Teszt: Ford Focus RS

Mikor átvettem a tesztautót, megkérdeztem, tényleg olyan jó-e, amilyennek mondják. Amióta kipróbáltam, lottózom – jött a válasz. Istenem, milyen naiv vagyok még mindig, annyi hosszú év után is képes vagyok megkérdezni egy Ford-alkalmazottat arról, milyen a tesztautó. Milyen lenne, zseniális! Hát persze.

Én viszont szkeptikus vagyok. Csodát eddig nem sokat láttam, olyan autót viszont annál többet, amit a szaksajtó az egekig magasztalt – vegyük példának okáért az ötödik generációs Golf GTI-t –, mégsem durrant nagyot. Hiába nő a motorerő, ha közben az autók is híznak, hiába gyors a futómű, ha fontosabb a mindennapi komfort a kanyarsebességnél, a biztonság a vezetési élménynél. Valamit valamiért.

Ne értsenek félre, nem azt mondom, hogy olyan rossz nekünk, amiért autóink egyre gyorsabbak, ennek ellenére egyre biztonságosabbak lesznek, csak szomorúan nézem, hogyan vész ki a kocsikból az őszinteség. És akkor itt van ez az RS, egy egészen nyilvánvalóan elcseszett koncepció: 300 lóerőt a hátsó kerekeken sem mindig sikerül átvinni az aszfaltra, nemhogy az elsőkön. Na jó, versenyfutóművel és a hozzá tartozó sperrel nyilván ez is lehetséges, de utcai autóban – sperr ide, sperr oda – nem sok jóra számítok.

Azt el kell ismernem, hogy az RS kegyetlen jól néz ki. A brutális szárny, a szoknyák, a küszöbök, a diffúzor, a kopoltyúk, a két, közel arasznyi átmérőjű kipufogó mind azt sikítja: meneküljön ki merre lát. Kábé az utolsó dolog lesz a Ford Focus, ami eszünkbe jut, ha ránézünk a kocsira. Ez nem egy Ford Focus RS, ez egy RS, én legalábbis leszedném róla a jelvényt és újat csináltatnék hozzá, a kocsinak ugyanis még a 225 lovas ST-hez sem sok köze van, hogy a mezei példányokról ne is beszéljünk.

Az utastér jól néz ki. Egyszerű, és nem is mindenhol a legigényesebb, de a két Recaro sportülés annyira csinos, hogy ha mindent szürke, kopogós műanyag borítana, a Recaróban terpeszkedve az sem érdekelne, másrészt ez egy sportkocsi, szóval nyugodtan vessünk egy pillantást egy Impreza STi-re vagy bármelyik Lancer Evóra, ott sem éppen a hasítottbőr-borítású műszerfallal akarnak elkápráztatni.

Kiálltam a parkolóból. A motor csendesen bugyorgott, szépen elindultam hazafelé. Megpróbáltam részt venni a forgalomban egy olyan autóval, amivel egyszerűen képtelenség felvenni egy átlagos úrvezető tempóját; mintha Usain Boltnak kéne háztömböt futnia a hatodikosokkal.

Szerencsére erős volt a forgalom, nem nagyon fickándozhattam, viszont megfigyelhettem, milyen kezes, könnyen irányítható az RS nyugodt körülmények között. Sosem hirtelenkedik, nem ugrál, könnyen elvezetheti bárki, még csak nem is ráz vészesen. Ha normálisan használjuk, és nem forgatjuk a motort, legfeljebb annyi tűnhet fel, hogy elképesztően érzékeny és közvetlen a kormány és a fék, minden más hasonlít ahhoz, amit a többi autóban megszoktunk.

Egy markáns különbség azért van. Egyéb autókkal ritkán kapunk rendőri kíséretet hazáig. Én tényleg nem tudom, mivel érdemeltem ki, de egy rendőrautó elég hosszan követett, még a kicsi, jobbkezes utcákkal tarkított mellékutcácskába is utánam jött, és csak akkor állt tovább, amikor látta, hogy leparkolok. Ahogy elnéztem, a rendőrök sem nagyon tudhatták, mit akarnak egy 40-nel szabályosan guruló kocsi sofőrjétől, ugyanis végül nem igazoltattak, még csak nem is kérdeztek semmit, mielőtt továbbálltak. Lehet, hogy nem is követtek, csak az autó tetszett meg nekik.