Teszt Fiat Seicento Sporting 1.1 (1999), Mercedes Benz E200 aut. 2.0 (1996), Opel Omega TD 2.5 (1995)

Mercedes-Benz E200 aut. (1996)

Ilyenkor érzem, milyen régen nyomom az újságírást. Tisztán emlékszem az első pápaszemes W210-es tesztautóra, amit az Autópiac kapott. Szívó 300D volt, nem estünk hasra tőle. A Mercedes első fogasléces kormányát tették bele, borzalmas volt. Bent ült az ember egy óriási vödör alján, a motor sem tűnt meggyőzőnek. Gyorsan szereztünk is mellé egy 300 ezret futott W124-est, ugyanabban a 300D kivitelben. Aztán nem írtuk meg a tesztet, még nem mertünk ennyire szembemenni az importőrökkel. Vígh Margit, a PR-es szerintem szívinfarktust is kapott volna. Szűkebb, de sokkal jobb volt a 124-es – ment, fényévekkel ügyesebb volt a kormányzása, kényelmesebb volt az ülése, a hangulata jobban megfogta az embert. És akkor még teljes szívvel hittem az új autókban, nem volt mögöttem 17 évnyi tesztelés.

Utána sokat használtam egy pont ilyen, 1996-os, 200-as benzines, 136 lóerős pápaszemest, kaptuk tartós tesztre a németektől. Megjártam vele Imolát, Szlovákiát, kétszer Stuttgartot. Nem mondom, hogy megszerettem, de elvitt. Állandóan szétesett a hamutartója, megzabált vagy tíz fényszóróizzót, más bajára nem emlékszem. Annál inkább a tulajdonosok. A W210-esről hamar bebizonyosodott, hogy a Mercedes történetének egyik mélypontja lesz, még a taxisok is tüntettek miatta Németországban. Megvakuló a fényszórók, komoly rozsdásodások már fiatal korban – nem büszke rá a Mercedes.

Na de 480 ezerért? Alku után közel a 400-hoz?... Látnom kellett, milyen egy ilyen egymillióra taksálható kilométerrel, nagyjából a nyolcadik tulaj után. Csontiék szerint ez most a legolcsóbb a típusból, izgalmas, nem? Amikor meghozta a srác a No. 2-es Csonti-telepről, kicsit elállt a lélegzetem. A bal oldala merő rozsda, smirglivel el lehetne tüntetni a fél autót. A másik valamivel jobb, de ott is minden ragyás, különösen szép a krómkeretes „Elegance” tőszomszédságában virító, hatalmas bibircsók – mint egy óriási, aranyozott „Klozett” felirat, csak negatívban. De a vonalai egyenesek, ez is valami.

Bent is szörnyűek az állapotok. Az üléseken nem kosz van, hanem gyurma, a mintázat alig látszik. Pedig a szövet nem szakadt, tisztességesen állta az idők viharát, s ami még meglepőbb – az epedarugó nincs leszakadva alatta, tehát kényelmes, ami nagyon un-öregmercissé teszi a hangulatát. A bőr porlad a kormányról, a műszerfal több helyen repedt – naja, sokat állt a kocsi a napon – ég az ABS, a légzsák és még valami ETS kontroll-lámpa. Elállnak a fedelek, hullámos az ajtókárpit, a klímát pedig hiába kapcsolom – valami kattan elöl, esik a fordulat, tehát dolgozik a kompresszor, de csak a hőség dől a rostélyokból. Kilövöm, ne erőltessük.

Csontiék előre szóltak: a váltó ránt, csereérett. De ahogy elhajtok vele, érdekes módon jobb lesz. Igen, ránt a váltó, kelletlenül is pakolja a fokozatokat, de a motor finoman purrog. Sosem volt ez erős, most se az, de viszi a nagy testet. És szépen rugózik, egyenesen megy, nem dobál, nem húz a fék, a kormány cseppet sem pocsékabb, mint újkorában volt. Persze, valami terelőlemez zörög a kipufogó környékén, 1200-1500 között kerregés jön a motor felső része felől, a hűtővíz hőfokmérője pedig tábort ver a 110-es osztásnál, de sokat ne várjunk – ember, ez egy pápaszemes Merga négy kilóér'!

Ideje a cserének, bezárni nem tudom, mert szétesik a rugós kulcs, és az elektronikája sem működik. Kulcslyuk nincs, ezt már így rendelték. Átülök az Omegába. A motor selymesen duruzsol, minden kontroll-lámpa sötét, vízhőfok 90-en, az automataváltó mint a vaj, szól a zene... Csendben irigykedni kezdek.

Aztán kiérek a tágasabb útra, és vége. Az első futóműnek ahány alkatrésze, annyifelé kóvályog, a rugózás béna, ez az autó nem is próbálja a kopott luxus érzetét kelteni. Egyszerűen egy nagy, buta dög. És mállanak az ajtókárpitjai, hiányoznak a belső fogantyúk, peregnek a szellőzőrendszer gombjai körül a feliratok. Ami a legaggasztóbb: bár a motor forró, mégis minden újraindításnál vaskosat kell izzítani, hogy beröffenjen. És olajos az olajbeöntő környéke – ez olyan kopott, mint állat, nem hinném, hogy beindul télen. És ezt se lehet bezárni, szétesett zárak, beakadt kilincsmechanikák állják útját a kísérletezésnek. Nem kéne, ha már pocsék, inkább legyen a Mercedes-illúzió.

Bezzeg a Seicento Sporting! Harap, pattog, lelkes. Matt, de gyári rajta a fény, sehol egy rozsdapötty, a belseje a tömény Homasita-hangulatot leszámítva kvázi tökéletes, még az ilyen Fiatokon mindig bedöglő Recirc és vészvillogó is működik, sőt, az ablaktörlő is gyors. Szörnyű a zajos kipufogódob, undorítóak a kötöződróttal rögzített, filléres dísztárcsák, a kuplung nehéz és az első futómű sem teljesen százas. De ez a kocsi ettől még jó. Egy főtengelyszimering-csere, új szélvédő után autó lesz ez még tíz évig, kevés gonddal. És milyen jó vezetni! Ennyiért nincs értelme nagy autóról ábrándozni, ez a realitás. De nem is olyan rossz ám ez a realitás.