Egy Astra 99 évvel ezelőttről

„Jó kis modern, megbízható, egyszerű autó ez" – mondja Kisapáti József, amint 1912-ben készült Opel 5/12-esével, ismertebb nevén a Puppchennel (ejtsd: „puphjen", más nyelvjárások szerint „püphjen") száguldunk a Szeged melletti fasorban. Ő mondhat ilyet, hiszen több tucat olyan öreg autót és motort hozott már vissza az életbe, amelyek József Attilát még pelenkás korából ismerték. Nem túlzok, rendesen döngölünk – nem tudom, mennyivel mehetünk, mert olyan, mint sebességmérő, nincs a kocsiban, de a hátsó ülésen már komoly a szél. A sofőr egy ötvenest biztosan kihoz a gépből, talán többet is, és a helyi közlekedés tempójához viszonyítva ez már szédületes. Nem is tartunk fel senkit.

Talán jobb is így, mert észre sem vennénk egy sarkunkban lihegő, ideges, fekete X5-ös BMW-t, hiszen tükör nincs az autón. Hátsó lámpa sincs. De ha valamiért lekoccolna bennünket az a béemvés, legalább nem szenvednénk sokat, az Opel leghátsó pontja ugyanis a benzintartály, ami ráadásul nyomás alatt van. Mindez most cseppet sem érdekel. Rég élveztem ennyire autózást.

Közel két évtizede járok veteránkorú járművekkel, kialakult bennem a benyomás, hogy kétféle autós létezik. Az egyik, aki egy öreg kocsit meglátva mosolyogni kezd, és legfeljebb azért válik veszélyessé, mert mellém húzódva mindenképpen fotózni akar a mobiltelefonjával, miközben összevissza támolyog. A másiknak viszont már akkor felmegy a pumpája esetlen – vagy esetlennek vélt –, régi járművem láttán, amikor megpillantja a távolban, s utána mindent elkövet, hogy a lehető leggyorsabban, a lehető legmeredekebb helyzetben megelőzze, letudja, agyontapossa, még ha az árokba löki, akkor is.

Tévedtem.

Egy réztől csillogó, békésen berregő, százéves Opel láttán csak egyféle autós létezik, a No. 1-es archetípus, azaz a mosolygós, előzékeny. Nem az autósokkal van baj tehát, hanem a járműválasztásommal, már szórom is a fejemre a homokot. Egy ilyen Puppchennel elég lenne csak párszor végigautózni az észak- és dél-koreai határ demilitarizált övezetében, majd kisvártatva politikusi csókra csücsörített ajakkal borulna egymás nyakába Ri Mjong-Bak és Kim Dzsong-il. Ez az Opel csak úgy sugározza az igazi békeidők hangulatát. Bohumil Hrabal ránk mosolyog a bárányfelhők mögül, nini, talán Jiri Menzel integetett a buszmegállóból? Mindenesetre urasan vagyunk.

Mert nem a 21,5 fokra temperált belsejű, shiatsu-masszázsos bőrülésű, 90-re állított radaros tempomattal önmagát hazavivő Lexus LS600h-ban éli meg az ember a teljes lelki békét. Hanem egy százéves Opelben, a gyönyörű alföldi tájban ringatózva.

Nem hinném, hogy sokan akadnak Magyarországon, akik el tudják képzelni, milyen egy ennyire öreg autóval közlekedni. Én mondjuk, vezettem már T-Fordot, de az sokkal nagyobb, újabb, teljesen más szerkezet. Ültem a világ első autójának mondott Benz Patentwagen replikájának kormányrúdja mögött, de az meg még annyira a kezdet, hogy köze sincs ehhez. Próbáltam hát egyéb régiautós élményeimből kitalálni, milyen lehet majd a Puppchen.

Minden bizonnyal szörnyű. Már a hatvanas évekbeli autók között is sok a – hogy is fogalmazzak finoman – „kárcos" gép, az ötvenes évek kínálatából pedig jól karbantartott, mégis pocsék autókhoz is volt már szerencsém. A harmincas években még jobban torzultak a kasztnik, még nehezebbek voltak a kormányok, még ügyetlenebbek voltak a futóművek. A jó autók akkor drágák voltak, komplikáltak, az egyszerűbb járműveknél nem tudtak kellően odafigyelni olyan hívságokra, mint a kényelem, a kezelhetőség. Menjen, lehetőleg különösebb gépészeti képzés nélkül kezelhető legyen, ennyi volt az elvárás.

Pedig ez az Opel már rozsdásodó youngtimer volt, amikor a harmincas évekbeli kocsikat átadták az első tulajdonosaiknak. A maga korában pedig – ha nem is volt igazán olcsó – kicsi, egyszerű autónak számított. Ezek után talán nem vetnek rám nagy követ az olvasók, ha elárulom: egy széthullott MTZ-traktor komfortjára, menetdinamikájára és stabilitására készültem, persze szép köntösbe, bőrillatba csomagolva. Csak hogy ne fájjon annyira, tudják.