A
Laguna GT-ből ültem
át a Puntóba, mondanom sem kell, hogyan éreztem magam az első néhány
kilométeren. Megszoktam a tökéletes kényelmet, csendet, nyugalmat,
aztán egyik pillanatról a másikra bumm, minden elveszett. Mintha egy
ötcsillagos szálloda tengerparti koktélbárjából hirtelen babazsúrba
csöppentem volna, ahol szalmakalap helyett megvadult, sárga meg kék
matchboxokkal csapkodó óvodások csüngenek a fejemen.
A jót is szokni kell, mondják, hatványozottan igaz ez a rosszra. Ez
a Punto ráadásul nem is olyan rossz, de időre volt szükségem, hogy erre
rájöjjek. A külseje jó volt
amikor megjelent , most sincs vele semmi baj. Dögös a sárga szín, a
Maserati-orr még három év után is izgalmas, és – ó, mily furcsa – most
már nem is tűnik olyan borzalmasan nagy kisautónak, mint a
bevezetésekor; így kényeztetnek, kápráztatnak el minket az autógyártók,
így szokunk hozzá, hogy autóink szép lassan eredeti méretük
két-háromszorosára nőnek.
Hanem az utastér, az tényleg maga a megtestesült igénytelenség. Az
üléseknek van némi oldaltartásuk, nem mondom, van szép – de
igénytelenül varrott – bőrbugyi a kéziféken meg a váltón, de az
összhatás, az borzalmas. Én elhiszem, hogy olcsó volt – mit elhiszem,
nyilvánvaló –, és ez nagyon fontos szempont ennél a modellnél, de egy
olasz cég, ahol a dizájn nagyon komoly szerepet játszik abban, hogy az
autókat megszeressék, és meg is vegyék, nem engedhet meg ehhez fogható
nemtörődömséget magának, akármilyen szorosra kelljen is húznia a
gatyáját.
Én kérem kutyuson és zsiráfon, meg mosolygó kisfiún kívül nem sok
mindent tudok lerajzolni, de ennél a középkonzolnál akkor is szebbet
rittyentek, ha közben 16 táblán kell szimultánt játszanom Polgár
Judittal. A gombokat alig lehet megfogni, ráadásul fura szöget zárnak
be a középkonzollal: amikor először hangosítottam fel a rádiót, azt
hittem, épp le akar esni a gombja, megpróbáltam visszanyomkodni, de nem
lehetett - ez ilyen. Csak a jóisten tudja, miért volt erre szükség,
kábé olyan érzés, mintha a kézifék 25 fokos szöget zárna az
ülésekkel.
A sportosság jegyében a 120 lovas modellt megbolondították egy
méretes, az egész műszerfalon végigfutó szénszálas műanyagutánzattal,
de sajnos ez is öngól, ugyanis randa. A kormány viszonylag kellemes, a
váltó jó fogású, de a többire rossz ránézni, ennél fogva az autóban
rossz lenni.
Még csak három perce vettem át a tesztautót, még alig mentem vele,
mégis szinte már eltemettem. Folyamatosan fanyalogtam a csúnya utastér
miatt, nem örültem, amikor a 17-es felnik fel-felütöttek a nagyobb
útegyenetlenségeken, aztán szépen lassan rájöttem, hogy egy istenverte
barom vagyok. A sárga festés kiüti a szemem a tarkómon, 17-es felnik,
sportkipufogó, még sportcsík is van, én mégsem veszem észre, hogy ez
egy sportos autó.
Nem értettem magamat. Egyetlen hét alatt úgy elkényelmesedtem, hogy
majdnem egy napra volt szükségem, mire megtaláltam a helyes nézőpontot.
Ne úgy vizsgálgassuk hát a 120 lovas turbó-Puntót, mint bármelyik másik
autót, nézzünk úgy rá, mint egy sport-, de legalábbis wannabe
sportkocsira (értsd: sportkocsi akarok lenni).
Feszes a futómű, néha fel is üt. Gond ez? Ha fordul, nem gond.
Márpedig ez fordul. Sajnos téli gumi volt rajta, és a teszthét alatt,
ha épp nem is esett, valamiféle nyákos izé általában volt az utakon, de
azt azért így is éreztem, hogy a futómű rendben teszi a dolgát. A
kasztnit nem éreztem elég merevnek, de a futóművel semmi gond.
A motor, ahhoz képest, hogy kisautó – meg sportos is, ugye –
teljesen civilizált. Nem ártott volna egy hatodik fokozat hosszabb
utakra, de még így is egészen kellemes csönd van az utastérben
autópálya-tempónál. Hanem ha meghajtjuk, azonnal feléled. 3500
környékén kezdődik a koncert, a T-Jet hangja – annak ellenére, hogy kis
lökettérfogatú turbómotorról beszélünk – meglepően sportos és
egyáltalán nem bántó, sőt, igen kellemes, szinte kéri, hogy
forgassuk.
Olvasóink írták
Télen és nyáron is 16”-os kerekekkel járok, szerintem ez a
legjobb párosítás a feszes futóműhöz. Egyáltalán nem ráz, de ha
játszani akarunk, nagyon durván lehet vele kanyarodni, illetve
kijönni a szűk kanyarokból, körforgalomból.
Írjon ön is
ítéletet !
De vajon mire elég 120 lóerő? Egy hasonló autót már vezettem. A
Golf GT erősebb ugyan,
de nehezebb is, valamivel jobban megy, mégis remek mérőeszközként
szolgál esetünkben. Hogy mennyire jó hajtani egy autót, sosem a
motorerő határozza meg. A GT 7,9, a Punto T-Jet 8,9 másodperc alatt van
százon, vagyis mindkettő elég jól megy, valami azonban mégis hiányzik
belőlük. A spiritusz.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak
is?
Tegye meg a cikk
blogposztján !
Ezek a kicsi motorok – hiába kényszerlélegeztetik őket – nem
nyújtanak olyan örömet, mint a nagyok; vagyis bizonyos ritka esetekben
mégis, de olyankor vagy a turbó nagyon nagy, vagy a jármű tömege nagyon
kicsi, esetleg mindkettő egyszerre. Ahogy a turbós, kompresszoros TSI
motor, a Punto motorja sem nagy durranás. Ne értsenek félre, az autó
remekül gyorsul, röhögve hagyja maga mögött a sok egyhatos gépet, de
míg egy hasonlóan dinamikus háromliteres dízelmotort uralva királynak
érezzük magunkat, addig a kis Puntót a testünkkel próbáljuk noszogatni
előre, mint a bérgokartot, hátha attól picit jobban megy.
Remek külső, borzalmas belső dizájn, kellemes hangú, elég erős, de
nem elég karakteres motor, jó váltó, jó futómű; röviden ezek jellemzik
a tesztautót. Jót is, rosszat is lehet rá mondani bőven, 3,6 millió
forintért azonban nem tűnik annyira drágának a csúcs-Punto, még akkor
sem, ha 3,5-ért
Swift Sportot
vehetünk. Mégiscsak ennek hasonlít az orra a Maseratikéra.
További cikkeink
