Kritika: az üldözés jó, de valójában szar film a Bullit

Aztán valahogy eltelik az idő, és ott ülünk a totál konvencionális munkahelyünkön. Mint én egy hétfői totalcaros hétindító értekezleten. Mert császárkodás ide vagy oda, többnyire mégiscsak egy irodában ülünk a gép előtt. Közben száguldok negyven felé a sztrádán, a távoli ország helyett habanerót termesztenék a kertben, a feleségem meg a lányom lettek a topcsajok az életben, Ferrari helyett olyan kombit vinnék, hogy ne kelljen nagyon szétszedni a bicajokat hétvégén, a frankót megmondó helyett meg jobban tetszene a szerény krónikás szerep. Na jó, a ferraris duma kicsit kamu, csak így jött ki jól a párhuzam. Szóval értekezlet!

Ugye ismered azt a bizonyos értekezleten feszengő érzést? Már vagy ötven perce süti pont kellemetlenül a nap a nyakad. A reggeli kávé távozna, de a fejed úgy érzi, inkább kéne még egy adag, és ott tátong egy lyuk a következő heti tervezetben. Egy rossz pillanatban megindított köhintés rád irányítja a figyelmet, és az életösztönt felülírja a megfelelési kényszer: be kell tömi a lyukat. Egy ilyen pillanatban engedtem az érzésnek és bedobtam, hogy valahol azt olvastam, a Bullitt amúgy egy tök szar film. És már éreztem is, hogy megnyertem a feladatot.

Hülye vagy, Peti? Filmkritika? Mégis mi a jó Istent fogsz mondani egy idén 55 éves filmről, amit rajtad kívül mindenki látott? Persze elsüthetem, hogy a Ford kiadott egy ötven éves jubileumi Mustang kiadást, meg azt, hogy 4 millió dollárból készült, és 40-et hozott, de őszintén: kit érdekel? Na mindegy, ha bevállaltam, meg kellene nézni. De kinek van manapság másfél-két órája filmezni? Hát nem ezért találtuk ki a sorozatokat, hogy ne kelljen? A film az más, ahhoz hangulat kell, elmélyedés és pizza. Megkérdeztem egy filmes kollégát, ők hogyan csinálják. Betojsz: ha nem moziban nézik, akkor home office-os napra mennek, és munkaidőben megy a movie. Még hogy az autós újságíró az élet császára? Hülyeség, filmesnek menj vagy gamernek!

Apropó császárság, végre rájöttem! Heuréka meg minden. Azért az újságíró az élet császára, mert a császár is mindig császár. A történet sem úgy szól, hogy “Tedd el azt a kést, Brutus, tessék hétfőn kilenctől ötig leszúrni!”, igaz? Az újságíró meg mindig újságíró. A szabadidődben is figyeled az ég árnyalatát, mert jól jöhet egy hasonlathoz, a családi ebédnél meg belekérdezel a sógor hülye sztorijába, mert hátha kijön belőle valami. Most meg eldönthettem, hogy szombaton a karácsonyfa lebontása előtt vagy után akarok életcsászárkodni, mert az irodában már csak nem indítom el a mozit. Életösztön. Kezdetnek megnéztem inkább a Bullitt - jó, tudom, magyarul A San Fransisco-i zsaru - leghíresebb jelenetét. Az csak tíz perc, és amúgy is fent van a YouTube-on. És te jó ég, nem véletlenül ez a világ talán leghíresebb autós üldözése. Nem olyan rövid vágásokkal felszteroidozott az akció, mint amilyenekkel mondjuk a Halálos iramban filmek dolgoznak. Rendesen kitartott képekből áll, ahol látszik, tökösnek kellett lenni, és meg is csinálni a mutatványt. Extra tisztelet Steve McQueennek, akiről híres sztori, hogy legfeljebb csak a legrázósabb szitukban adta át a volánt hivatásos kaszkadőrnek. Gyűrődési zóna? Légzsák? Volt helyette tesztoszteron.

És az megvan, hogy mennyivel ügyesebben mozog a Mustang a vásznon? Tudományos igényű szemmel felmérés szerint látványosan nagyobbakat leng oldalirányba a Charger, és az ugratásos jelenetekben is látszik, hogy úgy másznak kifelé a Dodge kerekei, mint egy póknak a kávés bögre alatt. Ez csak azért érdekes, mert a jelenettel kapcsolatban azt szoktuk megjegyezni, hogy a Hemi motoros Charger annyival erősebb volt, hogy egészen egyszerűen nehéz volt összeegyeztetni a két autó tempóját, és végül le kellett húzni róla két gyertyakábelt. Közben meg ott van, hogy a Mustang jó fél tonnával volt könnyebb. Tanulság: ha egyszer nagyon fontos lesz a San Fransisco-i utcákon klasszikus izomautókkal repülgetni, akkor nekem a Mustang kéne. Ami persze nem muscle-, hanem ponycar, de ezt a mappát most ne nyissuk ki. Az meg legyen a Dodge büszkesége, hogy bő tíz évvel később a Hazárd megye lordjaival a ‘69-es Charger vált beszerezhetetlen klasszikussá. Ami egyébként nem bírta az ugratásokat, ezért egy csomót le kellett belőle kukázni. Bezzeg ha a készítők megnézték volna a Bullitt vonatkozó jelenetét, mennyit spórolhattak volna!

Na, szóval a film. Merthogy ez mégiscsak egy filmkritika, bár nem sérteném meg a műfaj nagyjait azzal, hogy egyáltalán a billentyűzetemre veszem a műfajt. Nem vagyok én filmkritikus, az mégiscsak egy szakma. Egyetemen tanítják. Van műértelmezés óra, gyártástechnológia és dráma-, színház- meg filmtörténet. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam, tényleg szar-e a Bullitt? Mégis teszek egy óvatos próbát vele: igen, az. Érzékeltetés: a film első harmadában 23 percen keresztül egészen konkrétan nem történik semmi. Nem ismerjük meg jobban a karaktereket, nem jutunk új információhoz, nem fokozódik a dráma. Semmi. Van helyette beerőszakolt romantikus szál, meg indokolatlan hagymavásárlás. És Robert Duvall hajjal. Na jó, az érdekes. Inkább nézd meg az üldözési jelenetet, mert az állat, aztán szereld meg azt a nyamvadt kilincset, amit három hete kér az asszony, vidd el sétálni a kutyát vagy hívd fel anyád, mert mindig csak ígéred, és ne egy érdektelen copmovie-val töltsd a drága időt. Azt megcsináltam helyetted.