Teszt: Lancia Ypsilon 0,9 TwinAir Platinum MTA - 2011.

Sergio Marchionne
Fiat S.p.A.
Via Nizza 250, 10126 Torino, Italia

Kedves Marchionne úr!

Levelem elején engedje meg, hogy bemutatkozzam. Vályi István vagyok, a magyarországi Totalcar.hu autós magazin újságírója. Bár tisztában vagyok vele, hogy a magyar piac a Fiat S.p.A. számára világviszonylatban valahol Zimbabwe és Elefántcsontpart között foglal helyet a listán, de népeink az utóbbi évtizedekben annyiszor álltak már a világtörténelem falloszának rosszabbik végén, hogy egy kis összekacsintós hangnemet megengedek magamnak.

Képzelje, mi annyira kötődünk az olaszokhoz, hogy Winkler (ő lapunk főszerkesztője) nagyapja, Kulcsár János tizedes, az olasz fronton egymaga elfoglalt egy lövészárkot, tele olasz katonával (kisezüst vitézségi érmet kapott érte), akik számára akkor ért véget a harc, amikor a pödört bajszú, 17 éves magyar legény beesett a géppuskaállványok közé. Nem bántotta őket, láthatja szeretjük mi magukat. Ráadásul mindig is elismerően nyilatkozott az olasz nehéztüzérségről.

Sőt, szeretem a Lanciát is, olyannyira, hogy van is egy a családban, konkrétan a tesztautó nagyapja, egy Y. 2000-es évjárat, Elefantino Blu, teljesen fapados és soha el nem romló fajta. Túlélt már egy 323-as Mazdát, egy 166-os Alfát és túl fogja élni a Volvo S70-emet is, pedig azt nagyon szeretem.

Az új Themát is kedveltem, még ha nem is olyan dizájn műremek, mint a Thesis, de tudom én, nagy koncot vettek a nyakukba a Chryslerrel, ahhoz képest teljesen jó. Látja, még a vágottnyelvű, teát tejjel ivó angol hülyék szerint a Lancia a múlt évszázad márkája. Igazuk is van. Ó, azok az Aureliák, Flaminiák és Fulviák (a Zagato kupé csodálatos), a HF Integrale vagy a Kappa kupé, önnek nem lábad néha könnybe a szeme?

Most azonban komoly törés állt be életemben. Marchionne úr: kipróbáltam az új Ypsilont. Harcoltam és küzdöttem érte, meg akartam kapni, méltatlanul mellőzött típusnak tartom, mely valójában iszonyatosan praktikus és formás városi kisautó, két négyzetméteres stílustanulmány arról, hogyan lehet olcsón olyat alkotni, hogy kilógjunk az unalmas mezőnyből. Mindig is ilyen volt, képzelje, még a feleségem is örült neki, mikor mondtam, hogy na, most meglátod, mennyire remek dolog ez még mindig.

Biztos vagyok benne, kedves Marchionne úr, hogy ön sosem ült még tesztautónkhoz hasonlatosan konfigurált Ypsilonban. Engedje meg, hogy ezt innen, Közép-Európa partvonaláról okoskodva is hibaként rójam fel. Ön van elég dörzsölt, hogy megértse: olyan ez, mintha Silvio Berlusconi bunga-bunga partijának végkifejleteként áttetsző hálóingben lejtene be a hálószobaajtón maga Salma Hayek. Göndör fürtjei vízesésként omlanak karcsú vállaira, a kis neglizsé alatt átsejlik a két csokoládédrazsé, ahogy tüzelő öllel önhöz simul, majd húsos ajkaival füléhez hajolva ezt mondja.

Signore Marchionne, higgye el, nincs az a Viagra-Cialis-Levitra-koktél, mely túllendítené önt egy Kisgazdapárt-kommünikét sikoltozó Salma Torgyánon. Valljuk be férfiasan, tartsunk ki a végsőkig, mint a berlini front, hogy ez iszonyatosan kiábrándító. Ha netán a szőkéket részesíti előnyben, tetszés szerint Scarlett Torgyánssonnal is érvényes mindez.

Nézze, az autó külseje nekem tetszik. Tudom, ez levelem egyetlen szubjektív

állítása, de esküszöm: én sokra tartom a karaktert és az egyediséget. A kis Lancia esetében pedig ezzel eddig sosem volt baj. Jó a bumfordi dizájn, a kétszínű fényezés még erősíti is a töltelékét magából kinyomó kis szaloncukor-formát. Aranyos, kedves kis dobozka, kíváncsi leszek, vajon ez is olyan időtállónak bizonyul-e majd, mint a kettővel korábbi generáció formája.

A hátsó fényszórók érzékien simulnak a sárvédőbe, van ugyan az a kis csücsök, amitől amorf lesz, de én látom benne a Thesist, ami önöknek mindig jó hír, mert az szép. A felnik is mutatósak, annyira kár, hogy a Magic Parking nevű asszisztens zokszó nélkül vezette padkának a jobb elsőt. Sajnálom. Sajnos ez olyan szubjektív vélemény, melyet minden bizonnyal nem osztanak majd olvasóink, de ne törődjön velük, ők nem fogják ezt az autót megvenni. Lebeszélem őket.

De nehogy azt gondolja, hogy engedtem bohó énem szubjektív benyomásainak. A rossz hír, kedves Marchionne úr, hogy itt tényállás van. Kerek 11 centiméterrel hosszabb, mint tizenéves elődje, ez akár elismerésre méltó is lenne, de sajnálattal tapasztaltam, hogy a beltér csak azért érződik nagyobbnak, mert a hátsó üléssor támlái szinte derékszöget zárnak be az ülőlappal. Értem én, hogy még a hátsó sorban is büszkén viseljük sorsunkat, de nem biztos, hogy ez a Duce-póz hosszútávon kényelmes mindenkinek. Igaz, a két hátsó ajtó mélyen harap a C-oszlopba, beszállni könnyű.

Ugorjunk fejest a sötétségbe – elnézést Marchionne úr, de belülről hiányolom a színt, megszoktam már a kis textilbetétet a régiben –, de minden bizonnyal megdobná a gyártási költségeket és az árat, az pedig szent, ha lehet, ne csavarjunk még feljebb. Persze joggal mutat rá a zongoralakk-szerű betétre, mint az exkluzivitás csimborasszójára, de ha a célcsoport elsősorban nőkből, metroszexuálisokból és melegekből áll, tudja, hogy már egy gyűrű vagy karkötő is képes maradandó károsodást okozni a csillogó felületen.

Viszont látom a fejlődést, esküszöm. A műszerfal egészét a világ első, olcsó hatású, ám puha műanyaga burkolja. Ez tényleg kellemes meglepetés, sőt, az összeszerelés minősége is jó, de ez már jó volt az 500-as Fiatnál is. Kicsit magasan ülünk, de az első ülésekben el lehet férni. Nem az a gyarmatosító-stílusú fetrengés, de elfogadható. Jópofa az A-oszlop tövébe helyezett navigáció-aljzat, a váltókar is jó helyen van, bár teljesen szükségtelenül, hiszen sokat markolászni nem kell. Erről még sajnos a későbbiekben beszélnünk kell, Marchionne úr.