld el nekünk kommentben, milyen autót nem vettél soha, amit azóta is bánsz!