És elöl az A oszlop se semmi; próbálták úgy vastagítani, hogy inkább a vezető felé terjedjen, de így is nagyon sokat takar ki, viszont biztos jól jön a komoly utascella-merevítés, ha a sok vas miatt nem veszünk észre valamit, és nekimegyünk egy fának. Elkel tehát az újfajta, fejlesztett fénykévéjű világítás, a sebességkorlátozás- és egyéb táblafelismerő és figyelmeztető rendszer, meg az alapáras hat légzsák. Az ülés nagyon jó, erről a német ortopéd orvosok szövetsége még papírt is adott.
Most üljünk is az ortopédiai eldorádóba, és menjünk szlalomozni! Hóban csúszkálni, mármint felszabadult hülyegyerek módjára csapatni sajnos nem lehet, mert csak az egyik tesztautóban volt hagyományos, bovdenes-húzós kézifék, a többiben elektronikus. Az új Astra ezzel együtt is furcsán tapadt, még abban a lejárt hóban is, amiben kiszállva könnyen elcsúszik az ember. A piroson Pirelli Sottozero volt, a michelines többiek jobban csúsztak, de azokat is igen jól fogta a menetbiztonsági elektronika. Amit kikapcsoltam – gomb egyszer megnyom, aztán hat másodpercig nyomva tart –, de valószínűleg igen hamar újra bekapcsolódik. A mechanikus kézifékes autóval persze láthatóan jól mulattak a kollégák.
Ha már szóba került a szín, nem vagyok pirospárti, de az új Astrának szerintem ez áll a legjobban. A magyar statikus bemutatón már ámulatba estem a formától, és már akkor is úgy láttam, ezt az autót a hátulja adja el. A hátsó lámpákért kijár a nagydíj a dizájnereknek, de ha a fényezésnek köszönhetően az egész far egyetlen nagy, homogén tömb, akkor nagyon kiadja. Hasonlóan a Swifthez, ami pirosban, eltávolított márka- és típusjelzésekkel szintén különlegesen szép tud lenni.
Félórányi szlalomozás után visszatértünk a bázisra. Én eredetileg teázni akartam, Borisz lelkiismeretesen elvitt egy dízelt is, amitől bennem is felülkerekedett a szakmaiság, így én is beültem egybe. Rögtön láttam, hogy valami nem stimmel; nehéz volt tetten érni a különbséget, mert a műszerfal vonalai, és látszólag az anyagok is ugyanolyanok, de bizony csak hasonlóak. Az alacsonyabb felszereltségű Astra már sokkal astrásabb, sprődebb és kopogósabb, egyszóval jobban hasonlít azokra az Opelekre, amikhez eddig dolgom volt, az F Astráig bezárólag.
Ott az ajtófogantyún a zongoralakk betét, a középkonzol szép vonalú betétei ugyanolyan ezüstösek, de sokkal kopogósabb, lehangolóbb az egész. Persze nyilván ez is végre tudja majd hajtani a Nagy Opel Fegyvertényt, hogy tíz év múlva ugyanilyen lehangolóan kopogós, de legalább egyben van, miközben egy azonos korú Volvo már patkányfészeknek is csak feltételesen alkalmas. A tanulság: úgy látszik, csak német rendszámos Astrát szabad megvenni (vigyázat, vicceltem).
A váltója egyébként a dízelnek is hatgangos, ugyanolyan jó, bár erősen mesterkélt váltási érzettel, mint a Mondeóé. A gyorshajtásra pedig az első tapasztalatok szerint az Astra I különlegesen alkalmas: elég tíz perc a hóban-latyakban, és a hátsó rendszámot máris vastagon borítja az átlátszatlan, sűrű dzsuva.
Egyetért? Vitatkozna vele? Véleményét elmondaná másoknak is?
Tegye meg a publikáció blogposztján!
