Szerencsétlen Lánchíd, Széchenyi öröksége, Budapest szimbóluma mostanában mást sem csinál, mint hírek, kommentek és szitkok kereszttüzében vesztegel. A háború alatt is sokat bírt, meg azóta is. Még a felújítást is kibírta, és abban sem fog leszakadni, hogy mostanában nincs is nála forróbb vitatéma a fővárosi közlekedés tekintetében.
Szóval a Lánchíd mindent kibír. A szerelmes turisták nyálas fotóit, a közhelyes Budapest-képeslapokon pózolást, útikönyvek és aluljárós festmények főszerepét, a tizenhatos buszt, meg százhetven év zivataros történelmét. A Lánchíd azt is tolerálja, hogy a fél város róla beszél, hogy legyen-e rajta autó vagy sem, vagy kifizeti-e a kormány a felújítását, vagy sem. A kérdés valójában az, hogy mi meddig bírjuk még a körülötte kialakult csörtét, és sikerül-e idővel rájönni, hogy a híd valójában mindenkié.
Az utóbbi hetek budapesti clickbait sztárja egyértelműen a Lánchíd, hiszen bárki is mondjon véleményt vagy ítéletet róla, a kommentelők azonnal szétszedik a nyilatkozót, hol igazat adva neki, hol hülyének titulálva. Engedjék az autókat? Vagy legyen a bicikliseké? - a cikkek csak követik egymást napról napra.
Egy darabig még én is megnyitottam ezeket, de leszoktam róla, mert meguntam a másfél perc alatt felszaporodó "köcsög biciklisek maguknak akarják a hidat” vagy a "rohadt autósok telefüstölik a várost” - jellegű kommentet. Néhányan ugyanis azt gondolják, hogy csak ők léteznek, velük szemben pedig ott figyel az ősellenség, az idióták, akik direkt csak rosszat akarnak. Hamarosan megérkeznek a válaszkommentek is, amelyekben előbb-utóbb egész biztosan felharsannak a: "te agyhalott egysejtű", "ostoba véglény" vagy a "narancsködös fideSSnáci", "belpesti bringás buzi" kifejezések, és az elmaradhatatlan érvek, miszerint mindenki létrát szállít melózni három gyerekkel meg a beteg nagymamával.
Mindannyiunknak, így nekem és neked is megvan a Megfellebezhetetlenül Fontos és Nélkülözhetetlen Véleménye, ami nélkül megállna Budapest, vagy leszakadna a Lánchíd. Hát nem nevetséges ez valahol? Csépeljük egymást vég nélkül, a fejünkből és az aktuális közlekedési eszközünkből ki sem látva, de ami a legdurvább: azzal azonosulva. Mintha az autós autóval, a bringás bringával született volna, és ezek nem csak közlekedési eszközök lennének, hanem egyben az identitásunk is. Ez nem is csoda, hiszen többségünk már eleve ez alapján választ autót, kerékpárt, vagy motort.
De álljunk már le egy pillanatra és jusson eszünkbe, hogy senki sem születik autóba, vagy biciklire, hiszen mindannyian gyalog kezdtük, pont mint az állatok. Csak továbbléptünk, most pedig minden egyes lila fejjel hergelődés a forgalmon vagy mások véleményén sokkal durvább életminőség-rombolás, mint akármennyi szmog, dugó vagy tömeg. A város változik, a világ változik, a szokások is változnak, így nekünk is idomulnunk kell.
A bringások jelentős részének van jogosítványa, az autósok tömegeinek pedig kerékpárja, ahogy a robogósoknak is van lába, vagy az éppen gyalogosoknak sok esetben robogója. Ezek alapján akár érthetnénk is egymást, és nézhetnénk együtt a milliárdokból helyrepofozott nemzeti kincset ahelyett, hogy köpködjük a savat egymásra.
Felesleges ennyire ragaszkodni a megszokásokhoz, senkit sem a kedvenc közlekedési eszközével temetnek majd el. Jusson eszünkbe, hogy a másik is ember, neki is vannak szempontjai, gondolatai, problémái és minél inkább ragaszkodunk a közlekedési eszköz mentén képzett identitásunkhoz, annál kevesebb esélyünk lesz együtt használni a várost, nyugalomban.
Persze a pártpreferencia és a túrós tészta cukrozása vagy nem cukrozása kérdés mentén is ugyanúgy kettéválik a társadalom, de milyen érdekes lenne cserélni egy napra úgy hogy a másik közlekedő szemszögéből lássuk a világot? Te nem cukroznád meg aznap a túrós tésztát, a Szent Autós biciklire, a Szent Biciklis pedig egy napra autóba ülne, hogy utána kölcsönösen eszmét cseréljenek. Na, ki vállalná?
A város körüli vitában egyébként elhangzik rengeteg fontos érv is, amelyek sokkal értelmesebbek annál, mint hogy kit és hogyan üldöznek direkt a kicsodák. Ráadásul egy csomó szakember folytat tudományos diskurzust a kérdésekről, nem csak mi, önérzetes lakossági felhasználók. A városok folyamatosan változnak, lezárnak ezt-azt, felújítanak vagy lebontanak valamit, megszavazzák, átalakítják, tönkreteszik, felrobbantják, felépítik, ellopják. De mi itt élünk, szóval inkább nézzük meg a kipucolt kőoroszlánokat, örüljünk néhány percig, hogy mégiscsak van egy ilyen szép városunk, és szeressük egymást, gyerekek. Autóval, bringával, Lánchíddal meg a tizenhatos busszal.
