Nissan Pathfinder 3.0 V6 TDI 7 A/T

Főleg a nagy SUV-ok kategóriájában, melyek az utóbbi években szinte a semmiből feltűnve robbantak bele az utcaképbe. Igaz ugyan, hogy a gazdasági válság miatt erősen visszaesett a kereslet, ám az általuk kisajátított tortaszelet még mindig elég nagy ahhoz, hogy gyártóiknak kifizetődő legyen foglalkozni velük.

Vannak persze kisebbek, sőt, nagyon kicsik is, ám országúti jelenlétük (road presence, kérem, a Kiától tanultuk) jellemzően a nagyobbak (Touareg, Cayenne, X5, X6, Q7, ML, Range, Discovery) miatt regisztrált, átkozott és köpködött. Mert a hétköznapi autósok nem szeretik őket. Éppen ezért különböző indokokat hoznak fel ellenük. Jellemzően a nagyobb fogyasztás, helyigény, károsanyag-kibocsátás, indokolatlanul nagy homlokfelület (sic!), kinézetük ellenére gyenge terepjáró képesség és még ezernyi más.

Volt idő, amikor jómagam sem értettem meg, de szépen, lassan beletörődtem, aztán mára már el is fogadtam. A legrosszabb, hogy lassan, de biztosan kívánok is egyet. Jaj, mi lesz velem? Pedig érett ez már régen, de kellett hozzá ez a Pathfinder, hogy kihozza belőlem. Azt hittem, hogy az univerzális dolgok valójában semmire nem jók. Tévedtem.

Először is tegyük helyre, mert egyértelműen nem lehet leSUVozni, és ez talán az első szimpatikus vonása. A baltaarc, a nagy, hasábszerű test, amit annyira szerettem már a kocka Patrolnál is, egyértelműen mutatja az irányt. Ha megfigyelik, újabban már a Land Cruiser vagy a Pajero is igyekszik mindenféle hülye arcot magára húzni, urambocsá' áramvonalasodni, ami sokszor nevetséges gnómokat eredményez a két tonna (pontosabban 2210 kiló) körüli méretosztályban. Hirtelen csak a Land Rover Discovery jut eszembe, ami így tartja magát a hagyományokhoz. Férfias dolog, na, ezt valahogy mellőzik a műköröm-vb díjazottjai.

A Pathfinder még mindig elég terepjárós forma ahhoz, hogy másként lássuk, mint egy ML-t, Touareget vagy X5-öst, pedig difizárat ennél sem találunk (csak egy sperrt hátul). Tán éppen ezért nem szúrja annyira az autóstársak szemét (szándékosan mellőzöm az irigység szót), főleg úgy nem, hogy kellőképpen viszonoztam az előzékenységet, amit kaptam. Illetve amit az autó kapott. Ráadásul egy jól sikerült motorvásárlás során kicsit össze is sároztam, és a jótékony dzsuva sokat segített az elfogadásban: lám, ez tényleg kihasználja az autót, nem egy díszmajom.

Mondjuk egy pillanatig sem éreztem magam annak. Ez egy Nissan, presztízsét méretének köszönheti, nem az orrán virító jelvénynek. Igaz, nem olyan finom, hullámzó oldalú, ledekkel megszórt, szofisztikált forma, mint a többi, tizenmilliós SUV, cserébe áttekinthető, kilátni belőle, és elhisszük neki, hogy terepen is boldogul. (Terepszögei: első 30, hátsó 26, rámpa 24.) Ha pedig nem, akkor valahogy nem félünk odaverni, beküldeni a sűrűbe. Ez utóbbi lényeges vonás.

Ez a tetszik-nem tetszik dolog ízlés kérdése, a minden pórusából amerikai piacot sugalló beltér legalább ilyen megosztó, de hűen követi a dobozforma által kijelölt egyszerű csapást. Memóriás, motoros bőrülések, szinte minden funkcióra külön nyomógomb (idővel rájöttem, hasznos, ha menet közben nem a menüben kavarunk a kis tekerentyűvel), elektromos napfénytető, automata váltó, éppen elfogadható fabetét, blokkokra osztható, háromszögvonalzóval húzott vonalak, dirr-bamm-bumm, nesze, kész, használd. Aki egyszer már ült Navarában, az nem veszik el itt sem. Minden nagy, masszív, helyből van bőven széltében-hosszában, nagy piros pont, hogy a középkonzol térdközelben nem indokolatlanul széles, a tespedős, pihentető pózra magunktól ráállunk.

A második üléssorban érzésre nagyobb a lábtér, mint a duplakabinos Navarában (ez még nem okvetlenül jelent dicséretet, de legalább már használható), külön fűtéskonzol akad itt is, a harmadik – kihajtható – sornak is jut pohártartó, rakodózseb. Ötüléses konfigban 515 litert pakolhatunk a kalaptartóig, hétülésesként 190 marad. Pelenkázóasztal, gyerekágy, Fiat-motor gond nélkül befér.

A kihajtható két pótülés persze inkább csak 15 éven aluliaknak való. Nincs szűkölködés, de tovább bírják vállhoz emelt térdekkel. A beltér kidolgozása jó. Nem üti ugyan meg a német prémiumszintet, de egy Mazda CX-szel bátran felveheti a versenyt. Nincs csörgés-zörgés, a kemény anyagok azonban túlsúlyban vannak. Átlagos, elfogadható, ahol a kezet pihentetjük, ott puha.