A sárgás kőházak és a zsalugáterek nem verték vissza a hangot. Nem volt mit: csendben lopakodtam a rendkívül szűk utcákon, folyamatosan arra figyelve, hogy nehogy lecsapjam a felnit valamelyik kilógó lépcsőn. A kanyarokat volt, hogy csak két részletben tudtam bevenni: az évszázados provence-i utcákat nem a mai felpuffadt autókhoz méretezték.
Csak a kerék gördülési zaja hallatszott, a gyalogosok az utolsó pillanatban vették észre, hogy ott jön sarkukban a Peugeot. Teljes elektromos hajtásban osontunk az árnyékban. Fölöttünk kiterített ruhák lengtek, mellettünk kapualjak maradtak el. Csak akkor ért véget a villanymotor adta diszkrét haladás, amikor lemerült a nagyjából három-négy kilométert bíró akksi – beböffent a dízel, gurultunk tovább, miközben megindult a töltés; a következő faluban ismét átkapcsolhattunk elektromos üzemmódba.
Az 508 RXH a 3008-ban megismert technológiát viszi tovább, igaz, a buci test helyett jóval elegánsabb autóba szerelték be a Hybrid4 rendszert. Ez a Peugeot a kategória egyik legszemrevalóbbja: a gyári zsargonban oroszlánkörmöknek becézett LED-es csíkok azonnal felismerhetővé teszik a széltében-hosszában felpumpált kocsit.
Négy centivel szélesebb, öttel magasabb az alapnál, de az optikai trükként bedobott 18-as kerekek is tovább hizlalják. Igaz, ennek gumicserekor meglesz a böjtje: a 245/45 R18-as Michelin Pilot Sport 3 darabára nagyjából 70 ezer forint, és ugye ebből akkor négy kell. Szó se róla, a gyári felnik elképesztően szépek, de lehet, hogy a hazai utakra okosabb lesz egy jó 17-essel rendelni.
Kiemelném a különösen egyben levő formatervet, ezekkel a küszöbökkel és az átrajzolt hűtőráccsal nagyon jól mutat, sokkal jobban, mint a már megismert alap 508-as. A lényeg mégsem a formán van, hanem a dízel-hibrid hajtáson. A motorháztető alatt 16 szelepes 2,0 HDI FAP négyhengerest találunk, míg hátul a futómű szerető ölelésében ott a Bosch állandó mágneses villanymotor és fölötte az akksi. A Peugeot elgondolása, hogy két, egymástól független, ám együttműködő rendszert építenek be, működik, igaz, nem mindig úgy, ahogy azt az ember szeretné.
A karosszériához szervesen illeszkedik a beltér, hasonló ívek és formai elemek köszönnek vissza. A tesztautó különösen jól összerakott példány volt, érezhető, hogy az 508-ast szeretnék feljebb pozicionálni – a cél a német márkák piaci szegmense. Ezt színre, szagra, tapintásra hozza, még az ötven méterenként lepakolt fekvőrendőrökön sem nyisszan meg semmi, pedig a végén már direkt sem lassítottam, hátha.
Az utastér tágas, mivel a négykerék-hajtást hátul tisztán elektromosan oldották meg, kardánalagút sincs. Mindenki elfér mindenhol, a vaskos középkonzol sem zavarja a térdet. Ezen kapott helyet a hatfokozatú, robotizált váltó karja és a menetmódváltó tárcsa. E mögött találjuk a navigációt és a multimédiás panelt vezérlő tekerentyűt és gombokat.
Talán a franciaságból adódóan néhány dolgot szokni kell – a kulcs nélküli indítás is a volán balján levő gombbal lehetséges. A fehér, szürke, fekete színek mellé diszkréten társul az ülések réz árnyalatú varrása: állítólag ezzel az elektromotor sok rézkábelére próbálnak utalni, akárcsak az RXH választható vörösesbarna festésével.
